Jövőbe múlt Újkor

Jövőbe múlt Újkor

 

 

              A gazda – aki nemrég még gyári munkás volt, noha azelőtt a földet túrta – aggodalmas homlokkal nézett maga elé.

 

              – Zsuzsikám! Idejönnél egy kicsit?

 

Az asszony gyorsan befejezte a dolgát és odaszaladt. Kérdőn nézett a férjére. Az magához ölelte és hosszan-hosszan megcsókolta. Felesége először el akarta hárítani, hogy a munkáját folytassa, de aztán elernyedt és visszaölelte a férjét. Percekig maradtak így, mire végül a férfi kissé hátrább lépett, s egyik kezével a vállát fogva, a másikkal az állát simogatva mélyen a szemébe nézett.

 

              – Kimegyek a régi tanyát megnézni. Már két év is elmúlt, hogy nem láttam. Hátha még lehet valamit kezdeni vele. Ki tudja, talán az életünk múlik rajta. A gyerekeknek adj munkát. Ott az a sarok a kertben, amit mutattam, tegyék rendbe. Zöldségfélét vetünk bele.

 

Az asszony szeme elfátyolosodott. Valami aggasztó homály közeledtét érezte a férje szavai miatt. Ilyen komolyan már rég nem beszélt. Vajon mi készül? Hiszen így is elég rossz történt már velük...

 

 

 

              Naplementkor ért vissza. Belépett a konyhába, ahol az asztal már megterítve várta. Leült az asztalfőre, és hosszan nézte a lábasból felkacskaringózó gőzt. Aztán eszébe jutott valami. Felpattant, és kisietett. Két csipogó csókával tért vissza, mire a gyerekek is felugrottak és szaladtak csodát látni. Mert ugye, az egyik ismerősüknek voltak csókái, és azokat megtanították beszélni. Nagy volt hát az öröm a várható csókaidomítás miatt! De hamar elszállt a jókedvük...

 

              – Hogy áll a kert? Elrendeztétek?

 

Lehajtott fejek és síri csend volt a válasz. Az apjuk egészen halkan és nyugodtan csak ennyit mondott:

 

              – Na, madárkáim, szerencsétek van. Visszakapjátok a szabadságotokat. – Azzal megfordult, és kivitte őket a szabadba, majd egy széles karlendítéssel elrepítette őket. Azok meg néhány csippantással elszárnyaltak, s már alig lehetett látni őket, amikor visszafordultak, és még egy kört tettek meg az udvar felett, mintha csak megköszönnék, hogy nem kell kalitkában tölteniük az életük további részét. Aztán végleg eltűntek a szemük elől.

 

A vacsora könnyesen indult, de a végére újra megjött a rajkók kedve. Szájtátva hallgatták a gazda beszédét, ami szinte előadásszámba ment, olyan komoly dolgokat mondott. Ő egyébként a Ricsi becenévre hallgatott.

 

              – Nagyon lepukkant állapotba került a tanya. A földet gaz lepi. Sok munkába kerül felújítani, de megéri. Most, hogy a fél országot lebombázták, s a lakosság fele elpusztult, nincsenek gyárak, gazdaságok, rémítően nehéz lesz az élet. A tartalék hamar elfogy, s aki nem tudja megtermelni az élelmet, az éhezni fog, talán sokan éhen is halnak majd. Megjavítjuk a tanyát, feltörjük az ugart, aztán odaköltözünk, hogy ne kelljen minden munkáért kilométereket megtenni.

 

 

 

              Úgy másfél év telhetett el, mire a kis tanya lakható állapotba került. Nem tölthették minden idejüket a ház rendbetételével, hiszen a földet is be kellett vetni, ahhoz meg először gyomtalanítani és szántani kellett. Sok oda nem illő cserjét is ki kellett irtani, csak a széleken hagyták meg a fákat, bokrokat, mint valaha régen – talán száz, százötven évvel korábban – még szokás volt.

 

Öt hektár körüli terület volt, de bármikor művelhettek volna többet is, hiszen a környéken nem használta senki a földeket. Vagy meghaltak, vagy elköltöztek, elmenekültek más országba, de parlag volt, ameddig a szem ellátott. De egy ekkora családnak ez is elég volt, hiszen hárman közülük még gyerekek, akik még nem bírják a munkát... Persze ők is felnőnek egyszer, akkor meg majd lesz valahogy. Lényeg, hogy rengeteget dolgoztak „egyedül“, míg egyszer arra nem tévedt két vándor fiatalember, akik szállásért, ételért cserébe felajánlották, hogy besegítenek a gazdaságba.

 

Megegyeztek, és – hogy fedél is legyen a fejük fölött – nekiláttak egy szobát hozzátoldani a tanyához. Amolyan féltetős félét, benne egy búbos kemencével.

 

 

 

Már egész jól berendezkedtek, a gabonán és zöldségfélén kívül gyümölcsük is volt, mert az időközben ültetett gyümölcsfák termőre fordultak. Mindent megtermeltek maguknak – meg persze nem kellett messzire menni, az elhanyagolt kertekben mindig volt annyi gyümölcs az elárvult fákon, hogy a megnövekedett lélekszámú családot ellássa vitaminnal.

 

A tanya kibővítésén kívül – Zsuzsika nagy-nagy örömére – a gazda és a segítség jóvoltából egy aránylag nagy pinceféle is épült, amit valaha inkább csak „verem“-nek neveztek volna. Télen-nyáron nagyjából egyforma volt a hőmérséklet benne, így a gazdasszony a télire eltett dolgokat itt tárolhatta, nyáron pedig hűvösre tehette a romlandókat. Hiába, villany híján hűtőszekrényük sem lehetett.

 

Hogy a kis helyiség be ne ázzon, takaros kis gáttal vették körül, s a lejáró fölé tetőt eszkábáltak. Ez megvédte a beázástól és a napfénytől is. Az asszonyka pedig – visszaemlékezve nagyanyja „meséire“ – még aszalni is megtanult. Emellett természetesen befőzött, sőt, lekvárt is készített télire. Tehát takarosan berendezkedtek, dolgoztak, és minden szükségessel ellátták magukat.

 

 

 

Időnként jókat beszélgettek, pláne vasárnap. Mert azt megtartották most is, mint azelőtt. Ilyenkor olvastak a Bibliából, próbálták értelmezni, és leszűrni a mondanivalót. Általában is, meg a jelenre vonatkozóan is. A végén hálát adtak Istennek, hogy megtartotta őket a „háborúság idején“, és megsegíti őket naponként.

 

Egy ilyen alkalommal a két „idegen“ megkérdezte, hogyan indult a kis gazdaság...

 

              – Amint elült a vihar, s láttuk, hogy ebben az országban aligha lehet hamar talpra állítani a gazdaságot, meg hogy elnéptelenedett a környék, csak mi maradtunk itt, felújítottuk a tanyát. Befogtunk két kóborló lovat, gazdátlan ekét és vetőgépet húzattunk ide velük, meg más elhagyott szerszámot. Meg persze idehoztuk a saját dolgainkat is... Nehezen indult, de megoldottuk. Már az első évben szép termést takarítottunk be. Csakhát a cséplés... Kombájn, traktor lett volna, sok állt gazdátlanul. Hanem az üzemanyagot honnan szereztük volna be?

 

Megtanultuk a hajdani módszerrel kiverni a szemeket. Ahogy most is. Az őrlés... Hát, azt bizony betonból öntött „malomkővel“ oldottuk meg, mert itt az Alföldön nem terem úgy a kő, mint a hegyekben. Igaz, így többet kell szitálni, mert ez jobban kopik, töredezik, durvább is, de legalább van miből sütni. Szerencsére megmaradt egy régi könyv, amiben le van írva, hogyan készültek a malomkövek. Aszerint alakítottam ki. De hát látják, azt használjuk ma is. (Ámbár nem ártana már újat készíteni... – gondolta magában.) Élesztő helyett viszont kovászt használunk. Bizony, jó pár bodag kenyeret kellett elfogyasztani, (néhányat ki is kellett dobni,) mire beletanultunk, de most már megy. És jobb, mint az élesztős. Na és maguk? Hogy keveredtek erre a vidékre? – kérdezett most már a gazda.

 

              – Hosszú történet. Pestiek vagyunk, de nem szeretünk vele dicsekedni. Sok az őrült arrafelé. Azaz... csak volt, mert először a polgárháború, aztán meg a külföldi bombázás kirostált bennünket, mint a kölest. Szörnyű idők voltak. Egy alkalommal a gyárban megszólalt a sziréna, mi meg elindultunk ketten, hogy valahogy kijussunk a városból. Mindenütt vér, mindenütt pusztulás. És a rakéták meg csak jöttek, jöttek... – mesélte egyikük, aki a Pál névre hallgatott, melyet apja után kapott.

 

              – ...de a rakéták, bombák pusztítása sem ér fel azzal a szörnyűséggel, hogy apák fiakat, fiak az apjukat ölték, pusztán azért, mert nem egy volt a politikai nézetük... Létezhet ilyen borzalom? Mivé lett az emberiség? – vette át a szót a másik, aki a Biblia alapján a Máté névre hallgatott. Némi csönd után folytatta:

 

              – Most aztán nézhet, aki még nézni tud. Elcsendesült az ország. Vajon akik túléltük, túlélték, hogyan viszonyulnak ezután egymáshoz?

 

Lassan elcsendesedtek, majd mindenki a vackára húzódott egy kis pihenésre.

 

 

 

Immár hét esztendő is eltelt, mióta a tanyán élnek, ideje szót ejteni a gyermekekről is. Két leányzó és egy fiúcska helyett ma már két szemrevaló, menyecskekorú nagylány és egy erős fiatal legény vette ki a részét a napi munkából, s a beszélgetésekből sem maradtak már ki. A jelek arra mutattak, hogy valami készülőben van. Egy ilyen összeröffenés után Richárd félrehúzta a feleségét, és megkérdezte:

 

              – Láttad, amit én? Mármint... Pali nagyon bámulja Katát, az meg mintha pironkodna, csak a szeme sarkából mer visszanézni rá...

 

              – Többet is láttam. Tegnap csókolóztak. – Látva a férje döbbenetét, folytatta: – De ne izgulj, rajtuk tartom a szemem. Egyébként meg nem csak a Kata van oda meg vissza, hanem Böbe is. Ő a Mátéval szokott szemezni... Hiába, a természet elvégzi a dolgát akár tetszik nekünk, akár nem. Emlékszel, engem hogy ismertél meg? – kérdezte enyhén csípős felhanggal...

 

Az apa arcáról eltűnt az árnyék, az aggodalom, lassan mosoly kerítette hatalmába, majd pedig hirtelen elnevette magát. Alig tudta kimondani:

 

              – Lebuktunk a garázsban!... – és csak nevetett, s vele kacagott Zsuzsika is.

 

              – Na és mi van... Akarom mondani mi lesz a mi kis legényünkkel? Ő már ráadásul nagykorú is, de a környék lakatlan. A falu is, a tanyavilág is kihalt...

 

Most a felesége arcára is kiült az aggodalom:

 

              – Na, igen...

 

Aztán elcsendesedtek, s várták a következő napok csodáit, ami nem is sokat váratott magára.

 

 

 

              Egy alkalommal észrevették, hogy „kutya jár a kertben“, azaz: fosztogatja valami – vagy talán valaki? – a termést. Mivel már több alkalommal megtörtént, hát a leggyakrabban használt útra kihelyeztek egy fogaitól megfosztott csapdát. S lám, még azon éjjel fogott is egy – középkorú férfit. A csattanásra és kiabálásra azonnal ott termettek, s egy kis szócsata után a „fogoly“ megengedte, hogy kiszabadítsák. Biztonság kedvéért közrefogták, hogy el ne iszkoljon, és bevezették a konyhába. Szigorú vallatásnak vetették alá, ami abból állt, hogy az asztalhoz ültették, ennivalót tettek elé, s miután jóllakott, mosolyogva kérdezgették. Mint elmondta, a felesége és a fiai még a harcok idején elutaztak a dunántúli rokonokhoz, s aztán nem hallott felőlük. Azóta keresi őket az országban, hátha rájuk akad. A lopásra meg az éhség vitte rá. Néhány napig a környéken pihen, majd folytatja az útját...

 

              – Nem tudhattam, milyen emberek laknak itt, befogadnának-e, adnának-e valamit... – és lehajtotta a fejét a szégyen miatt.

 

Erre megágyaztak neki a folyosón, jó éjt kívántak és lefeküdtek.

 

A reggel már nem érte ott a hívatlan vendéget, így hát megkezdték a napot. De még a délelőtt folyamán újra megjelent az ember, és megkérdezte, mivel szolgálhatná meg a szívességüket és a kárt, amit okozott.

 

              – Mi volt a foglalkozása azelőtt? – kérdezte Ricsi.

 

              – Hmm... Lakatos féle lennék, de násznagyként is működtem sok helyen – válaszolta kissé pironkodva.

 

              – Az nagyon jó! Várjon egy pár percet, van egy kis megbeszélnivalója a családnak. Addig foglaljon helyet valahol.

 

Előszólította a feleségét, gyerekeit, meg a két jövevényt, s mélyen a szemükbe nézve előadta, hogy bizony észrevették a szerelmüket, s hát bizony itt az ideje színt vallani, akarnak-e egymáshoz tartozni „hivatalosan“ is.

 

A fiatalok – de még Zsuzsika is! – zavarba jöttek. Pirosodtak, ahogy csak lehetett... Végül elrebegték, hogy bizony ezen gondolkodnak már régen.

 

              – Nos, akkor itt az alkalom! A vendégünk násznagy, bizonyára tud valami szívhez szóló szép szólamot kerekíteni. Melyik napot választjátok?

 

Nem tekerem tovább a szavakat, ők egyszerűen a szokásos szombatot választották. Ott marasztották a kétszakmájú vendéget, és a hétvégén nagy lagzit csaptak – anyakönyvvezető, pap és zenekar nélkül, mert hát honnan is vettek volna? De az ifjú párok azok nélkül is ígéretet tettek, s hűségükről biztosították egymást. Így folyt le az ikerlakodalom. Még egy régről eldugott borosüveg is előkerült a koccintáshoz – Zsuzsika jóvoltából, aki azt is a tanyára menekítette és eddig rejtegette.

 

 

 

Másnap a násznagy úr elmenni készülődött, s már épp indulni akart, amikor a fiútestvér is megjelent, a lehetőségekhez képest kiöltözve. Ez azt jelenti, hogy apja esküvői ruhájába bújt, amit eddig őriztek, de már a gazdára nemigen lehetett volna ráadni. Mindenki lecövekelt, nem tudták mire vélni a dolgot. Némi csend után megszólalt:

 

              – Apu. Én is nősülnék. De akárhogy nézem, ameddig a szem ellát, egy lányt sem látok. Különösen most már... – s a két húgára nézett. – Elmegyek hát szerencsét próbálni, feleséget keríteni, mint a régi-régi mesékben. Elkísérem a násznagy urat. Ketten talán többre megyünk a kutatással, s hátha nekem is ad az ég egy szemrevaló teremtést.

 

Hosszú csend követte, párásodtak a szemek, de végül nem tartóztatták. Az apa elmondott egy imát, keresztet vetett a fiára, s útnak indultak. Egy nemrég készített kétkerekű fa kiskocsira raktak útravalót, s lassan eltűntek a szemek elől...

 

 

 

Immár három család dolgozott a farmon, s a hely szűkösnek bizonyult. Építettek hát még két házikót. Persze egyesével. A jószágállomány is szaporodott, ólat, istállót is kellett építeni, hát nem unatkozással teltek az évek. Aztán hogy, hogy nem, unokák lepték el az udvart, nagy viháncolások folytak, s a gazda és a gazdasszony lassanként háttérbe szorult. Bizony eljárt felettük az idő, beköszöntött rájuk az ősz. Azért még kijárogattak dolgozgatni, de az idő malma lassacskán megőrölte csontjaikat. Egyre többet üldögéltek a ház előtti fák árnyékában.

 

Egy ilyen csendes-kettesben töltött napon aztán furcsa, rég nem hallott hangok ütötték meg a fülüket.

 

              – Ember. – jelentette ki a gazda.

 

              – Emberek! – vágta rá a felesége. – Egy egész csapat! Mit akarhatnak, és honnan jönnek? De... de várj csak? Ez a fiam hangja!!! – sikoltotta, s felpattant a székről, hogy a csapás irányába szaladjon, ahonnan érkezni vélte őket.

 

              – Várj meg! Én is megyek! – kiáltotta a gazda, s máris a nyomába eredt.

 

S megtörtént a találkozás. A fiú – immár családostól, s a násznagy – megöregedve, de boldogan, mert íme, megtalálta a családját.

 

Hosszú-hosszú ölelkezés, nagy pihenés, evés-ivás után véget nem érő beszélgetés, melyben sok olyan dolog hangzott el, ami megfontolandó minden ember számára.

 

              – Apu! Nem úgy mennek a dolgok az országban, mint azelőtt. Akármerre jártunk, az emberek megbecsülik egymást, segítenek egymásnak, örülnek egymás sikerének, sírnak a sírókkal, nevetnek a nevetőkkel, örülnek az örülőkkel. Egyetlen irigy embert sem láttam a sok év alatt. Ó, ha azelőtt így lett volna! Bizonyára nem következik be ez a nagy pusztulás... Helyére került végre Isten az emberek szívében!

 

2019. július 31.

 

A fenti írás a Nyirkai jóslat olvasása után érlelődött meg bennem. Egy lehetséges kimenetel - szerintem. Így született e történet a jövőből.