SzóVarázslat

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás.

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fényüzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
az ünnepre virradó világ felett.

A Jézus-misztérium mára mélyen behatolt az európai tömeglélektanba, s szinte alapjává vált az emberi reménynek.
Talán, mert Európa népe eredetileg is fogékony a Szeretetre, és azért, mert a görög mitológia isteneinek is alaptétele a szeretet?
Vajon ez a mi világunkban létező szeretet-tan meghaladja a Közel-Keletről érkező, valamennyiünket érintő vallás(ok) tanításait…? (Gondoljunk csak Philémon és Baukisz történetére, amely talán krisztusibb, mint a kereszténység, sőt kozmikus értéke a léleknek... )
Ha megtűrjük, sőt, elfogadjuk a különböző gondolatokat, amelyek a megismerés alapjául szolgálnak, megtanulhatunk úgy megkülönböztetni, hogy közben ne sérüljön mások gondolkodásának szabadsága.
Magam is régóta, szüntelenül próbálom valamelyest (hiszem, hogy egyre mélyebben) megismerni a lehetséges metafizikákat, s talán épp ezért – egyelőre keresőként – nem tudom kizárólag egyetlen vallás mellett elkötelezni magam. (Szerintem például a „FÉNY-ből visszajöttek élményei is „szabad létezésről” vallanak, amelyekről azt állítani, hogy vallás… - nos, nem hiszem, hogy megalapozott megközelítés.)
Minden tan rendelkezik eredményekkel az etika és az esztétika terén is, így tehát - szerintem - mindegyik megbecsülendő. Isten személye - számomra - továbbra is a legnagyobb titok, de egyúttal minden lehetséges feltevést megenged.
Talán igaz, hogy Isten a fölfoghatatlan csoda, szeretet és jóság, de talán éppúgy el kell(ene) fogadnunk, ha mások úgy gondolják (egyelőre…?), hogy szigorú, (büntető) ERŐ áll fölöttünk, aki a szenvedők és mások számára is épp úgy az „anyag egy lehetősége”, mint maga az ember.
Talán nem baj, ha minden irányban kutatunk, ha ez tesz jót a lelkünknek, lelki fejlődésünknek, ez ad egyensúlyt, és főleg lelki szabadságot.
Hogy korlátlan alkotói szabadság birtokosai lehetnek nagy alkotóink - s talán maga az egyszerű, porszem ember is - ez a tény valójában kötelez(het)i is őket, és valamennyiünket – arra, hogy lehetőleg minden kérdést alaposan körüljárjunk, és viszonyítsuk a szenvedő, avagy a boldog emberhez.
Talán ez a mi hitbéli szabadságunk egyúttal a korlátlan megismerés lehetősége?
A válasz egyelőre ismeretlen, de legalább is sokféle.
Mindenesetre, ha tiszteletben tartjuk mások gondolatait, sokat segítünk abban, hogy a bárki számára nyitott, Nagy Titok megismerésére való törekvést - a földi emberek lelki szabadságát - segítsük, és szárnyalni hagyjuk a szabad szellemet a végtelen térben, vagy azon túl is.

"Ember vagyok. Nincsen jogom a felelősséget Istenre hárítani. Én vagyok a felelős."
(Márai Sándor)

Talán így, vagy hasonló gondolatisággal kellene élnünk mindennapjainkban, és máris egy lépéssel közelebb kerülnénk a megismeréshez?

Szeretek vallástörténeti elmélkedéseket olvasgatni, különösen a várakozás és az ünnepek idején.
A Tibeti Halottas Könyvből és a Bibliából olvastam a napokban néhány fejezetet, miközben koncentrálni próbáltam a buddhizmus egy sajátos változatának, a lámaizmusnak - legalább érintőleges - megismerésére, azzal az alapgondolattal, hogy a vallások lényege valahol talán ugyanaz, csak más úton jutunk el a megismeréshez.
Kerestem a pontot, ahol a kereszténység valóságával, (igazságaival…?) lényegével talán összeér ez a tőlünk távolinak tűnő elmélet, vallás, hit.
Ezt keresem úgy általában az élet minden területén, de bevallom, túl a hatodik x-en még mindig és elsősorban csak csodálni, és tisztelni vagyok képes azokat, akik bármelyik vallásban, azok tanaiban mély átéléssel hisznek, képesek az igazi megvilágosodásra a hit segítségével ebben a rohanó őrületben, a földi létben.
Magam mindezeknek - a megismerésnek is - valahol az elején tartok (ha tartok egyáltalán valahol az életemmel),  mert néha úgy érzem, alig valami, épp hogy parányi az a megismerésből - különösen a tudásból - amit magaménak vallhatok, és szinte ösztönösen – amolyan keresőként - élek, elsősorban érzéseimre, benső késztetéseimre, lelkiismeretemre hagyatkozva, mely szerint a legfontosabb számomra: elkerülni minden olyan förtelmet, bántást, rosszat - egyszóval mindent, amivel árthatok másoknak. Ez az én hitem alapja.
Ez persze még semmi ahhoz képest, amit tehetnék (tehetnénk) egymásért, a világért. De hát mit is tehetnék? Valami jót, szépet, fontosat, amivel kevesebb lehetne a kín, a fájdalom, a szomorúság, a gyűlölködés a világban. Talán mélyebben kéne hinnem? Túl kevés, amit tudok a világról?
Egy dolgot semmiképpen nem tudok elfogadni: az öldöklést, a gyilkolást, a másik ember - de bármilyen élőlény - eltaposását egyéni boldogulásért cserébe, de különösen nem - bármiféle - hitbéli, vallási megfontolásból.
Néha, amikor erőtlenebb az ember, és úgy érzi, semmi mást nem tehet - és biztosan sokan vagyunk így ezzel - mint hogy figyel a belső késztetésre: legalább a jóra való törekvés vágyát melengesse a lelkében, hogy sohase aludjon ki a vég nélküli rohanásban, bármily kevés is ez.

Ilyenkor - szinte imaként - elolvasom Ady Endre szép versét, olvasok hitről, vallásokról, más emberek mélyen szép hitvallásáról, és közben arra gondolok, talán ezzel is tehetek, tehetünk valamit a jóért.

Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Visszatérve az eredeti témához, azt gondolom, hogy az európai ember számára is létezik nirvána, és a Föld bármely részén élők számára létezhet pokol, menny, halál és föltámadás - már a földi létben. Sőt, számtalan létezik - egyetlen életciklus alatt is - bármelyikből. Pokolból és mennybéli érzésekből is. A kérdés szerintem az, kinek mit jelent e két fogalom. Szerintem alapvetően emberi érzéseinkből fakadnak ezek a filozófiai magasságokban magyarázott dolgok, és ezzel szemben végtelenül egyszerűek - mondhatnám, mindennaposak, legfeljebb nem a tudatos ember szintjén éljük meg, vagy nem is akarjuk tudatosítani, még magunkban sem, hogy éppen a pokolban, vagy a mennyben járunk, esetleg megtapasztaltuk a Nirvánát.

Pedig a lét egyszerre elviselhetetlen és elviselhető, fájdalmas és gyönyörű is egyúttal, de a megélt és vágyott fizikai és lelki folyamatokról, amelyek valamennyiünkben ott vannak, azaz velünk léteznek, gyakran nem veszünk tudomást, nem merjük, nem is akarjuk átélni, így lehet, hogy van, aki észre sem veszi, hogy éppen a poklot járja - miközben úgy gondolja, a mennyben jár, vagy fordítva. Így aztán gyakran hazug, önámító, önáltató érzések, gondolatok lesznek a válaszok az élet-adta fontos létkérdéseinkre, amely hibás reakcióinkból alakulnak ki aztán a viselkedésformáink, hazugságaink, jó Valamennyiünknek mérhetetlen igénye van arra, hogy a lelkünkben is feldolgozzuk, őszintén megéljük, de legalább is (meg)keressük és megkapjuk a válaszokat e fontos létkérdésekre, keressük és megtaláljuk életünk értelmét, úgy, hogy azonközben soha senkinek ne ártsunk, sőt, a megélt tapasztalatokat képesek legyünk megosztani másokkal.
Valamiért mégis rendszerint elaltatjuk ezeket a vágyakat, vagy - sajnos - a legtöbb emberből még az erre való késztetésnek a szikrája is hiányzik - azaz semmiféle igénye nincs őszinte önvizsgálatra, önismeretre, nincs igazi, értelmes életcélja, hamis az értékítélete, s gyakran eltúlzott az anyagi érték iránti vágy is, és végül eluralkodhat lelkünkben az értelmetlen habzsolás, harácsolás, irigység, gáncsoskodás, rosszindulat.
Sok ember nem hogy képtelen szembesülni önmagával, a hibáival - vagy akár az erényeivel - de talán sohasem lesz képes eljutni legalább egy mély önvizsgálatig, vagy addig, hogy eldöntse, mik is azok a fontos, igazi értelmet adó létkérdések, amelyekre élete során őszinte választ kell(ene) kapnia, és amelyekért érdemes volna küzdenie.
Addig a nagyon fontos felismerésig pedig, miszerint másokért élünk, és nem magunkért - nagyon kevesen jutunk el, lehet akármilyen hosszú az életünk, vagy lehet akár számtalan inkarnációnk.

 A világ megismerésének folyamata közben - hittől, vallásoktól függetlenül - állandóan hasznosítanunk kéne azt a tudást, tapasztalatot, amelyről bíztatást, megerősítést kapunk benső hangjainkból, hogy jó úton járunk.
Az, aki eljut útkeresése során a másokkal való öröm megosztására irányuló vágynak alapszintjére, szerintem már jó úton jár…És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hány életünk van - lesz, vagy hogy örök-e az élet… Erről az útról már kevesen térünk le.

Hát ilyesmiket gondoltam, miközben olvasgattam az említett tanokat.

 “Benedek István: A tibeti eszkatológia - Az örök vándorlás
(részletek a Tibeti Halottaskönyvből - Háttér Kiadó Budapest, 1993.)

„Újraszületés (reinkarnáció) a tibeti vallás Indiából származó ősi sajátossága. Tudjuk, hogy valami hasonlóról az ógörög pitagoreusok is elmélkedtek, talán éppen indiai hatásra, de míg náluk a lélekvándorlás csupán filozófiájuk mellékterméke volt, addig Indiában és különösen Tibetben nemcsak a bölcseletüket és hitvilágukat, hanem a mindennapi életüket is döntően meghatározó meggyőződés.
(…)
Ahogyan a hívő katolikus a siralmas földi létet csupán előkészületnek tekinti a túlvilági – remélhetőleg boldog – öröklétre, úgy készül a hívő tibeti arra, hogy nem egy távoli és ismeretlen másvilágon, hanem itt a fööldö9n újra megszületik, de – és ez a meglepő – ez nem öröm számára, hanem folytatólagos szenvedés. Vágyva vágyott reménysége az, hogy egyszer megszabadul az újraszületés kényszerétől, és eljut a megvilágosultság vágy nélküli állapotába.”

http://www.magyarradio.ca/husvet.html