SzóVarázslat

Gyász
gosivali•  2018. február 13. 09:01

***Hozzád láncolt csillagok

Emlék-montázs Jagos István Róbert Emberkáromlás című kötetének verssoraiból

***

Hozzád láncolt csillagok a verssorok
kereszteden kék neonfény pásztáz
lassan alszanak el az idegen álmok
még a madarak sem zajonganak
vizes vertfal a szerelem
ódon várba zárt szörnyeteg
makulátlan az elrontott vers amit féltesz
Te megtisztult
eredendő bűn nélküli gyönyörű lélek
a riadalmat csak játszani lehet
a hajnalokban nincs semmi jó
a hajnalok esősek és hidegek
látom a párkányra fagyott verebet
köröttünk fuldokló verssorok ritmusából
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
***

Hálás vagyok, hogy tavaly nyáron személyesen is megismerhettem Őt. Akkor kaptam tőle a fönt hivatkozott, legújabb verseskötetét, amelyet büszkén, boldogan dedikált, és amelynek verssoraiból fűztem a fönti sorokat az emlékére, mert saját szavaim most nincsenek... :(
Emlékszem, beszélgettünk versekről, irodalomról, életről, reményekről, közös pontokról, mint például egyik kedvencünk, az Agria irodalmi és kritikai folyóirat, amelyben többször jelentünk meg mindketten, és amelynek főszerkesztője, Dr. Ködöböcz Gábor ajánlja az olvasónak nagy szeretettel, elismeréssel István föntebb említett kötetét. Bohém, kedves, szeretetteli fiatalembernek, ígéretes tehetségnek ismertem meg. Halálról egy szót sem beszéltünk, bár egyidős a fiammal... Talán összetalálkoznak... Emléke, biztató szavai a szívemben élnek, ahogy versei is.
Legyen számára könnyű az égi út!

gosivali•  2017. november 1. 22:35

Álmában árva anyáknak

Előre halálra ítélte

kit életre lehelt az Isten

mégis a fény lobogása

csillagok éj-ragyogása

ma sejteti merre az út

oda hol halott a remény

ahol ott zihál a bánat

a virág bimbóját veszti

szirmai nem tudnak nyitni

könnye hull árva anyáknak

holt árnyként sírra borulva

irgalomért zokognak...

de ma éjjel vigaszra lelnek

hazatalálnak a Szentek

álmában árva anyáknak

gosivali•  2017. május 7. 21:30

Az égi rend

Talán aggódó izgalmában – mert távolt élt családjával a szülői háztól, és már régen nem hallott felőlük, hiszen akkoriban még csak a postán volt telefon, és a levél volt az egyetlen lehetőség, hogy hírt adjon magáról és kapjon is – egyszer megálmodta az anyja halálát. 

Élesebben él ez az álom ma is, a fekete ruhás, lehajtott fejű, kendős-dolmányos varjakként a koporsó mellett bandukoló kísértetekről, mint a – szerencsére - sok évvel későbbi, valóságos búcsú fájdalmas emléke. Az álombélin úgy zokogott, mint talán még soha, és mintha valóság lett volna az álom, fojtó tömjénszagra ébredt. 

Az igazin nem tudott sírni. Már előre elsírta minden könnyét, és az is megtörtént azon a reménytelenül hosszú éjjelen – az utolsón – hogy félhangosan könyörgött, a Teremtőhöz, ne hagyja tovább szenvedni az édesanyját, aki végtelen hosszú órákon át küzdött – ki tudja, miért: az életéért… – vagy a haláláért…? Aztán hajnali három körül kiszenvedett. Szép, bölcs mosoly dermedt az arcára, valami földöntúli, angyali, békés. Ugyanilyen békés mosollyal ment el az édesapja is. Akkor sem tudott sírni, csak megölelte némán, és nézte hosszan, hangtalanul a méltóságteljes arcot…

Régen, amikor álmában elképzelte, mennyire rettegett ettől a pillanattól… - és akkor mégis, valami mondhatatlan nyugalommal simogatta a mama hűvös testét, miközben utolsó útjára öltöztette.

Mára alig maradt ebből a fásult szomorúságból valami. Csak a hiány… A nincs. Az fáj néha kegyetlenül, de a helyén gyakran ott ül az a végtelen nyugalom, a szelíd szeretet, amellyel útjára engedte, előbb a papát, majd a mamát is. Csak néha sír értük. Anyák napján, karácsonykor, és azért hétköznapokon is, ha feltör a végérvényes nincs. Olyankor rettenetesen fázik… Hűvös van nélkülük. De az emlékek újra élnek, és vissza-visszahozzák őket, és a boldog időket.

Ám a rend – az élet rendje – már sok évvel azelőtt felborult, hogy elengedte a szüleit.  Akkor lett igazán üres a világ, amikor elment belőle a fia… – az egyetlen gyönyörű, huszonhat éves fiúgyermeke. Sok éven át  rémálmok gyötörték, pedig őt nem láthatta „úgy”... Tőle nem búcsúzhatott el, de gyakran elképzelte, milyen lehetett erőtlenül lecsüngő karokkal, halottfehéren, a fém koporsóban, amelyben hazahozta a repülőgép. Hiába várta a repülőtéren, hiába szedte össze minden erejét, hogy elbúcsúzzon, még egyszer lássa, megölelje a gyermekét, nem tehette. 

„Az már csupán a teste, nem Ő…” – csengett a fülében sok év múlva is a Temetkezési Vállalat igazgatónőjének erőtlenül is határozott hangja. 

Aztán elhamvasztották, és végeérhetetlen hosszú sorokban kígyózó emberek jöttek némán a sírgödörhöz egy-egy szál virággal. Akkor sem sírt, de üres és halott volt a világ körülötte, és mintha a szíve is…  A sírgödörrel bezárult a világ is előtte. De nem fájt, hogy kívül rekedt. Nem is akarta többé azt a világot, amelyből már örökre hiányzott egyik legdrágább kincse, a fia.  

Néhány napig valami gyógyszert  vett be néha, az orvos utasítására, aki azt mondta: most muszáj. Azután a gyógyszer sem kellett. Azt sem akarta. Sírni akart, hangosan zokogni, üvölteni, és találni még valamit, bármit, ami visszahozza őt, legalább másodpercekre. Valamit, amitől újra élni látja… Eszeveszett keresésbe kezdett. Kipakolt mindent a szekrényből. És akkor megérezte az illatot… A fia illatát. Magához szorította a pulóvert, és fuldokló zokogásban tört ki. Halálos szorítást érzett a szívén, de egyúttal valami soha nem érzett boldogságot is – valami mennyeit… Olyasmit, mint amikor először moccant az apró élet a szíve alatt. Újra együtt voltak, ugyanúgy, csak ők, ketten. És ez gyakran megtörtént azután. Bezárult a világ, bezárultak a templomok, az imakönyvek, valószínűtlen lett az égi és földi világ, eltűntek a boldog,  baráti együttlétek, de kinyílt egy másik dimenzió. És ez tart ma is, sok évvel azután… Ez a világ leírhatatlan. Egyszerre szűk és tágas, színes és fehér, fényes és színtelen, jeges és forró, zárt és végtelen… 

Ez a világ az anyák semmihez sem fogható, örökké tartó gyásza, amely egyúttal határtalan béke, szeretet, fájdalom és boldogság. Ez a világ mindenki mást kivet magából, csak őket, kettejüket öleli eggyé… 


Hófehér gyászban


Ti nem érzitek azt a szenvedést,

amit az ember csak úgy képes kibírni,

ha zimankós, fehér éjszakákon

szívébe fagyott a bánat,

magányos vándora ő a kihűlt világnak,

a létezés számára hamis játék,

káprázata a hajdanvolt tavasznak, nyárnak,

körötte a valóság megnyúlt árnyékai

kísértetként járnak, és halott fatörzsek

dőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarak

csontjain kihajt a szenvedés.

Az ő kínja nem csupán annyi,

mint jeges földben vacogva

megbújó bogarak fuldoklása,

hanem dermesztő gyász,

az anyák néma, örökig tartó,

könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,

vele a vágy is, és beledermed

a csikorgó, jeges világba.


gosivali•  2017. március 29. 11:22

Az angyalok halkan szólnak

LEHETNÉNK KICSIT JOBBAK – HARCSÁS JUDIT emlékére

(szubjektív)Könyvajánló 2010-ből: Harcsás Judit, Pokoljárók

 

Emlékszem a különleges napra, amikor Harcsás Judit Pokoljárók című – a szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem uniós évében, a X. Győri Könyvszalonra megjelent, még friss nyomdaszagú – könyvét hozta el ajándékul, amely egyike a számomra legkedvesebbeknek. 

Így méltattam – már akkor (is) –, meghatódva, félszeg szavakkal:

*

„Harcsás Judit, Pokoljárók című kötetének margójára

A szerzőnek – közel tíz kötetéből – majd’ minden megjelent könyve a szegényekről, a kirekesztettekről, a társadalom perifériájára szorult, vagy sérült emberek sorsáról, de gyakran felemelkedési lehetőségeikről is szól.

Harcsás Judit újságíró, szociográfiai művei rendszerint úgy készültek, hogy odament az elesettek közé, lehajolt hozzájuk, hogy segítsen –, az Embereken, emberként, egészen közelről…, hogy felemelje őket határtalan szeretetével, empátiájával.

Tudom – mert ismerem, és értékes barátságát élvezhetem azóta, amikor még maga is „pokoljáró” volt, de sikerült a szemem előtt egyre több és nagyobb emberi értéket a szívébe ölelni, hogy továbbíthassa azok felé, azokat melengetve, akik szükséget szenvednek lelki, de anyagi javakban is.

Judit Emberként, Anyaként és Barátként is a példaképem. Hálás vagyok, amiért a sors ilyen közel rendelte hozzám. Ő azon barátok egyike, akitől több évtizedes barátságunk alatt talán a legtöbbet kaptam: több, mint egy évtizeddel ezelőtt, a fiam halálakor mellém ült a gyászolók padjára, és ott ül feltétlen szeretettel, csendes odaadással azóta is – hátha szükség lesz újra a kézszorításra, baráti ölelésre, szeretetteli együtt-hallgatásra. És odaül azóta is mindenki mellé, akiről megtudja, hogy segítségre vár.

Harcsás Judit fénye sohasem önfény, s bár szerényen csillogó, mégis mondhatatlanul sok meleget ad, úgy, hogy e fényben ő mindig leghátul sütkérezik, nehogy kevesebb jusson azoknak, akik igazán szükséget szenvednek emberi melegségben, egészségben, hiányt anyagi javakban. Sohasem elismerésre vágyik ő, csak mosolyokra, megható könnyekre – örömkönnyekre – remegő kezektől való simogatásra azoktól és azokért, akikben szinte megkövesedett a fájdalom, akik élete reménytelen, sorsuk kilátástalan.

„Nem pénzért, fizetségért, csak úgy. Emberségből…:” – vallja tiszta-szép szavakkal, hitelesen. Segíteni szeretne mindig, mindenkinek; és képes rá, megtapasztaltam.

„Az idei, a 2010-es a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai éve. 

Lehetnénk kicsit jobbak. Nem a dátumért. Nem az uniós évért, meg a felhívások miatt. Legalább annyira magunkért, mint másokért.” – üzeni halkan, szerényen, most megjelent könyve ajánlójában – "mert egyikünk sem tudhatja, mit hoz a holnap. Mindannyiunk élete körül ott ólálkodik a pokol is… Lehet, hogy egyszer mi nyúlunk erőtlen kézzel, lelkünkbe fagyott könnyekkel segítő kezek felé.”

Olvasd a könyvet, Kedves Olvasó, és melegedj a szerző szeretetének fényében, őrizd Harcsás Judit életének mottóját: legyél kicsit jobb, legyünk kicsit jobbak!

„Levél vagy?

Azt kell megtanulni,

Nem szabad, csak fölfelé

Hullni.”

(Szabó Éva)

Győr, 2010-10-09

Gősi Vali

***

A Remény a rákból című kötetének bemutatóján, még reménykedve: https://www.youtube.com/watch?v=JgTZ38JZT7c

*

És most a döbbent, végérvényes csend, a szívszorító búcsúk sora a nagyszerű embertől, Harcsás Judittól.

Hessling Erika, egyik legkedvesebb barát búcsúszavai: 

https://www.facebook.com/notes/hessling-hegyi-erika-%C3%ADr%C3%B3/ut%C3%B3sz%C3%B3-a-rem%C3%A9nyhez/1266424533413456

*

Emlékoldal Harcsás Juditnak: https://www.facebook.com/judit.harcsasjudit?fref=ts

*

Megjelent kötetei, a teljesség igénye nélkül: (https://moly.hu/alkotok/harcsas-judit/konyvek)

*

Mostanában verseket is írt. Szellemi hagyatékát rendezve – reményeink szerint – befejezetlen verseskötete nem marad álom. Addig is egy lélekérintő verse a legutolsók közül:

 

Harcsás Judit

Vasárnapi fohász

 

Már nincsenek nagy álmaim,

nem vonz a pénz, a csillogás,

keresem inkább a templom csöndjét, 

szebb az ige, az Isteni vallomás.

 

Ruhára, cipőre nem vágyom,

csak épp annyira, amennyi kell, 

de észreveszem a sóhajt, a szenvedést,

együtt sírok néha valakivel.

 

Mert az éhesnek enni kell, 

aki fázik, legyen elég fája!

Olykor elég mindenhez 

a szeretet, a szív Bibliája.

 

Példaképem egy olyan asszony,

akinek szemében gyakran ült a bánat.

Óh, bárcsak magamhoz ölelhetném ma is

az én drága jó Anyámat!

*

Gősi Vali

Angyallá vált barátnőm,

Harcsás Judit emlékére

 

Hiába várom, hogy egyszer még

felhívsz, halk szavad elér,

és visszatér a remény, hogy mégis élsz;

csak a csend süvít, halott a Fény.

Becsaptál! Vége. Nem segít imám.

Könnyes emlék vagy a torz vigyorú lét 

hazug „igazán” – te drága barát –

néma relikviám…

 

Csak rág és mar az emlék,

hallom, ahogy kértél: mesélj még!

És szelíd mosolyod, ahogy nemrég

még életre kelt fáradt-szép, 

komoly arcodon…

Már a halál ül tort angyal-mosolyodon, 

gyászos árnya röhögve átoson

dermedt homlokodon, 

és én a semmit markolom –, az is rideg, 

távoli, akár az örök hó 

a végeláthatatlan ormokon.

 

Mit mondhattam volna „akkor” én…?

Hogy menj, és álmodd tovább 

a tündérmesét, ha félsz…? 

Már nem sietsz hozzám soha. 

Átutazóként a múlt lett álmaid néma, 

árvult otthona… Nincs már szerelem, 

és könnyű, játszi fény sem táncol 

a holtak zárt szemén. 

Bár hinném: a Nagy Ég a vágyott,

boldog otthonod,

és átöleltek ott az angyalok…

 

Győr, 2017. március 23.

 

Legyen könnyű számodra az égi út! – és üzenem: nagyon figyelek a csendben, hogy meghalljam égi üzeneteidet, hiszen tőled tanultam: „az angyalok halkan szólnak…”

 

https://www.youtube.com/watch?v=JgTZ38JZT7c

 

gosivali•  2017. január 22. 12:22

A veronai buszbaleset áldozatainak emlékére

Ó, hol van 


a derengő gyermeki béke, 

a türkiz égbolt angyal-ragyogása 

az ébenfekete éjszaka után,

mikor a derűs hold jeges udvarán 

áttör a félszeg hajnali pír?


Most tűnik a fényben, és rettenetes 

a pirkadó reggeli ábránd, 

felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy, 

és vijjogva szálló madárraj húzza tovább 

a tűnő, ezüstös álmot.


https://www.facebook.com/gvali/posts/10207655567459306?pnref=story