SzóVarázslat

 

Fiamhoz, negyedszázaddal azután, hogy 26 évesen, hirtelen előre ment, és már tudom; ahogy a szeretet, úgy a gyász, az elengedés is örök, végeérhetetlen…

Naplóbejegyzések a végtelen várakozásról – ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű – életem legkegyetlenebb próbatételének idején, a tengernél:

            Még minden csendes, kihalt.

Bágyadtan tűnik el a felhők mögött a hold. Mintha angyalok zenélnének halkan udvarán…  Mintha mégis életjelet hozna, valami sejtelmes dallamot sodor felém a tenger felől a szél, és én szívom a balzsamos, friss levegővel a néma, napfényes vágyaktól megfosztott fövenyen, ahol a szürkébe ájult túlparton a könnyű hullámzás megtörik, majd visszafelé árad, súlytalan leheletként érkezik újra hozzám, és ez a finom áramlás átitat kívül-belül, eltölt, mint a várakozót, aki érzi, tudja, biztosan eljön, akire vár…

            Ám csupán álomba ájult csillagok ébredeznek a hajnal üdítően hűs illatával, sirályok ujjonganak a lassan lehajló mennybolt langyosult heve alatt...

 

„Akkor” a Görög Hold

„Ma újra véres és halottas álmokat
küldött egy isten.”

*Babits Mihály: Laodameia

…Napokig  nem jött semmi hír;

a várakozás fagyos rettenete költözött

a falak közé és a remény, hogy a gyermek él…

Éjente gyászos csönd süvöltött itthon,

a város fölött, és valami rideg, sötét lepel mögött

a Hold tükrözött zordan a Canal d'Amour

néma partjain hánykódó hullámokon…

…Mintha az örök fénybe lépett volna azon az éjen.
Rohantam felé kifulladva; talán utolérem,

de eltűnt hirtelen az égbolt különös tükrében,

és villám hasította szét az égbolt kristályüvegét,
körben a csillagfény kihunyt, a sápadt Hold nagy,

kerek arcán valami komor szégyenfolt-féle gyúlt;
talán egy felhő vonta  rá leplét félve...

– sohasem álltam még így a közelében,
soha nem láttam a Holdat ily sötétnek...
Rémülten a gyászos lepel után kaptam,
nyomában rám hullt a fényes hajnal,
és rettegtem a fényre-ébredésben…
Csak akkor múlt el szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent a fiam közelében…

„Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.”

(Laodameia ; 2000. július 29. Korfu (Sidari, a Canal d’Amour

partjainál)

*

            „A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet. Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény.”  (Pilinszky János: A tenger)

 

… És én azóta várok egy  végtelen, ünnepi pillanatra.  Valami olyanra, mint a karácsonyvárás  –  advent idején:

Mert hinnem kell, hogy:  

 

Talán a várakozás

 

teszi valóban meghitté az ünnepet,

talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük

a félénken megbújó reményt,

éled a hit is szívünkben, és kijutunk

valaha még a mindennapok

mocskos, ragacsos mocsarából,

és visítva, véresen megszületik

végre a Szeretet,

talán már nem merülünk el többé a sárban,

nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban,

ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén;

valami szent béke lángol,

a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon,

és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg

a szívbéli imákon,

talán akkor lesz igazi a karácsony...

Akkor majd *"Estefelé kitisztul néha,

a csillagok kilátszanak

s mint gyermekek állunk alélva

egy nagy karácsonyfa alatt."

*

Várlak

 

Mint tűnő napfény az alkony-égen,

szívemben is csitul a bánat,

de esténként ma is megidézem

az arannyá érett relikviákat,

és sok év után is visszavárlak.

 

Akár ha angyalhad kisérne,

életre kelnek az esthomályban,

hajlongnak egymás énekére

álmos felhők közt tünde árnyak;

ott rejtőzöl egy fénynyalábban.

 

Mintha a mennybolt ünnepelne,

ízzó verőfény az ég nyugatra

színarany láng a naplemente,

lobban ezernyi csillaglámpa,

és én csak várlak egyre várlak…

*

Gősi Vali

 

Kavicsok

Emlékezés Litochoró partjainál

 

– Asszociáció Jóna Dávid: A kavics

 és Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás

- Spirális vers-szív  c. művére –

 

Kavics a parton; emlékezet,

az élet súlya kő-nehéz…

valaki csodát vár, még remél.

Hullámok hátán hínár lebeg,

 

Istenek arcán átsüt a Fény.

 

(Kavics a parton… – én vagyok,

a fövenyen pőre hableány

körbetáncol egy csillagot,

ki hajnali fényben csavarog.

 

Ó, a Csillagom! – itt bolyong!)

*

„Az egyszemű fény elfelezte arcát,

a fotelben mozdulatlan füst lebegett.

A bűn maga a büntetés,

ha az élet cipő,

benne kavics az emlékezet.”

jd

(Jóna Dávid: A kavics)

*

"Lángbaborúl szavamtól a kő.

Vérzik boldogan a holt Idő!

A Mindenség vérzik és nevet.

Ünnepli nagy győzedelmemet.

Szent, szent, szent győzedelmemet!"

 

(Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás - Spirális vers-szív

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JUHASZ/juhasz00145a/juhasz00190a_o/juhasz00190a_o.html)

*

„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”

(József Attila: Óda) 

 

Férjem, Gősi Ferenc emlékére

 

aki 2024 április 19-én, délelőtt 9.20 órakor örökre elhagyta földi hazáját 

(Emlékezés egy rendhagyó kiállítás megnyitóra)

 

„Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.”

– írja József Attila egyik páratlanul szép versében, amelyek, mint a verssorok csodája, mindig, erősítenek legszentebb érzéseimben, hitemben, abban, hogy igazi kegyelem számomra is, hogy saját utam során társa lehettem – és ez már örökkön így marad –  egy olyan embernek, aki életem legfontosabb személyisége, akivel együtt szárnyaltunk, és zuhanásaink után is – immár fél évszázada – egymásba kapaszkodva indultunk újra és újra olyan célokért, amelyek fölfelé húztak, tört szárnyakkal is, akivel együtt éltünk át minden földi boldogságot, és életünk legkegyetlenebb, legigazságosabb próbatételét is.

Életünk álmát, hogy megéljük csodálatos fiúgyermekünk igazi felnőtté válását, az oly nagyon várt, éppen közeledő családalapításának, a gyermekvárásnak vágyott örömét, immár huszonnégy éve szilánkokra zúzta a sors.

Akkor ment el örökre a fiunk, amikor élete legizgalmasabb utazását tervezte éppen az édesapjával, még az esküvő előtt; egy nagy utazást az ezredfordulón, akkor ismerkedve éppen az apa gyermekkora óta tartó szenvedélyével, a fotózás szépségeivel, élményével.

 

„Az út a lényeg, nem a cél,” szól a hegymászók szép szlogenje, és társulok e gondolathoz, ahogy reményeim szerint a férjem is, akinek ajánlást írhattam a közelmúltban rendezett, rendkívüli időkben valósággá érett álmához: élete első  és egyetlen fotókiállításának  megnyitójához. Történt ez olyan időkben, amikor talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel, szépséggel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra mindazokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, együttérzés, alázat vagy akár a szomorúság – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő is talán azért éppen költő, a művész éppen azért alkot, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – mint valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná – töprengek gyakran az emberlét misztériumain.

A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – vallja Picasso, és manapság egyre fontosabb hivatás ünneppé varázsolni a mindennapok szürke perceit, lemosva a lélekről a hétköznap porát, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni és feloldani másokat is a képtelenségben.

A fotós szemével ez éppen a megállított pillanat képi megjelenítése, a mások által is tovább álmodható valóság élménybe csomagolva, amely egyedülálló tükörkép: az, amit a világ tükröz vissza ott legbelül, és onnantól csak az a másik valóság a fontos.

 

Az út a lényeg, amely elvezet a lehetőség felé, ahol kitárulhat az emberek számára is a legmélyebb valóság, pontosan úgy, ahogy a fotós álmaiban először megjelent.

Erre a rendkívüli útra, ahol a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad, végül másokat is magával hív. Nem kell messzire menni, csak rápillantani a világ természetes szépségeire. Észrevenni a színek, fények összhangját, meghallani a benső hangokat, amelyek a szívből – a végtelenségből – jönnek, és mindezen szépségeket mások kincseivé varázsolni. Mert a művészet varázs, mely átalakít. Az embert még emberebbé teszi. És a szív művei halhatatlanok.

Valami ehhez hasonló élmény a fényképezés, amely során az álom, hogy a fotós részesévé válhat a halhatatlanságnak, megvalósul abban a megismételhetetlen pillanatban, amikor meghal az idő egy szikrája, de előtte megszületik belőle valami új.

Ám a fényképezés megállított pillanatai számára már soha többé nem jönnek el. Ahogy a fiú sem, akivel két évtizeddel ezelőtt együtt álmodta meg az édesapja ezt a rendkívüli utat, aki – hátrahagyva huszonhat éven át összegyűjtött, értékes, szép szellemi hagyatékát; a szépség dicséretének és a szeretet mindenek felettiségének fontosságát – életét áldozva másokért elhagyta a földi világot.

Így vált az idők során számomra is nagyszerű ajándékká, hogy fél évszázada kísérhettem ezen a megrendítően is szép úton őt, Gősi Ferencet, a férjemet, drága lányunkkal, családjával – imádott unokánkkal – barátainkkal, akiknek támogatásával és valami különös kegyelemből gyermekkori álmaiból valamennyi mégis valóra válhatott.

Örökké hálás leszek a rendkívüli idők kivételes ajándékáért; a meghívásért e rendkívüli  kiállítás megrendezésére, amit végtelen szeretettel ajánlott a kiállító – a természet, a madárvilág szerelmese – a győri Szent Anna Otthon lakóinak, családtagjaiknak, és mindenkinek, reménykedve, hogy a világjárvány miatti kényszerű bezártság után az új tavasz elhozza a megújulást, a békét a világban és a szívekben is.

És reménykedve még a közelmúlt napjaiban,  abban is, hogy öt éve tartó súlyos betegsége ellenére még ajándékoz számunkra együtt némi időt a Teremtő  itt a földi létben, hogy egyre erősebb bizonyságul szolgálhassunk a még kételkedőknek, hogy minden együtt töltött perc összes kínjával és fájdalmával megismételhetetlen, és értékes ajándék szeretteinkkel…

Ám a kiállítás már egyetlen marad, ahogy számunkra is Ő, az örök társ, a gyermekeiért fáradó édesapa, az unokájáért rajongó nagyapa, az áldozatkész testvér, rokon és a hűséges, mindig áldozatkész barát, a földi élet, a természet, a szárnyalni vágyó madarak szerelmese, akit szárnyukra vettek kis barátai, hogy a végtelenbe repítsék, amikor tört szárnyaival ő már hiába vágyott erre…

Az Út – a mi közös utunk itt a földi létben ma véget ért.

A végső, Nagy Találkozás azonban új remény a hiány mond hatatlan fájdalmában…

„Mert kell Valaki, akihez beszélsz,
Mert kell egy Másik, mások ellen,
Ne áltasd Magad, ennyi az egész,
de ez eltéphetetlen.”
                (Rab Zsuzsa)                                         

Gősi Vali : Ha lenne egy dal

ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled

*

https://verslista.hu/dokumentumok/Gosi_Ferenc_emlekere.pdf

Emlék-montázs Jagos István Róbert Emberkáromlás című kötetének verssoraiból

***

Hozzád láncolt csillagok a verssorok
kereszteden kék neonfény pásztáz
lassan alszanak el az idegen álmok
még a madarak sem zajonganak
vizes vertfal a szerelem
ódon várba zárt szörnyeteg
makulátlan az elrontott vers amit féltesz
Te megtisztult
eredendő bűn nélküli gyönyörű lélek
a riadalmat csak játszani lehet
a hajnalokban nincs semmi jó
a hajnalok esősek és hidegek
látom a párkányra fagyott verebet
köröttünk fuldokló verssorok ritmusából
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
***

Hálás vagyok, hogy tavaly nyáron személyesen is megismerhettem Őt. Akkor kaptam tőle a fönt hivatkozott, legújabb verseskötetét, amelyet büszkén, boldogan dedikált, és amelynek verssoraiból fűztem a fönti sorokat az emlékére, mert saját szavaim most nincsenek... :(
Emlékszem, beszélgettünk versekről, irodalomról, életről, reményekről, közös pontokról, mint például egyik kedvencünk, az Agria irodalmi és kritikai folyóirat, amelyben többször jelentünk meg mindketten, és amelynek főszerkesztője, Dr. Ködöböcz Gábor ajánlja az olvasónak nagy szeretettel, elismeréssel István föntebb említett kötetét. Bohém, kedves, szeretetteli fiatalembernek, ígéretes tehetségnek ismertem meg. Halálról egy szót sem beszéltünk, bár egyidős a fiammal... Talán összetalálkoznak... Emléke, biztató szavai a szívemben élnek, ahogy versei is.
Legyen számára könnyű az égi út!

Előre halálra ítélte

kit életre lehelt az Isten

mégis a fény lobogása

csillagok éj-ragyogása

ma sejteti merre az út

oda hol halott a remény

ahol ott zihál a bánat

a virág bimbóját veszti

szirmai nem tudnak nyitni

könnye hull árva anyáknak

holt árnyként sírra borulva

irgalomért zokognak...

de ma éjjel vigaszra lelnek

hazatalálnak a Szentek

álmában árva anyáknak

Talán aggódó izgalmában – mert távolt élt családjával a szülői háztól, és már régen nem hallott felőlük, hiszen akkoriban még csak a postán volt telefon, és a levél volt az egyetlen lehetőség, hogy hírt adjon magáról és kapjon is – egyszer megálmodta az anyja halálát. 

Élesebben él ez az álom ma is, a fekete ruhás, lehajtott fejű, kendős-dolmányos varjakként a koporsó mellett bandukoló kísértetekről, mint a – szerencsére - sok évvel későbbi, valóságos búcsú fájdalmas emléke. Az álombélin úgy zokogott, mint talán még soha, és mintha valóság lett volna az álom, fojtó tömjénszagra ébredt. 

Az igazin nem tudott sírni. Már előre elsírta minden könnyét, és az is megtörtént azon a reménytelenül hosszú éjjelen – az utolsón – hogy félhangosan könyörgött, a Teremtőhöz, ne hagyja tovább szenvedni az édesanyját, aki végtelen hosszú órákon át küzdött – ki tudja, miért: az életéért… – vagy a haláláért…? Aztán hajnali három körül kiszenvedett. Szép, bölcs mosoly dermedt az arcára, valami földöntúli, angyali, békés. Ugyanilyen békés mosollyal ment el az édesapja is. Akkor sem tudott sírni, csak megölelte némán, és nézte hosszan, hangtalanul a méltóságteljes arcot…

Régen, amikor álmában elképzelte, mennyire rettegett ettől a pillanattól… - és akkor mégis, valami mondhatatlan nyugalommal simogatta a mama hűvös testét, miközben utolsó útjára öltöztette.

Mára alig maradt ebből a fásult szomorúságból valami. Csak a hiány… A nincs. Az fáj néha kegyetlenül, de a helyén gyakran ott ül az a végtelen nyugalom, a szelíd szeretet, amellyel útjára engedte, előbb a papát, majd a mamát is. Csak néha sír értük. Anyák napján, karácsonykor, és azért hétköznapokon is, ha feltör a végérvényes nincs. Olyankor rettenetesen fázik… Hűvös van nélkülük. De az emlékek újra élnek, és vissza-visszahozzák őket, és a boldog időket.

Ám a rend – az élet rendje – már sok évvel azelőtt felborult, hogy elengedte a szüleit.  Akkor lett igazán üres a világ, amikor elment belőle a fia… – az egyetlen gyönyörű, huszonhat éves fiúgyermeke. Sok éven át  rémálmok gyötörték, pedig őt nem láthatta „úgy”... Tőle nem búcsúzhatott el, de gyakran elképzelte, milyen lehetett erőtlenül lecsüngő karokkal, halottfehéren, a fém koporsóban, amelyben hazahozta a repülőgép. Hiába várta a repülőtéren, hiába szedte össze minden erejét, hogy elbúcsúzzon, még egyszer lássa, megölelje a gyermekét, nem tehette. 

„Az már csupán a teste, nem Ő…” – csengett a fülében sok év múlva is a Temetkezési Vállalat igazgatónőjének erőtlenül is határozott hangja. 

Aztán elhamvasztották, és végeérhetetlen hosszú sorokban kígyózó emberek jöttek némán a sírgödörhöz egy-egy szál virággal. Akkor sem sírt, de üres és halott volt a világ körülötte, és mintha a szíve is…  A sírgödörrel bezárult a világ is előtte. De nem fájt, hogy kívül rekedt. Nem is akarta többé azt a világot, amelyből már örökre hiányzott egyik legdrágább kincse, a fia.  

Néhány napig valami gyógyszert  vett be néha, az orvos utasítására, aki azt mondta: most muszáj. Azután a gyógyszer sem kellett. Azt sem akarta. Sírni akart, hangosan zokogni, üvölteni, és találni még valamit, bármit, ami visszahozza őt, legalább másodpercekre. Valamit, amitől újra élni látja… Eszeveszett keresésbe kezdett. Kipakolt mindent a szekrényből. És akkor megérezte az illatot… A fia illatát. Magához szorította a pulóvert, és fuldokló zokogásban tört ki. Halálos szorítást érzett a szívén, de egyúttal valami soha nem érzett boldogságot is – valami mennyeit… Olyasmit, mint amikor először moccant az apró élet a szíve alatt. Újra együtt voltak, ugyanúgy, csak ők, ketten. És ez gyakran megtörtént azután. Bezárult a világ, bezárultak a templomok, az imakönyvek, valószínűtlen lett az égi és földi világ, eltűntek a boldog,  baráti együttlétek, de kinyílt egy másik dimenzió. És ez tart ma is, sok évvel azután… Ez a világ leírhatatlan. Egyszerre szűk és tágas, színes és fehér, fényes és színtelen, jeges és forró, zárt és végtelen… 

Ez a világ az anyák semmihez sem fogható, örökké tartó gyásza, amely egyúttal határtalan béke, szeretet, fájdalom és boldogság. Ez a világ mindenki mást kivet magából, csak őket, kettejüket öleli eggyé… 

Hófehér gyászban

Ti nem érzitek azt a szenvedést,

amit az ember csak úgy képes kibírni,

ha zimankós, fehér éjszakákon

szívébe fagyott a bánat,

magányos vándora ő a kihűlt világnak,

a létezés számára hamis játék,

káprázata a hajdanvolt tavasznak, nyárnak,

körötte a valóság megnyúlt árnyékai

kísértetként járnak, és halott fatörzsek

dőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarak

csontjain kihajt a szenvedés.

Az ő kínja nem csupán annyi,

mint jeges földben vacogva

megbújó bogarak fuldoklása,

hanem dermesztő gyász,

az anyák néma, örökig tartó,

könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,

vele a vágy is, és beledermed

a csikorgó, jeges világba.