SzóVarázslat

Gyász
gosivali•  2016. október 27. 13:42

Ártatlanul

*“Mit kezdjen, akit elítélt,

de fölmentett később az ég?”

A fiam volt. Elhullt, mint virág,

mielőtt szétszórta aranyát.

 

Uram, ezt meg nem érthetem!

Életért halál...? Ez kegyelem?

Hiába menti már föl az ég,

ha a vétlen elítélt odavész,

 

ki eldobva fiatal életét,

áldozva legnagyobb szeretetét,

életet mentett, de belehalt...!

Uram! Ki küldött ellene vihart?

 

Kapaszkodom ma a semmibe;

hatalmas űr lett az ő helye,

felszakadozó, mély sebek

őrzik hiányát a szívemen. 

 

Nem fogódzhatott senkibe,

hiába könyörgött hős keze,

“szeméből, mint gazdátlan ág,

kicsüng a pusztuló világ.”


(Pilinszky János, Késő kegyelem c. versének soraira)



Pilinszky János

Késő kegyelem


Mit kezdjen, akit elítélt,

de fölmentett később az ég,

megvonva tőle a halált,

mikor már megadta magát?


Kit mindenétől üresen

talált a szörnyű kegyelem,

megsemmisülten, mielőtt

a semmi habjaiba dőlt!


Mit kezdjen itt! Közületek

talányait ki fejti meg?

Szorongva anyját kémleli:

ha elzokoghatná neki!


Fogódzanék akárkibe,

de nem lesz soha senkije;

szeméből, mint gazdátlan ág,

kicsüng a pusztuló világ.


gosivali•  2016. július 23. 10:23

Várakozás

Kezdetben leveleket írtam, síró, könyörgő üzeneteket ¬ a végtelenbe… Azután félszeg verssorokat, amelyek talán éppen csak hasonlítottak a versre… És ez tart ma is, tizenhat évvel, azután…

Egyik első levelem a végtelenbe:
*
Jó éjszakát …!

Drága Kisfiam! Hát itt vagyok. Eljöttem hozzád, hogy beszélgessünk, és titokban várjam a csodát, hogy az égre nézve egyszer meglátlak megint, előtűnsz a fényből, mosolyogsz rám, és meghallom újra a hangodat. Talán szólsz majd, s megsimogatsz, mint régen, ugyanúgy… Állok, várok a végtelen csendben, némaságban, becsukom szemem, s várom, egyre csak várom a képtelen csodát… Hátha mégis, itt, éppen nekem …? Istenem, hol vagy, és hol van Ő, a Fiam? - kérdezem százszor, de csak hallgat a csend tovább. Nem válaszol ma sem, senki, és soha már…?
Esteledik. Sírod fölött, a fán kedves rigóink énekelnek rekedten, álmosan. Bújik a nap, tűnik lassan a felhők mögé a fény, s búcsúzóul, – miközben, mint egy híd, átível a felhők alatt –egészen a lábamig hajol, szinte hívogat… de szemem hiába kutatja a végtelent, ma sincs csoda, csak az est jött el némán, kegyetlenül, és megint nélküled.
Kisfiam, hol vagy? Nem hallasz, nem látsz? Hangosan kérlellek: szólj már, itt van az édesanyád! Válaszul csak a könnyem hull némán, szakadatlan. Érted, Fiam!- utánad sírok, reménykedem, imádkozom, s bámulom könnyeimen át órák hosszat a szikrázó, pajkosan kergetőző, álnok fényeket…
Istenem! Miért? – kérdezem százszor. – Mi ez, ami maradt még nekünk a világból? Nélküled miért a fények, miért a Nap? Miért a lombok? Miért énekelnek a madarak?
Sötétedik. Könnyeimmel öntözöm a sírodon nyíló búsfejű virágokat, s szólongatlak makacsul,  félhangosan: Kisfiam!  Nagyon hiányzol! Hát nem érzel, nem látsz? Egy sírhalom mellett kívánok Neked jóéjszakát …!
Így lesz már mindig…?
Örökké várok már? Várom a csodát?
Sötétedik, indulnék, de ideköt, ideláncol valami… VALAKI?
Még kicsit – csak néhány percig – maradok… hátha mégis meghallják hangomat az angyalok…
Vannak egyáltalán angyalok?  És van Isten? Hol van? Hinném, legalább… !
Újra ráébredek: nincsenek csodák. Élet van, és kegyetlen halál.
De miért, hogy nekünk az élet jutott, és éppen Neked a korai halál? Miért, hogy van nap, van est, van fény, VAN minden, mi VOLT  rég, s azt hittük akkor még, hogy örök? Hát Te miért nem vagy örök? Miért, hogy életünk AZELŐTT  boldog volt, és boldogtalan lett AZUTÁN?
Vagy mégis…? Ott élsz fönt Te is az égiek között? Látsz mindent itt a földön, s tudod, mi történik velünk idelent? Akkor hát mi ez a nagy titok, ami itt körbevesz? Mi ez a süket csönd? Miért, hogy soha nem felelsz?
Miért lett üres, színtelen a világ? Amit értettem eddig, most miért, hogy minden kérdéssé változik? Mi az, hogy élet? És a halál? Vagy van még élet ott is, „azután”? Mi az, hogy örök? Mi az, hogy fáj? Mi az, hogy érzés… szív, szó, hang… eljutnak hozzád mégis, talán? Van még „azután”? Kisfiam! Válaszolj! Te már tudod talán? Csak annyit mondj, csak egyszer még - édesanyám…!
 … Miért jön válaszul e néma fény, mely eltűnik előlem mindig, ha sokáig nézem én? Cikázik, játszik velem, s én bámulom mozdulatlanul: ott vagy? Te vagy? Mi az, mi ott az égen szikrázik néha, s mint a tűz, lángra gyúl? Fénytestben Te vagy? Vagy kaján játék velem, mely csak a képzeletemben ég, s hogy még jobban fájjon a hiányod, néha az égen kigyúl, fényalakot öltve megmozdul, fénylángja forrón, hosszan lobban, elér hozzám is,- látom, ahogy a felhőkből kecsesen kinyúl, s ölel, simogat, melegít? Te vagy e fény talán, mi válaszul a sírodon némán elsimul?
Merengésemből fájó létemre ébredek… Játék ez csupán, kegyetlen játék velem. Te alszol, örökre már. Nem várnak ránk csodák. Szívembe markol megint a szomorúság. Én itt, Te ott. Élet és halál. Én ébredek, Te alszol…
Istenem, vajon fáj a halál…?
Fölnézek búcsúzóul az égre még, mely most már Veled lett örök talány… fölöttünk álmosan dúdol egy madár … Neked, Fiam! – altatót talán?
Jó éjszakát, álmodj rólam is. Jövök, ha hívsz, s majd átölelsz egyszer megint, talán …

2001-07-24
*

… és egy villanás, 2016. július 23-án, egy nappal égi születésnapod előtt. Negyvenkét éves lennél, de csak a hiány maradt velünk, és a hiú vágy – a már soha meg nem születő unokák után...

Várakozás
 
Megremeg fönt a holdvilág,
egy esőcsepp arcomon koppan,
a felhők sötétek, mély-lilák,
mögöttük csillagmécs lobban.

Dereng a fény a víz fölött,
egy parányi csodára várok,
szívembe békesség költözött,
ághegyen ringnak az álmok.

Szeretlek, Kisfiam, örökké szeretünk!

Anyu és a többiek, itthonról...

gosivali•  2016. június 22. 14:36

Visszanéző

(A gyászról – tabuk nélkül)

Naplómból

Volt idő - még a fiam halálát követő legmélyebb gyászidő elején - amikor eszelősen kerestem valamit, valami olyasmit, amibe kapaszkodhatnék, ami reményt adhat, hogy van élet „azután”… Közben irigykedve hallgattam, ha a kiváltságosok közül valaki magabiztosan arról mesélt, ő bizony megtapasztalta: járt a „fényben”, és találkozott eltávozott szeretteivel.

Ilyenkor hosszan, hangosan, csalódottan sírtam: de hát miért, hogy csak azok tapasztalhatják meg az ilyesmit, akikkel valami baleset, trauma történt...? Számunkra, akik még „csak úgy” itt vagyunk, élünk a hétköznapi kínok, könnyek, mosolyok között bucskázva, miért nem jönnek a kódolatlan üzenetek, pislanó fény-jelek - legalább valami csöppnyi bíztató?

Később, lassan-lassan elcsendesedtek bennem a vádló, hangos miértek... - és Zoli fiam is…

A gyász kezdetén még meg-megérkező, néhány fontos álom-üzeneten kívül ugyanis több mint tíz éve már, hogy soha nem jön semmilyen megfogható álomkép-üzenet tőle. Sok éve nem álmodom vele, róla. Mindenki másról, hétköznapi gondokról, élőkről és holtakról is, rendszeresen – olyanokról, akik nem annyira fontosak számomra, mint a fiam. Pedig naponta imádkozom – legalább egy álombéli üzenetért, egy pillanatért, ami visszahozza őt – ha csak álombéli pillanatokra is - újra. Ám ezek helyett maradnak a lassan élettelenné sárguló fotók, gyorsan elszökő emlék-villanások.

…És persze a szeretet - az igen, az tényleg él, sőt, egyre erősödő szeretet maradt a fiam után, ami árad valahonnan... – elhagyott, szép, közös életünkből…- átárad a mába.  

… És a fájdalom, ha hagyom felszabadulni, ma, közel tizenhat évvel később, az sem csitul. Néha ma is úgy érzem, belehalok... Megszakad a szívem. Csak ma már megtanultam ebben az önző, földi létben valahogyan újra élni,  elűzni néha magamtól messzire a maró, szaggató fájdalmat – saját magam által kreált (gyógy)módok tudatos beépítésével az életembe: például nem menni túl gyakran a temetőbe, nem nézni túl sok régi fotót, különösen a gyámoltalan babakorszakából... (Tényleg, miért, hogy a baba-kori fotók látványa talán még nagyobb fájdalmat okoz, mint a felnőtt korszakából valók...?)

Hogy önzőségből, gyengeségből-e, nem tudom, de jó-ideje már másféle terheket fogadok el és cipelek: a hétköznapi élet mindennapi terheit, apró örömeit megélve, azokból is úgy szelektálva, hogy azok az értékek – bármily parányiak is – megcsillanjanak belül, a lélekben, reménykedve, hogy a szomorúságtól, fájdalomtól  megtört embernek is lehet valami pislákoló, benső fénye…Ráadásul, ha ebből adhatunk  másoknak, különös módon újratermelődik, és mintha fényesülne saját lelkünk is.

Ilyesmi ez az írás (íráskényszer…?) is, ez a furcsa késztetés. Ma már elfogadom, hogy talán magamból adok ezzel is valamit. Valami olyat, amire mások nem biztos, hogy képesek, vagy ha igen, nem érzik elég erősen a késztetést, és magukban rejtegetik lelkük értékeit.

Igaz, néha magam is csupán könnyeket adhatok írásaimmal sorstársaimnak – gyászoló anyáknak, embereknek, de sokan azt is megköszönik, hálásak érte. Tőlük – és mert magam is megtapasztaltam – tudom, hogy vannak, akiknek lelkébe szinte belekövesedik a fájdalom, olyannyira, hogy sírni sem képesek, nem hogy kibeszélni magukból.

Ezek ösztönös dolgok nálam, de valaki mintha mégis egyre erősítene bizonytalanságomban – talán jó úton járok, ha ezt teszem: beszélek, írok a gyászról, az örök taburól, de  arról is, hogy van élet „azután” is… - itt a földön is.

A fiam volna az, aki lényével – fényével – erősít, üzen...? Talán igen.

… A szeretete is, ami tényleg örök, valamiféle gyönyörű, leírhatatlan fény formájában jön el, tér vissza hozzám, – azt hiszem, meditációhoz hasonló állapotban, nyugalomban, békességben. Olyankor megáll az idő, mozdulatlan a világ, és valami mondhatatlan szépségű fény közelít felém becsukott szemeim mögött: a vörösnek, a lilának, a rózsaszínnek, a zöldnek, a sárgának – és a fehérnek is – valami leírhatatlan, különleges kavalkádja ez, ami semmihez sem fogható érzést is hoz magával ebben a ritkán rám találó létállapotban, amely mondhatatlanul gyönyörű, békés, amelyből az ember nem akar szabadulni. Az IDŐ sem létezik ilyenkor: pár pillanatig tarthat? Percekig? – földi mértékben nem mérhető.

… De csakis Ő lehet ez a különös, ismerős fénylény - érzem... Megszólítom, és hívom ilyenkor, maradjon még… És önkéntelenül a fiamat szólítom, hívom… Mert Ő az! Igen, Ő az - a SZERETET maga. Ma, sok évvel az első ilyen élmény – megtapasztalás? – óta így hívom: SZERETET-FÉNY.

Kegyelmi állapot ez. Hálás vagyok érte, s mire – a gondolatokhoz hasonló módon – kifejezni próbálom hálámat, köszönetemet (Istennek? – vagy a fiamnak…?) – felébredek - a földi világra eszmélek újra. Könnyű vagyok, és boldog, annak ellenére is, hogy néha árad a könnyem.

Vajon látja-e, érzi-e, megtapasztalja-e ő is az én feléje küldött szeretetemet? Képes vagyok-e átsugározni abba a másik dimenzióba én is mondhatatlan szeretet-fényemet? Vajon képes-e a földi ember – ha csak ritkán is, ezekben a különös-különleges létpillanatokban – szeretet-üzenetet küldeni a másik dimenzióba távozott szeretteinek?

Nem tudom, csak érzem: mondhatatlanul szeretem, holtában is, és ő viszontszeret. És persze nagyon szeretem a többieket is, akik - sajnos - velem szenvednek Zoli hiánya miatt... Az édesapja, a húga, és már a kicsi unokám is, aki mindent tud, és érteni szeretné... – hol van Zoli... Miért halt meg? És hol vannak az angyalok…?

Segíteni szeretnék gyászoló családtagjaimnak is... De hogyan?...Okos tanácsokkal...? Azokat gyakran magam is feleslegesnek, üresnek és közhelyesnek érzem. Azt hiszem, elég egyszerűen csak szeretni őket, hagyni, ha gyászolni, sírni akarnak, hagyni azt is, ha elveszettnek hitt boldogságukat keresik. És ott lenni mindig, ha hívnak... – meghallani, és néha hallgatni őket, nyitott lélekkel, szeretettel. Akkor is, ha ők egészen másként gyászolnak, vagy máshol tartanak még az Úton. Ennyit tehetek értük, és ők is értem, hiszen valamennyien ugyanazt az űrt álljuk körbe: Zoli távozását.

Így hát bizonyára őértük vagyok én még itt a földön, és nem sietek el... A fiam  számára már nincs IDŐ, nem létezik: ő már örökké vár rám, ránk. A végtelenben…

(Csak pár évet, pár hónapt,
a végtelenben egy napot
alszol egyedül, gyermekem.
Csak egyet álmodsz, és jövök,
a földön, itt mi sem örök…
s melletted leszek újra én…”)

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot)

Ám most talán még itt van dolgom, itt, a földi létben…

Azt hiszem, szeretek élni, ha fáj is – bármennyire fáj.

Talán a gyógyulás jele az is, hogy idővel már alkudozni is próbáltam a sorsommal, a Teremtővel: jó volna még látni kicsi Mira ballagását... diploma-osztóját...majd az esküvőjét... Ez mégis csak életigenlés, ha mégoly erőtlen is!

És milyen különös, hogy azért legbelül már felkészültem: milyen végtelenül szomorú is lesz - ha úgy alakul, hogy engedi majd a sorsom - a végső búcsúzás majd tőlük, a szeretteimtől. Milyen nehéz lesz majd elválni – örökre…? Mit mondok majd Mirának? Lesz-e erőm kérni… Mire is? Hogy ne legyen szomorú? Nem hiszem, hogy erre kérem majd… Talán még van időm kitalálni, hogy mire is…

És milyen különös, hogy ennek a fájó érzésnek köze sincs semmiféle félelemhez... Egy régebbi naplójegyzetben írtam már erről: nem hívom, de nem is félem a halált. (az életet sem félem, azt hiszem, erre is a fiam tanított meg)

Az elengedés...? Még mindig nem tudom, mi az...  Talán a már-már bensőmet szétroncsoló fájdalom, az önmarcangolás elengedése? Nem tudom a biztos választ.

Mint ahogyan azt sem, hogy ezek a gondolatok, és a továbbításuk mitől fontosak nekem, ezt sem tudom. Inkább talán ösztönösen érzem: van, akinek – rajtam kívül is – szüksége van effélékre, mert ő maga még képtelen az elengedésre, talán, mert fél; nem bírná el a fájdalmat, retteg, hogy ha felszabadulni hagyja, akkor maga is belepusztul.

Zoli SZERETET-TANÍTÁSA – szellemi hagyatéka – (ezt egy gyászportálon fogalmazta meg ilyen szépen valaki, azóta így hívom a holtak bölcs tanításait) az is, hogy valamiért én a gyász első pillanataiban sem féltem felszínre engedni a fájdalmat. Ösztönösen éreztem: fájnia kell, ha összeroppanok is – meg kell élnem, mert elengedni talán csak azután tudom – ha létezik egyáltalán elengedés – ha úgy döntök, hogy nem akarok utána-halni... És úgy döntöttem: van még dolgom itt, el kell végeznem. És hulltak elém a tanítások: Seneca,  Nicolas Volterstorff, amerikai filozófus-professzor Korai sirató, című megrendítő naplója, , Várnai Zseni versei, Müller Péter, Popper Péter, Polcz Alain és sok-sok szép, erőt adó üzenet, és rengeteg vers : oldjam a tabut, beszéljek – beszéljünk róla...

A hosszú gyász során megtapasztaltam, milyen kevesen vannak a gyászolók között is azok, akik bánatról, szomorúságról, mély fájdalomról hallani akarnak. Nagyon kevés ember képes leülni – különösen mások mellé – a gyászolók padjára.

A gyász ugyanis elszigetel. Az emberek élni akarnak, és úgy hiszik – míg a halál egészen közelről meg nem érinti őket – hogy a boldogság azt jelenti: sohasem sírni, mindig nevetni, valami felhőtlen könnyűségben, mosolyogva múlatni az időt...

Nem... A boldogság, a szeretet egyúttal a fájdalom megélése is, annak tudatosulása, hogy ezt - is - másokért, szeretteinkért tesszük, és ezt tényleg önzetlenül...

Talán, ha lélekben eljutunk e felismerésig, rádöbbenünk, hogy nincs halál… A szeretet ugyanis – az önzetlen, az igazi, a feltétel nélküli szeretet halhatatlan…

E bátortalan felismerésre, vissza-visszatérő gondoaltaim hatására visszanéztem az alábbi versben is… Talán…

Hol vannak az angyalok?

néha elhozza őt a fény ilyenkor áll az idő mozdulatlan a világ leírhatatlan szépségű fény közelít a Kapun túlról a színek csodálatos kavalkádja ez semmihez sem fogható létállapot gyönyörű és békés maradni akarok benne

földi mértékben semmi nem mérhető ebben a különös időtlenségben ismerős fénylény közelít megszólítom maradjon ő az  a SZERETET kegyelmi állapot ez hálás vagyok érte  míg lassan a földi világra eszmélek újra könnyű vagyok és boldog

árad a könny az arcomon árad a szívemben az érzés körbefon valami hófehér ragyogás amely csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet így ilyen éteri-szépen talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is

mert szeretem holtában is és tudom ő is örökké viszontszeret bár nem találom nem tudom hol jár és folyton kérdezem
hol vannak az angyalok

https://www.youtube.com/watch?v=MFYbhJUpov8&feature=youtu.be

gosivali•  2016. június 5. 22:21

Miért?

(Ülj mellém... ! Naplómból)

A bánatomba nem haltam bele végérvényesen, bár gyakran éreztem, megszakadt a szívem, és talán nem is élek. Aztán egy nap újra mosolyogtam, majd földre zuhantam megint, szinte menekültem vissza a vaksötétbe, mint a tolvaj, aki fény elől bujkál, rettegve, hogy leleplezik.
Többször belehaltam abba is, hogy nem mindig fáj annyira mélyen…
Idővel rájöttem: a gyász legrémesebb része irányíthatatlan.
Maradt a töprengés, a bizonytalanság, hogy legjobb talán átadni magunkat a fájdalomnak, s ha képesek vagyunk rá, időnként, legalább átmenetileg, kirekeszteni. Aztán újra és újra közel engedni magunkhoz, elfogadni, minden kínjával együtt, s ha már azt hisszük, vége, hagyni, hogy kezdődjön minden elölről: elfogadni, hogy a fájdalomtól néha elálljon a lélegzetünk, hogy eltöltsön, elborítson a kínzó nyugtalanság, bizonytalanság, csalódottság, hogy már sohasem lesz semmi ugyanaz, ami volt, belénk épül, nem ereszt, örökké magunkban hordozzuk a néma kínt, ami előbb – újra és újra – leépít, földre taszít, majd megkönyörülve rajtunk észrevétlenül megérlel, megedz, hogy képesek legyünk vinni tovább a terhet, és azután ismét szétzilál, és megint összerak…

“Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.”

(Bonanza Banzai)


Később ez a kínzó üresség, az eltávozott kedves - számomra a legdrágább, a gyermekem - hiánya mintha mégis egyre kevésbé fájna, s bár soha nem múlik el teljesen, mégsem olyan megsemmisítő.
A sajgó fájdalom átlényegül, átadja helyét a békés emlékezésnek, és lényed üresen kongó részei mintha újra megtelnének hangokkal,
beszéddel, nevetéssel, amelyek visszahozzák, visszaidézik a kedvest
- mintha újjászületnétek együtt minden emlékezéssel.
De a kétségek fel-feltörnek azután is, és újra visszhangzik belül az a távoli hang: már sohasem leszel, aki voltál, egyetlen sejted sem ugyanaz…!
És feltörnek ismét a megválaszolatlanul maradó, mardosó kérdések is:
– Bűn-e az, ha valaki tovább él, ha nem halt bele a gyötrő fájdalomba, és bűn-e, ha néha mer boldog lenni, mer mosolyogni nélküle, vagy mégis vele…?
– Az eltávozott drága lény emléke vajon nem lesz-e kevesebb minden újjászülető, halk mosolyunkkal?
– Kevésbé gyászol-e az, aki már nem mindig könnyein át látja az élet valóságát?

A halál a legkedvesebbtől foszt meg, gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást,
amelyre legszentebb érzelmeink felépültek.
Néha azért megvirrad egy-egy reggel, amikor betekint a hit az elhagyott, kihűlt ház ablakán, és azt üzeni: egy másik világban, másik életben eljön a nagy találkozás… És elkezdesz hinni, kapaszkodni megint…

De hogy is van az az elengedés…?
„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”
(Müller Péter)
Számomra talán ez az egyik legelfogadhatóbb magyarázat, erre a sokáig – néha ma is – idegenül hangzó fogalomra. Nagyszerű dolog – ha tényleg létezik ilyen: szabadon kell engedned, akit magadnál sokkal jobban szeretsz. Ez nemes és szép dolog. S ha sikerül, hogyan tovább, azután?
Vajon képes leszek-e arra, hogy messziről figyeljem Őt, távolról vigyázzak rá? Hogyan kell elengedni úgy, hogy a szívemben, a gondolataimmal, az érzéseimmel, a szeretetemmel tehetem mindezt, és már soha nem az anyagvilágban megszokott érzékszervekkel…?
Képes leszek-e egyszer hinni, hogy egy napon visszatér, képes leszek-e kitartóan bízni, érezni, hogy a szeretet örökkévaló természeténél fogva visszavezeti hozzám…?
Vajon megtanultam-e életem során, milyen is az igazi, feltétel nélküli szeretet? Tisztán érzem-e, hogy

“a szeretet hangja muzsika: ajándék a léleknek,
felüdülés a szellemnek, megkönnyebbedés a szívnek?
A szó: szeretet - élettel teli valóság; segít feloldani és feloldódni;
megérteni és megértetni; megtartani és elengedni.”

– ahogy vall erről Tatiosz.

"Néha elhozza őt a fény
árad a színek kavalkádja
átölel és eltölt valami könnyű
békesség
maradni szeretnék e különös
időtlenségben..." - írtam egy versemben nemrégiben, tizenhat évvel "azután."

"ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.” - tántorítanak vissza a rideg valóságba, a kétkedésbe, a bizonytalanság gyötrelmébe Dsida Jenő verssorai...

Életem során többnyire megtanultam elengedni a rosszat, az értéktelent.
De miért kell elengednem a számomra legdrágábbnak talán még az emlékét is…?
Miért…?
S vajon képes leszek-e erre valaha?

gosivali•  2016. április 1. 12:13

(Tréfás) sír (:'( )verseim :'( :'(

(Ilyesmit akkor írok, ha úgy érzem, mindjárt megőrülök… :))) :D :D
Nem tudom, nem szabályba ütköző-e..? (én még csak most tanulok modinak... :' ( nem tom :'(

Nem perceg a ceruzám sem
Kecskerímem meg se’ mekken
Meghóttak a rímek bennem
Még mielőtt híres lettem.
*
Meghótt itt nyugszik szegény vali
Verseit sehol sem hallani
Hiába faragta
Senki sem olvasta
Gyászolják csasztuskák s rímei
(limerick :)) )
*
Jobblétre szenderült vali.
Óriás költő vót,
S azóta, hogy meghótt,
Főd alól kilógnak
Verslábai. :D :D
*
itt nyugszik a szegény vali
főd alatt a verslábai
kancsalríme kikandikál
fejfáján a zöld zománc
megkopott bús asszonánc
*