Késő-téli szélben

elillant kedvesem távol réteken,
alacsonyan jár ám kéreget szívem,
réveteg kóborol, aligha pihen
 
burjánzó tavasz ül homlokom mögött,
de a szűzi agy fuvallata köhög,
és lapátolgat nagy téli havakat,
 
távlatokat néz, időket igazgat,
csak magának vak, és káprázik szemem,
s hozzám hajolsz a késő-téli szélben
 
dacom bújik, és ahogy letakarom,
felsercen a béleletlen fájdalom
és szétoson edényeimen a szégyen ...