SzóVarázslat

Személyes
gosivali•  2022. november 1. 16:35

Már nem álmodom

Ha biztatnál, ha bátorítanál,

mert néha nagyon félek,

ha éreznéd, hogy rettenet

nélküled az élet…

Hiába sírok érted,

a könnyek egyre mélyebb űrt vájnak

a létezés keservében.

Mégis,

mintha egy kórus dalolna

néha valahol

– angyalok talán –,

valaki imát mormol halkan

(lehet, hogy az én imám…):

Istenem, segíts, ne vesszek el

a fájdalomban!

Már nem álmodom,

az álom messze elkerül,

talán, mert valahol,

láthatatlanul,

él még a legszebb biztató;

valaki felrajzolta az égre…

Hiába nyúlok érte,

egy felhő takarja éppen,

de köröttem szól

valami gyönyörű ének: örökké élhetsz,

csak ne veszítsd el soha önmagad!

Ne félj! Árva nem marad,

aki szeretni képes!

gosivali•  2019. január 15. 07:23

angyalok

Egy kis játék - négy szóra: légvonalban, felülírja, három, fényképen

egy fényképen 
születik újjá tűnt mosolyod 
a régi kertben állsz szelíden 
a megcsontosodott törzsű 
lehajló almafák között 
és ez a mosoly felülírja 
az örökül hagyott bánatot 
a lombokon átsuhannak veled 
itt felejtett időtlen tegnapok 
a néma házban élni kezdenek 
régen-volt gyönyörű dallamok 
a mennybolt katedrálján 
végtelen hajnalok tükröződnek 
megcsillannak újra a fénytelen 
vaksi ablakok 
és a felhők fölött 
légvonalban a pirkadó Nappal 
feltűnik hirtelen három angyal 
majd elsuhannak könnyedén 
örökkévaló 
szép mosolyoddal

Új szavak: kitörölhetetlen, maradandó, állandóan, letargiában
https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert

gosivali•  2018. december 26. 19:56

Átragyog

 

A fehér palást végül kiszakad,

s a hóesés a téli ég alatt

beborít majd erdőt, hegyeket,

az arcokra fest égi fényeket

 

a felragyogó csillag keleten,

jelezve, hogy ott van Betlehem,

ahol vár ránk a mennyei csoda;

melegszik már a kisded jászola'.

 

A három király lassan útra kél,

és karácsonynak fényes éjjelén

megérkeznek boldogan oda,

 

hol istálló a béke otthona,

de átragyog az emberszíveken

a szelíd lelkű angyalok dala.



gosivali•  2018. május 22. 20:56

Árvaság

 

Keményedik a próba,

falak húzódnak mindenütt.

A maradék idő kizár, nem ereszt magába.

Régóta befelé búcsúzom, rejtőzködöm

ebben a végérvényes árvaságban,

ahol vége-nincs napút a lét,

szaggatott körvonal,

melyet a nap egy év alatt

látszólag bejár ugyan,

de szökik a fény a mennybolt falán.

Azóta enyém minden halál.

*Minden halállal én leszek kevesebb.

Fekete bokrok hajolnak elém,

fekete virágok nyílnak mindenütt,

sötéten lobog az alkony-ég.

Vagyok a világ részeként

valami magányos, időtlen,

haldokló létezés.

*

*John Donne

(Négyszavas játék-ihletésre)

gosivali•  2018. április 10. 14:36

Talán a vers talál utat…

Hogyan segíti az Internet a versírást? - pályázat

Ülj mellém! (naplómból)

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a    csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

(Márai Sándor)

Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, mint napjainkban, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte  vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, de túl ezeken megélje  újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is gép csupán. A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – valami  eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná.

Elgépiesedő világunkban, ahelyett hogy élnénk a technika lehetőségeivel , kihasználnánk, magunk és a világ javára fordítanánk azokat, gyakran visszaélünk ezekkel, és egyre hangosabbá válnak a parttalan viták, rosszízű személyeskedések az emberi közösségekben, de a virtuális terekben is. Nem értem, miért a harag, a rosszindulat, bántás és gáncsoskodás kerekedik sokszor felül a megértésen, a jó szándékon, önzetlenségen? Miért, hogy gyakran a gyűlölködés dominál – még az állítólag különlegesen magas érzelmi intellektussal bíró művészvilágban is – akkor, amikor ma már a virtuális közegben (is) egyre szélesebb lehetőség volna értékeink, élményeink, alkotásaink megosztásán túl értelmes, építő, segítő, hasznos véleménycserére, ami – legyen bár méltató, vagy elmarasztaló – de emberi hangon, őszintén szólítaná meg a másikat? Ehelyett a virtuális világban sokszor arctalanul, nem szerényen megbújó  lelki értékeinket, hanem valós, önmagunk által sem szeretett, bántó énünket tápláljuk, hogy aztán egyszer csak fitogtatva, másokat megalázva, gyakran súlyos lelki sérüléseket okozva, degeszre hizlalva  közzétegyük. Pedig bizonyára, akaratlanul is valamennyien a találkozási pontokat keressük, azokat, amelyek közelebb hoznak egymáshoz; kapaszkodnánk egymás gondolataiba. Ehhez csupán becsülnünk kéne a másikban az embert, tisztelettel fogadni egymás véleményét, gondolatait, megfontolni, s – uram bocsá' – néha jótékonyan hasznosítani közülük azokat, amelyek előbbre viszik dolgainkat.

 

Ha szeretettel hívnánk és fogadnánk egymást, talán hamarabb célhoz érnénk, úgy, hogy közben érezhetnénk a kinyújtott, segítő kezeket, és észrevehetnénk magunk körül a segítségre vágyókat is …

Jómagam különleges lehetőségnek érzem ezeket az eszmecseréket, megmérettetéseket, amelyek az internetes világban (is) bárki számára adottak, hálás vagyok minden szóért, amivel méltatják, vagy akár bírálják leírt gondolataimat, hiszen vitatkozni, érvelni is tanítanak.

Elmondhatatlanul sokat tanulhatunk mások nézeteiből, gondolataiból.

S hogy példát mutassunk, tiszteljük nagyjainkat, olvassunk sokat a nagy elődök műveit ízlelgetve, majd megosztva élményeinket – élve az Internet, az elektronikus könyvtárak adta lehetőségekkel is.

Ha pedig valaki írásra adja a fejét, szerintem semmi nem menti bizonyos nyelvtani, kommunikációs, a publikálásra vonatkozó alapszabályok betartása, és az írott szó általi felelősség alól. Magam is tanulom, sok éve már, alázattal, szeretettel, bukdácsolva, de hálás örömmel,  mondhatni, megújuló életörömmel, túlélve sorsom legkegyetlenebb próbatételeit. A lényeg talán csak annyi: élni a lehetőségekkel, a virtuális és az anyagvilágban is, de soha nem visszaélni, és élni hagyni másokat is.

Megosztani az élményt – akár a virtuális térben is – nagyszerű dolog, legalább olyan különleges, mint megélni, akár alkotóként, vagy érdeklődő, kultúrára, szépre szomjazó emberként. Bár az élmény, a minőség mindenki számára más-más értéket jelent, mégis azt gondolom, mindannyiunkban rejtőzik valami különleges,  legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk a megélt, teremtett élményt; vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, vannak, akik jól kommunikálnak, de akadnak olyanok is, akiket mások inspirálnak arra, hogy megmutassák képességeiket.  Általuk juthatunk el felemelő művészeti, irodalmi élményekhez, s ha kíváncsian keressük az élményt, bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi élmény híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot.

De mi van azokkal, akik élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint akik számára minden lehetőség adott, de még bátortalanul mozognak a világban? –  hiszen vélhetően minden ember – nem csupán a művészek, alkotók – egyik legmélyebb vágya az élmények, a gondolatok cseréje, azaz adni valamit magunkból másoknak; Megosztani az élményt… – fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat – izgalmas, különleges köntösbe csomagolva. Egyik legszebb, legértékesebb, legemberibb gesztus, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is adott a lehetőség, és felébresztjük a benne is ott rejlő vágyat arra, hogy megmutassa rejtett értékeit  – persze,  ha ő is így akarja. Lehet, hogy célt, értelmet adunk így életének... Persze soha nem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, és örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is.  Egy próbálkozást mindenképpen megér a dolog, s ha a jó szándék visszájára fordulna, hagyjuk őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.

 

Ahogy a kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia az emberi közösségekben való együttélés alapvető normáit, mások elfogadását, sőt, később azt is, hogy kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, tanuljuk meg, soha nem késő, és gyakoroljuk e nemes, szép emberi gesztust, ami legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése.

 

talán a vers


talán a gondolat – a szép –

talán a vers segít értelmes lét felé

talán az út során kinyújtott kéz

talán a csend-vajúdta hang becéz

ha röpke pillanatra hozzád elér

 

talán ha villanó remény

mint pislanó fény fakad

nem rettent rút harag

szivárvány-lelkeket

 

szökik a csend

nyomában szelíd hang halad

utat talál s bekopog

zord szívek falán

talán a vers

– Parafrázis, Mészáros Viktor: A költő dolga –