A lusta

A lusta

 

 

              Lehangoltan jött haza. Vagy inkább feldúltan. Felesége fejcsóválva fogadta az elbeszélést, majd elment a dolgára.

 

Magába roskadva egy széken, két könyökkel az asztalra támasztva a fejét, gondolkodott. Hol sírni, hol üvölteni lett volna kedve. Nem csak nem kell sehová, de a nyelvére is vette a falu, amiért nem dolgozik sehol. Pedig ha tudnák! Azaz... sokan tudják is, hogy hány helyen kezdett el dolgozni, de 3 napnál tovább nem bírta a terhelést, ott kellett hagynia. Így lett belőle „A lusta“, aki sehol sem állja meg a helyét, nem képes a családját eltartani. Pedig hat gyereke van...

 

A testvére visszaidézte neki a gyerekkorát, amire ő még nemigen emlékezhetett, hiszen akkor tanult járni. Mire megtanult, O-lábú lett. Édesanyja megmutatta a védőnőnek, az pedig a hüvelyk ujjával megnyomta a homlokát, ami behorpadva maradt.

 

              – Asszonyom, azonnal vigye orvoshoz a gyermeket! Minden jel arra mutat, hogy angolkóros. Nincs elegendő mésztartalma a csontjainak.

 

Úgy lett. Másnap – a lakosság által igen nagyra becsült és tisztelt – gyermekorvos gyógyszereket írt, napoztatást rendelt, valamint időről időre kontrollra hívta. Serdülő korára kiegyenesedtek a lábai, úgy tűnt, semmi baja. Érettségi, katonatiszti iskola 2 évig, aztán sorállomány, mert otthagyta, aztán mindenféle munka – egészen addig, míg újra jelentkeztek a tünetek, de most már csontritkulás formájában. Törékennyé váltak a csontok. A gerince fájt, a csigolyák egymás után roppantak össze anélkül is, hogy nehezet emelt volna. Hozzátársult az elhízás, ami a korral is jár, de a mozgásszegény életmód miatt is bekövetkezhet. A 22-es csapdája. Nem bír dolgozni, így nem mozog eleget, hát hízik. Próbálja a ház körüli munkával ledolgozni a fölös kilókat, de törik a gerinc.

 

...Lassan felkelt az asztaltól, és megmosta meggyötört arcát. Mosolyt erőltetve magára, kiment levegőzni, hogy ott, az udvaron mélyedjen el ismét a jelen hínáros vizében.

 

              – Nekem nincs lábam, levágta a vonat, mégis dolgozok, féllábbal is! – mondta gúnyos méreggel a hangjában a mindenki által ismert ember, s tenyerével nagyot csapott a műlábára. Az meg haragosan visszacsörrent.

 

De vajon fáj-e neki valamije? Ez a „lusta“ ember viszont még gyalogolni sem bír, a sarokcsont is ég, mint a veszedelem... Csak legalább azt a kis járandóságot ne vették volna el, immár két éve! De változott a helyzet, jött a megszorítás. – Most szoríthatom én is a nadrágszíjat – gondolta – talán attól kisebb lesz a hasam. De lehet, hogy csak megfájdul az is.

 

Tépelődésének a felesége vetett véget:

 

              – Gyere ebédelni, papa, kész a kaja. Ne törd az agyad. Néhány hónap, és nyugdíjas leszel. Addig meg csak kibírjuk valahogy. Ne törődj a hülyékkel! Majd Isten megmutatja nekik, hogy mi ez, ha akarja, hiszen Ő nem bottal ver. Ha meg nem, az sem a mi dolgunk.

 

              Leültek hát enni, hiszen végtére is, egyáltalán nem igaz, hogy munkából él az ember! Ha nincs betevő, hiába a munka. Igen kevés ideig megy!

 

 

2019. június 4.