SzóVarázslat
VersÜdv a fedélzeten...
Sziasztok Kedvesek!
Rég jártam erre – írtam az egyik fórumtémában feltett kérdésre, és jelzem nektek is. Hosszú küzdelmek után lassan fél éve, hogy elveszítettem a férjemet, aki – ahogy emlegettem már – kerek ötven évig volt a társam - mindenben... - közhelyek nélkül.
Hogy „Az idő múlásával...?”– Ez viszont óriási közhely, mert a hiány egyre nehezül... Lassan tudatosul a végérvényes árvaság... (Bár lehet, csak számomra ilyen ez az állapot, hiszen különbözőek vagyunk, és ettől kerek a világ…)
A napokban összeraktam egy emlékező versgyűjteményt, Van, ami örök címmel, - talán könnyebb lesz ez a fél emberként való élés.
Szeretettel gondolok rátok.
*
Az első játék(osság) – „azóta” – tudom, a már unalomig ismételt témában kikötve a szavakkal…
bodzás, ribillió topánka, törhetetlen szavakra
Átirat a hiányhoz
Elhulltak mind a nyár virágai,
üvegekben őrzöm a bodzás illatát,
keresem kihűlt tenyered melegét,
szívemet eltölti a rég volt, furcsa láz...
A parton halk sóhajjal nád rebeg,
hajlong a szélben, de törhetetlen’ áll,
felém leheli balzsamát a vén tó,
elborít valami bódító illatár.
Sziromfelhők nyomán zajos ribillió
a mélyből felhangzó sejtelmes világ;
tündértáncot jár ma százezer topánka,
míg hajlongnak a csönd dalán a parti fák.
Újak: részegítően, pillanatokban, vonzódások, rettenthetetlen
https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert
Mára
Egy kis játék: :)
kalauz, rezsó, belég, horda
Mára
Mint a kalauz
ha lyukat üt a menetjegyen
úgy nyilall át a szívemen
az érzés
szabályos körvonalakban
roncsolva újra és újra szét még
hamis látszatát is a sebhelyeknek
megvető gúnnyal
hogy minek kínoz ma is az égés
amit hiányod mart belém
és én örök nyomát őrzöm
mint súlyos kölcsöntartozást a belég
s mintha rezsó égette volna szét
szép közös emlékeinket
melyek nyomán létünk mára
egy rabló horda;
meghazudtolt szerelmünk
átgázolt martaléka
mennybolt, elkergetett, rettenthetetlen, árnyékkormány
https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert
Nem adhatok mást, csak mi lényegem. (montázs)
Montázs: Madách Imre, Az ember tragédiája című művének soraiból
*
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa.
A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Portested is széthulland így, igaz,
- De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod.
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett!
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nincs már hited
Az istenszobrok szétporlanak,
s új istent nem találsz,
mely a salakból újra fölemelne.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.
Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
- Fogd hát e sárgult pergamenteket,
Dobd tűzre mind.
A tűzre vélök! és ki a szabadba.
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán.
Előbbvaló-e rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni,
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz,
A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át;
…ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,
No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis!
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
*
Ballada
Játék: horderejű, bóbita, zuhanykabin, bevásárlóközpont szavakra:
„Bóbita, bóbita táncol…”
– hallom a lágy ívű dalt még;
nagy horderejű emlék…,
megidéz sok régi estét;
szanaszét műanyag játék,
álomszép kastély, várnép,
élethű konyhában szolgák,
játékpult; műanyag zöldség,
(bevásárlóközpont volt nemrég),
zuhanykabin helyett forrás-
víz csobog sziklás parton…
„Bóbita, bóbita…” – hallom –
„Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.”
Hallom az éteri hangot;
égi karének harsog,
mennyei dallamok szólnak,
táncoló árny araszolgat…
Lejteni hívnak a fények,
lesni az éj ragyogását,
hallani angyali kórust,
várni a hajnali áldást.
Bársony a hold takarója
őrzi a csillagok álmát,
fénymosolyukra felébred
édeni, gyermeki ábránd…
Halkul az éjjeli koncert,
vége a tücsökzenének,
pirkad a harmatos égbolt,
szivárvány feszül a szélnek…
Csak tűnt álom, fájó emlék,
mind, ami szép volt nemrég…
Fakuló fényképen, árván,
egy szőke kisfiú rám vár.
Ballada oson át szobáján,
angyali illat a párnán…
Felhő mögött sír a szivárvány…
(Weöres Sándor hangulatára: A Tündér)
Apokalipszis
Az összeomlás elkerülhetetlen,
oda a ház is, nincs már, ki segít,
a filmhíradó csak háborút vetít,
falvak lángolnak, s holtak; temetetlen.
Imát visszhangoz a vérző alkonyat,
jajszavak, könnyek és gyász mindenütt,
örökifjú apák mellén két kezük
összekulcsolt vád, némult gondolat...
Fények helyett sistergő lámpazaj,
csalamádé íze, avas teavaj
él az álmaikban, s parázsló romok,
boszorkányság és bögrétlen reggelik...
Gyermekük kezét imára emelik
omló balkonok közt síró asszonyok.
Kihívás - Teve szavaira. (Nem kicsit javítgattam… Teve mindig próbára tesz.)
csalamádé, boszorkányság, bögrétlen, lámpazaj
https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert