Ametist blogja

Várakozás

Az egyik szorgalmasan körmöl egy sarokban,
a másik gyufaskatulyát pöckölget unottan,
s a harmadik feszülten bámul valamit:
az utcára nyíló széles ablakot
- a járdán föl-alá sétáló alakok -
előtte csészealj, félig üres pohár,
a kávé lassacskán kihűl,
ő vár csak, egyre vár…
a falióra monoton ketyeg,
s rajta kifakulnak lassan a színek,
aztán fizet, de még nem indul el:
„Tudom, hogy jön… jönnie kell!”
Az asztal közepén hervadoz egy virág,
a másik zsebre vágja a gyufaskatulyát,
arcán vigyorral, lassan közeleg,
a történet vége – vajon mi lehet?

…

Sztori I.

„Zavarhatlak?” „Nem… várok valakit, és különben sem szoktam…” „Ne mondd végig… engem vársz.” „Ócska trükk, nem veszem be!” „A jelszó: „bizalom” még most sem hiszed?”  „Micsoda, te lennél az, csakugyan? Akkor miért nem jöttél hamarabb, miért ücsörögsz a sarokban, és bámulsz rám?” „Kíváncsi voltam, meddig bírod a várakozást”. „Pontosan eddig, és most, viszlát!” „Várj még, hadd magyarázzam meg…” „Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra… amúgy sem szeretem a vak-randikat, majdnem el sem jöttem.” „De eljöttél, mert kíváncsi vagy… kérlek, adj öt percet, hadd magyarázzam meg… aztán elmehetsz, ha még úgy gondolod.” „Na jó, öt perc… de nem több.”  „Szóval erről van szó…”  „Igen, most haragszol rám?” „Ó, nem, dehogy, el vagyok ragadtatva, hogy kísérleti alany lettem. Te a doktoridat írod, és témád: a várakozás pszichológiája. Ezért kellett itt rostokolnom egy óra hosszat, gyomrom helyén egy gombóccal! Na és mit figyeltél meg, ha szabad tudnom?” „Lehet, hogy később majd összegzem a tapasztalataimat, de most bevallom, képtelen voltam a témára koncentrálni. A szemedet figyeltem, a mozdulataidat, pont ilyennek képzeltelek.” „És erre mikor jöttél rá? Egy órával ezelőtt vagy csak most, az utolsó percekben?” „Nem is tudom… közben elvesztettem a fonalat,” „Attól tartok, nem csak a fonalat veszítetted el… az a bizonyos jelszó pedig már nem érvényes… nyugodtan elfelejtheted!”  

Sztori II.

„Téged is felültettek?” „Ne haragudj, de mi közöd hozzá?” „Csak mert úgy látom, hogy sorstársak vagyunk… az én partnerem sem jött el.” „Ez a te dolgod, és most légy szíves…” „Mi lenne, ha adnánk magunknak egy esélyt?” „Mégis mire?” „Hogy ne menjen kárba ez a szép, napos délután?” „Nem ismerkedem utcán!” „Nem az utcán vagyunk.” „Kávézóban sem ismerkedem, és most légy szíves, menj vissza az asztalodhoz, különben szólok a főpincérnek!” „Hűűű, de megkönnyebbültem! Most már világos, hogy te rendes csaj vagy, ezért ideje bemutatkoznom: P.X. a nevem, és engem vársz.” „Micsoda? Ha te vagy az, akkor mire volt jó ez a cirkusz? Miért váratsz itt már egy órája?” „Értsd meg, engem már annyi rossz tapasztalat ért… meg kellett bizonyosodnom róla, hogy te nem olyan vagy.” „Milyen?” „Tudod, mint azok a nők, akik…” „Ne is folytasd, értem. No és, mire jutottál?” „Neked érdemes esélyt adnom arra, hogy jobban megismerj engem.” „Azt hiszem, épp eléggé kiismertelek már… több lehetőségre nincs szükségem!”

Sztori III.

„Ne haragudj, megengeded, hogy csatlakozzam hozzád?”  „Nem hiszem, hogy ismerjük egymást…”  „Bocs, tudtam, hogy ezt fogod mondani… már megyek is…” „Valami különös oka van annak, hogy megszólítottál?” „Először csak ismerős voltál, aztán már biztosan tudtam… Műcsarnok, kiállítás, múlt pénteken, délután három óra tájt.” „Tényleg ott voltam, ezek szerint te is…” „Na igen…” „Kínos volt, tudom… a lány, akivel voltál, kicsit furcsán viselkedett.” „Ez enyhe kifejezés, minden képet ócsárolt, ráadásul meglehetősen hangosan.” „Ha nem szereti a modern képeket, miért vitted egy ilyen kiállításra?” „Nem közölte velem előre, különben már nem vagyunk együtt. Visszament a motoros fiújához.” „Pech, de most, ha megbocsátasz, nekem is mennem kell!” „Sajnálom, szívesen beszélgetnék veled máskor is.” „Nekem barátom van, éppen ott jön.” „Hol?”  „Most állította le a motorját… a túloldalon. Várjunk csak, egy lány is van vele, egy ismeretlen… most veszi le fejéről a bukósisakot…”

Angela hátrált kissé, majd megállt, és fölszegte állát: - Gratulálok Edgar, te nyertél... és most mi a szándékod? - Nekem semmi... perceken belül itt a rendőrség, a többi az ő dolguk. - Megengeded, hogy váltsak néhány szót John-nal, mielőtt... - Csak tessék, de vigyázz, le nem veszem rólad a szemem, mégegyszer nem hagylak futni, kedvesem! A lány odalépett a festmény elé, John komor hallgatással követte. - John, szeretném elmondani neked, mindennél fontosabb számomra, hogy tudd - téged igazán szerettelek! - A férfi szomorúan csóválta fejét. Angela rebbenő kézmozdulatokkal, akadozva folytatta: - Hidd el, tőled nem akartam elvinni semmit! Mikor veled találkoztam, ki akartam szállni az egészből. - Miért nem tetted? - Mert a társam megfenyegetett, hogy megöl - nem engem, téged. Ő az a fajta, aki nem tréfál, és soha nem ismer könyörületet. Nekem már mindegy, de azt nem tudnám elviselni, ha minden szavam hazugnak gondolnád... szerettelek, és mindig szeretni is foglak... John megfogta a lány könyökét, és szembefordította a festménnyel: - Nem kell magyarázkodnod, Angela, nem számít, mit mondasz most... az igazság tisztán világít ezen a képen. Én is vak voltam, nem csak te. Eddig nem tudtam, mi lenne a legmegfelelőbb cím, csak jobb híján lett "Lány az ablakban". - Milyen címet adnál neki most? - suttogta a lány, s a könnyek egymás után gördültek végig arcán. - "Az elszalasztott lehetőség" - találó cím, nem igaz, Angela? - s ez mindkettőnkre egyformán igaz... volt egy lehetőségünk, neked és nekem... de egyikünk sem ismerte fel!

John könnyedén az ajtó felé fordult. - Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Angela Warren, kedves régi ismerősöm és Mr. Edgar Norris, a galéria vezetője. Azok ketten némán bámultak egymásra. A csöndet végül a férfi törte meg: - Már ismerjük egymást, igaz, Angela? - I...gen - dadogta a lány, s zavartan nyújtott kezet. - Megvan még neked a fényképem? - folytatta a Norris nevű fiatalember, és talányosan elmosolyodott - mert én azóta sem váltam meg a tiédtől. Angela arca lángba borult. - Nem hiszem, hogy ezt most ki kéne tárgyalnunk, ráadásul idegenek előtt. - Hol van itt idegen? Nyugodtan beszélhetünk róla, a sztori a családban marad. - Miről van szó? - találta meg John a hangját, aki mindeddig elképedve követte a párbeszédet. - A mi közös kis barátnőnkről, Angeláról - így Norris, miközben ajka egyre gúnyosabb mosolyra torzult. - Velem élt, mielőtt magával találkozott volna. Egy napon közölte velem, hogy elhagy, mert beleszeretett egy másik emberbe... - Hát aztán - vetette közbe John - ez mással is megtörtént már! - Ez igaz, csakhogy a lakásomban található egyik legértékesebb dísztárggyal lépett olajra a drága... "Elefántcsont Hölgy" -egyedi darab, nem csoda, hogy csak mostanában, egy év elteltével bukkant föl egy zálogházban. A tulaj fénykép alapján felismerte azt a csinos hölgyet, aki beadta. - Hazugság, aljas rágalom - sikított Angela. - Valóban? Nyomon követtelek az utóbbi egy évben, kedvesem, tudom, hogy ez a specialitásod - beköltözöl egy tehetős ember otthonába, fölméred a terepet, aztán egy idő után lelépsz... persze soha nem üres kézzel. - Akkor az én zafírköves pipatartóm... - nyögte ki John. - Igen, valószínűleg az is átment a kisasszony tulajdonába - vágta rá Norris, s lassan közeledett a lány felé...

-Ugyan kedvesem, talán engedélyt kellett volna kérnem? Az évszázad képét festettem meg rólad, hát nem érted? - S közben belegázoltál a lelkembe!
- Ugyan, már megint a nagy szavak... de legyen igazad, elnézést kérek. Átjönnél velem a kis terembe? Az aprócska dohányzó éppen üres volt. John nekitámaszkodott egy intarziás asztalnak, és borostyánszínű pipát halászott elő a zsebéből. - Látom még most is pipázol! - Igen, a régi pipám még megvan, de azt a bizonyos drágakövekkel kirakott pipatartó tokot ellopták. - Mikor? - Körülbelül egy hétre rá, hogy elköltöztél tőlem. - Más szokásaidhoz is így ragaszkodsz? - Úgy érted, megőriztem-e a függetlenségemet? A válasz igen, de azt hiszem, ezt te is pontosan tudod. - No persze... s a lány folyékonyan hadarta: "Én művész vagyok, amolyan ösztön-lény, nem tudok másképp alkotni, csak ha korlátok nélkül, szabadon élhetek... a kötöttségek megbénítják az ember fantáziáját... stb." - Látom jól megjegyezted minden szavamat. Akkor miért a szemrehányás? Megbeszéltük mindjárt az elején, hogy ha bármelyikünk tehernek érzi a viszonyunkat, akkor békében elválunk, és kész! - Ez igaz, de tudod mire jöttem rá, John? Az úgynevezett szabad élet csak az egyik fél számára jelent kötetlenséget. Ezekben a kapcsolatokban ugyanúgy uralkodik a domináns fél, esetünkben te, aki elvárja a másiktól a teljes odaadást, miközben ő azt tesz, amit csak akar. Ha kedve van hozzá, éjszakákon át kimarad, máskor pedig éjt nappallá téve dolgozik, mint egy megszállott. A másiknak kötelessége tolerálni változó hangulatait, hisz a zseninek ez kijár!  John félig meghökkenve, félig mulatva nézett a lány feldúlt arcába. - Nem tökéletes a képem. Azt hittem, jobb már nem is lehetne, de tévedtem... miért nem tudtad ezt így elmondani, akkor, egy évvel ezelőtt? Angi azt hitte rosszul hall. Ujjai begörbültek, s ha valaki hirtelen be nem nyit az ajtón, talán nekiesik a férfinak, és tíz körömmel szántja végig az arcát. - Bocsánat, zavarok? - az ajtón magas, szőke fiatalember lépett be...

- Csak egyszer figyelnél rám, amikor hozzád beszélek! - Angi felugrott a heverőről, és kikapta John kezéből a gondosan kettéhajtott újságot. A férfi meglepetten, kissé gúnyosan fordult a lány felé. - Nocsak! Újabb jelenet? Kösz, már a tegnapi is elég volt... ezt a stílust nem szeretem, drágám!  Angi hátravetette fejét, gesztenyeszín haja most rőten csillant a lámpafényben. Még mondani készült valamit, de ránézett a férfi gúnyosra torzult arcára, és a kitörni készülő szavak elhaltak ajkán. Pattanásig feszült izmai egyszerre csak elernyedtek, s az előbbi dühöt ólmos, tanácstalan szomorúság váltotta fel. Lassan megfordult, s a tárva-nyitva álló, vaksötét ablakhoz lépett: - Nem is kell szeretned - modta végül csöndesen - még ma este elköltözöm tőled...

S a kép... az a kép, most itt függött a lány előtt, a falon. Hiába akarta elűzni gondolataiból, s elfelejteni a John-nal töltött gyötrelmes időszakot, s a rákövetkező szakítást - ez többé nem lehetséges, mert az a bizonyos jelenet, amit örökre el akart felejteni, most itt látható, közszemlére téve. Ott van saját elgyötört arca - mi az, hogy arca! - a lelke, gondolatai... bárki ízekre szedheti, elemezgetheti, akinek csak kedve van hozzá. Amit buzgón igyekezett titkolni, azt a festmény tökéletesen visszaadja. Olyan érzés ez, mintha levetkőztették volna egy rakás idegen ember előtt. "Lány az ablakban"  - hiszen John művész... nem számít, mibe kerül, nem baj, ha valakin át is kell gázolnia érte. Egy festmény kedvéért a saját lelke üdvösségét is eladná. - Nos, hogy tetszik a képem? - az ismerős hang hallatára Angi szíve összeszorult, majd hevesen kalapálni kezdett. Meg sem kellett fordulnia, pontosan tudta, ki áll mögötte. Nagy nehezen összeszedte magát, s elszántan nézett John arcába... - Tőled nem is vártam mást. Remélem, ezzel a műveddel is sikert arattál! - Elnyertem vele a fődíjat, remélem örülsz, hogy megörökítettelek a halhatatlanságnak? - s szája sarkában megjelent, a jól ismert, gunyoros mosoly. - Talán örülnék, ha nem érezném, hogy csupán eszköz voltam a nagy cél érdekében...

Ezt a novellát nemrég találtam meg az egyik fiókom mélyén, már egészen megfeledkeztem róla.