SzóVarázslat

Ha akarom,

csillagok égnek homlokodon,

fény borít el fenségesen,

ha akarom, 

táncol az arcodon

minden kimondatlan, 

félszeg gondolatom,

és boldog vagy, látom,

míg tart ez a pillanatnyi játék,

ez a képtelen álom…

Vedd el, tiéd ez a 

röpke (fény)ajándék,

hallgasd

ezt a képtelen csöndparádét,

míg megszólít újra

a szerelem!

Egy kis giccs a tíz-szavasra :D :D - vagy ki tudja..? :D

dallam, perc, forr, idő, ritmus, Ámor, csoda, nyár, talál, perzsel

*

Talán a nyár még itt talál,

s pár kósza dallamot kínál

a perc, talán vele a Nap heve

is visszatér, ha utoljára forr is

fel a vér, és táncot jár a pillanat

a szívünk ritmusán, és csillagporos

csoda hull ránk augusztus haván,

míg rezzenetlen némaságban

állunk tétován, és megtorpan

a csend velünk, megáll az idő,

perzsel a száj, elhal a szó,

és Ámor nyilán kékezüstben

megcsillan, majd elpihen a vágy.

Megszoktam már, hogy arra ébredek,
az illatok, az ízek és a tavaszi napmeleg,
mind ugyanolyanok, mint a legelsők, melyeket 
átéltem veled. 

Már nem emlékszem, hogy valaha vártalak; 
itt vagy a kezdetektől, s mint éjszakákra
a biztos hajnalok, valami állandósult bizonyságra
virradok, ki tudja, mióta...

...és magasztossá szépült
fájdalmunk is eggyé vált az Úton,
ahol földig hajolok a napok, évek, 
- a fönség előtt, és hálát adok érted, 
magunkért az égnek, 

mielőtt 
elhalnak végleg 
a megszokott,
nesztelen léptek.

(Rozella témaválasztására: Mindennapi varázslat (megkésve :) )

Versbeszéd, versérintés
(naplómból)


A legszebb emberi érzésekről gondolkodtam a minap (az alábbi versben is), és talán az érzés egyetemessége is megvillan kicsit, hiszen valami ilyesmi volt a vágyam, amikor vettem a jelet; jó volna írni erről, ha mégoly közhelyes is manapság az érzés, és elavultak a fennkölt stílusok.
Volt egy semmihez sem fogható – minden eddig megéltnél magasztosabb – szeretetélményem, amelybe mégis, újra és újra beleszakad a szívem, mert egyúttal mélységes fájdalommal is jár az emléke is. 
Elmesélem. 
A fiam végérvényes távozása után – már nem emlékszem, mennyi idővel, de évekkel később, az biztos – egy alkalommal, valami különös késztetésre felvettem kedvenc pulóverét, amely még őrizte az illatát. Mondhatatlanul szép érzés kerített hatalmába, ami semmihez sem fogható, és szavakkal kifejezhetetlen. Vagy mégis…? Talán a szívünk alatt hordott magzat első, érezhető moccanásakor éreznek hasonlót az anyák, amikor tudatosul bennünk: új élet mozog a szívük alatt. 
Visszatérve a pulóver illatára, néhány órával később már rohantam haza a munkából, hogy másik ruhát vegyek; a csodálatos közelség, az érzés ugyanis hirtelen hangos sírássá változott, valami elviselhetetlen, fájdalommal vegyes gyönyörűséggé… Mondják, az örömöt, a boldogságot is fel kell tudni dolgozni… (Sok éve tanulom, a fájdalom, a hiány feldolgozása mellett…)
A hasonló érintések nyomán mintha megszűnne a különbség a legszebb földi érzések, mint szerelem – szeretet között, hiszen mindegyik mondhatatlan magasságokba emel. 
Pedig az említett, manapság már-már közhelyessé váló, néha szégyellt szeretetélmény, ami lehet akár párkapcsolati élmény, anya-gyermek kapcsolat, vagy mély, eltéphetetlen kötelék barátok között, az élet legkülönlegesebb ajándéka; elmosódnak az említett különbségek, és valami egyetemes érzés éled és árad bennünk. Én így hívom: éteri szeretet.
S ahogy az alábbi idézet is példázza, a másik, gyönyörű szó – szerelem – sem csupán a párkapcsolati érzelmet illusztrálja:
"33.
És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam! Sámuel II. könyve 18. rész"

Hitem szerint semmi sem fontosabb a szeretetnél.
*
És az említett vers:

Megszerettelek

*Asszociáció Z.T. lírai soraira: 
„Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben.”

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hallottam lélegzetedet,
mint könnyed, légies dallamot:
a szíved ritmusa volt.
Körbefont valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elárvult, finom pulóver,
melyből árad a rég’ átlényegült
Kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott melege.
Szerelem ez, múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, várja, 
beengedi a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj!
-– s hogy visszataláljon,
távozáskor kulcsot ad neki.

(Ajánlom a verset férjemnek – immár negyvenhárom éve hű társamnak, fiunk emlékére, lányomnak, unokámnak, testvéremnek, és minden családtagomnak, rokonomnak, és ajánlom szeretettel igaz barátaimnak.)

Elszöktek 
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben 
szabad.
Nem kell a szó, 
a vallomás, jó ez a meghitt 
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!


Ragyog a pillanat … Igen! 
Szeretni így szabad: törékeny 
hallgatásban összeforrt ajkunk 
bársonyában  csupán a csend 
marad: 
szökik a pillanat, 
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.


Azonos című versem átirata: http://www.poet.hu/vers/156298