SzóVarázslat

Ha biztatnál, ha bátorítanál,

mert néha nagyon félek,

ha éreznéd, hogy rettenet

nélküled az élet…

Hiába sírok érted,

a könnyek egyre mélyebb űrt vájnak

a létezés keservében.

Mégis,

mintha egy kórus dalolna

néha valahol

– angyalok talán –,

valaki imát mormol halkan

(lehet, hogy az én imám…):

Istenem, segíts, ne vesszek el

a fájdalomban!

Már nem álmodom,

az álom messze elkerül,

talán, mert valahol,

láthatatlanul,

él még a legszebb biztató;

valaki felrajzolta az égre…

Hiába nyúlok érte,

egy felhő takarja éppen,

de köröttem szól

valami gyönyörű ének: örökké élhetsz,

csak ne veszítsd el soha önmagad!

Ne félj! Árva nem marad,

aki szeretni képes!

„A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.”
(Pilinszky János: A tenger)

Minden alkonyattal fehérebb lesz a hajam. 

Egyre gyakrabban hallom a nagy Túl hangos üzeneteit. Miközben én a mulandóságról elmélkedem, az élet partjain szenvedélyes dalokat szövögetnek, talán, mert a távolban lassan feltűnő szerelmesek zenéért esedeznek, hogy megtörje csendjüket és beszéljen helyettük. 

Nézem, ahogy az esthajnalcsillag eltűnik a fakó hold fényében, mint mikor a vándor elhagyja otthonát, hogy megismerje az éjszaka rejtelmeit, meghallja a csendben a sötétség moraját, és az élet titkait suttogja esendően az éjsötétben.

Különös, hogy néha egészen fiatalnak érzem magam, néha meg a legidősebbeknél is vénebbnek. Semmiség, hogy őszül a hajam, hiszen vannak, akik kedvesek és mosolygósak aggon is, mások szemei ravaszul csillognak már egészen fiatalon. Vannak, akiknek szeméből könnyeket fakasztanak a hajnali fények, mások könnyei örökké rejtve maradnak az éj homályában… – úgy mondják; befelé folynak. 

A házamba és a kertembe hívom és nézem őket, az árnyként érkezőket, és a várakozókat, az innenső oldalon; hiszen egykorúak vagyunk mind, szükségünk van egymásra, és az a jó, ha nincs idő töprengeni, milyen lehet a messzi Túl… 

Az időt visszafordítani úgysem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam?

Reggel újra és újra megszólal a templom harangja.  Kosarakkal a kezükben jönnek felém, arcukon táncol a kora hajnali fény. Hívja őket a Kert virágokat gyűjteni. Aztán csend lesz és délben újra harangszót hallani. Ilyenkor megállnak, megpihennek és a sövény hűs árnyékában heverésznek. Hajukban a virágok elszirmoznak, arcukon mosolyok álmodnak–táncolnak hosszú percekig, némelyek arcát könny borítja el, de visszafordítani már nem lehet őket álmaikban sem. Naponta eljönnek, újra és újra.

*Emlékezz rájuk, a kertbe mentek Ők,

a soha vissza nem térő, bölcs üzenők;

"bőven-termő lesz itt egykor minden ág",

– és föléjük hajoltak a kék szilvafák.

A Kert volt az életük, ünnepük, álmuk,

belőlük nyílt számunkra életvirág.

Hűvösödik az árnyék a fáim alatt. Imára hív az estharang. Tücskök ciripelnek mélán a közeli erdőkben. Valaki az ajtómhoz jön, és halkan kopog. Csak homályosan látom arctalan árnyát, körötte csend, egy szó sem esik, fönt csillagok égnek.

Nyugtalanít ez a mély, sűrű csend. Lelkem vágyakozva szárnyalna az éjben, hogy megérintse, fellebbentse a sötétség sejtelmes leplét, felfedje végre azt a titkos távolt, a másik dimenziót, az ottaniakat és a hozzám érkezőt... A távolság és a rejtély azonban egyre nő, a csend lapít, de fel-fellobban néha valami tompa fény a fátyol mögött; egyre hívogat… – de nincs szárnyam a repüléshez! Néha elfelejtem, hogy nincs szárnyam a repüléshez, hogy csak lelkes és éber anyag vagyok, idegen egy idegen világban, ahol érzem néha azt az ismerős, könnyű leheletet, valami közelítő, lehetetlen reményen… – de nem ismerem az utat feléd, és kétségbe esem. A bágyadt órák napsütötte ködében hatalmas látomás vagy, formát öltve az ég türkizében, a vizek tükrében, és már tudom, a legtávolabbi vagy a csillagrendszerekben; látomásaim megszállott, vége nincs hívása… 

Az időt visszafordítani nem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

De elfogadom-e valaha is, hogy a Kapu itt és ott is, mindenütt zárva?

Elfogadom-e egyszer, hogy a szelíd madár, aki sokáig ketrecben élt, már szabadon szárnyal a végtelen erdőkben?

Ez a sors rendelése! Találkozunk, ha eljön az idő!

De jaj, szárnyaim már erőtlenek, a szívem vadul dobog… Egy hang így szól hozzám, szárnyaszegett, fáradt utazóhoz: ülj mellém! Megtanítom neked a madarak beszédét; hallod a tövismadár gyönyörű énekét?

**„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Elhagyja fészkét, egy tövises fát keres... az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva túltrillázza a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul... és Isten mosolyog az égben. ... Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára...”

– A madárdalokat nem lehet megtanítani, fiam. A madárdal a szívekben születik; ha kitárul a szív, szárnyal a dallam, ha bezárjuk, néma rab marad a dal is.

*

De Ő újra hív majd, és így szól: gyere közel, anyám! Hallgasd a folyókat! Hallod a szívem dalát?

És én;

*Hallgatom, ahogy a folyók zuhognak,

özönlik hátukon sok illanó emlék...

A szétfolyt időről míg mesélnek a habok,

elrévedezem bölcs, ős-mosolyokon;

virágot bontanak álmaik a fákon,

és érzem, örömük bennem dobog.

Így telnek napjaim. 

Az időt visszafordítani már nem lehet. Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

*A kertbe mentek (Gősi Vali)

** Colleen McCullough: Tövismadarak

tavasz, boldogság, remény, emlékezet

*

Hogy mi a boldogság, 
már nem kérdezem. 
Régóta elég nekem 
a remény, az emlékezet, 
és minden velünk születő tavasz. 
Elég a pillanat, mi megvillantja 
a tűnt álmokat, ha pirkadatkor 
– mióta már...! – 
beszédes ráncaidra révedek. 
Csak nézlek hosszan, szótlanul, 
hálával, hogy veled ébredek, 
és fáradt alkonyok után 
még virradó hajnalban hiszek.

Új szavak: eszmélet, kíváncsiság, letargia, mellébeszélés

Hogyan segíti az Internet a versírást? - pályázat

Ülj mellém! (naplómból)

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a    csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

(Márai Sándor)

Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, mint napjainkban, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte  vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, de túl ezeken megélje  újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is gép csupán. A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – valami  eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná.

Elgépiesedő világunkban, ahelyett hogy élnénk a technika lehetőségeivel , kihasználnánk, magunk és a világ javára fordítanánk azokat, gyakran visszaélünk ezekkel, és egyre hangosabbá válnak a parttalan viták, rosszízű személyeskedések az emberi közösségekben, de a virtuális terekben is. Nem értem, miért a harag, a rosszindulat, bántás és gáncsoskodás kerekedik sokszor felül a megértésen, a jó szándékon, önzetlenségen? Miért, hogy gyakran a gyűlölködés dominál – még az állítólag különlegesen magas érzelmi intellektussal bíró művészvilágban is – akkor, amikor ma már a virtuális közegben (is) egyre szélesebb lehetőség volna értékeink, élményeink, alkotásaink megosztásán túl értelmes, építő, segítő, hasznos véleménycserére, ami – legyen bár méltató, vagy elmarasztaló – de emberi hangon, őszintén szólítaná meg a másikat? Ehelyett a virtuális világban sokszor arctalanul, nem szerényen megbújó  lelki értékeinket, hanem valós, önmagunk által sem szeretett, bántó énünket tápláljuk, hogy aztán egyszer csak fitogtatva, másokat megalázva, gyakran súlyos lelki sérüléseket okozva, degeszre hizlalva  közzétegyük. Pedig bizonyára, akaratlanul is valamennyien a találkozási pontokat keressük, azokat, amelyek közelebb hoznak egymáshoz; kapaszkodnánk egymás gondolataiba. Ehhez csupán becsülnünk kéne a másikban az embert, tisztelettel fogadni egymás véleményét, gondolatait, megfontolni, s – uram bocsá' – néha jótékonyan hasznosítani közülük azokat, amelyek előbbre viszik dolgainkat.

Ha szeretettel hívnánk és fogadnánk egymást, talán hamarabb célhoz érnénk, úgy, hogy közben érezhetnénk a kinyújtott, segítő kezeket, és észrevehetnénk magunk körül a segítségre vágyókat is …

Jómagam különleges lehetőségnek érzem ezeket az eszmecseréket, megmérettetéseket, amelyek az internetes világban (is) bárki számára adottak, hálás vagyok minden szóért, amivel méltatják, vagy akár bírálják leírt gondolataimat, hiszen vitatkozni, érvelni is tanítanak.

Elmondhatatlanul sokat tanulhatunk mások nézeteiből, gondolataiból.

S hogy példát mutassunk, tiszteljük nagyjainkat, olvassunk sokat a nagy elődök műveit ízlelgetve, majd megosztva élményeinket – élve az Internet, az elektronikus könyvtárak adta lehetőségekkel is.

Ha pedig valaki írásra adja a fejét, szerintem semmi nem menti bizonyos nyelvtani, kommunikációs, a publikálásra vonatkozó alapszabályok betartása, és az írott szó általi felelősség alól. Magam is tanulom, sok éve már, alázattal, szeretettel, bukdácsolva, de hálás örömmel,  mondhatni, megújuló életörömmel, túlélve sorsom legkegyetlenebb próbatételeit. A lényeg talán csak annyi: élni a lehetőségekkel, a virtuális és az anyagvilágban is, de soha nem visszaélni, és élni hagyni másokat is.

Megosztani az élményt – akár a virtuális térben is – nagyszerű dolog, legalább olyan különleges, mint megélni, akár alkotóként, vagy érdeklődő, kultúrára, szépre szomjazó emberként. Bár az élmény, a minőség mindenki számára más-más értéket jelent, mégis azt gondolom, mindannyiunkban rejtőzik valami különleges,  legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk a megélt, teremtett élményt; vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, vannak, akik jól kommunikálnak, de akadnak olyanok is, akiket mások inspirálnak arra, hogy megmutassák képességeiket.  Általuk juthatunk el felemelő művészeti, irodalmi élményekhez, s ha kíváncsian keressük az élményt, bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi élmény híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot.

De mi van azokkal, akik élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint akik számára minden lehetőség adott, de még bátortalanul mozognak a világban? –  hiszen vélhetően minden ember – nem csupán a művészek, alkotók – egyik legmélyebb vágya az élmények, a gondolatok cseréje, azaz adni valamit magunkból másoknak; Megosztani az élményt… – fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat – izgalmas, különleges köntösbe csomagolva. Egyik legszebb, legértékesebb, legemberibb gesztus, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is adott a lehetőség, és felébresztjük a benne is ott rejlő vágyat arra, hogy megmutassa rejtett értékeit  – persze,  ha ő is így akarja. Lehet, hogy célt, értelmet adunk így életének... Persze soha nem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, és örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is.  Egy próbálkozást mindenképpen megér a dolog, s ha a jó szándék visszájára fordulna, hagyjuk őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.

Ahogy a kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia az emberi közösségekben való együttélés alapvető normáit, mások elfogadását, sőt, később azt is, hogy kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, tanuljuk meg, soha nem késő, és gyakoroljuk e nemes, szép emberi gesztust, ami legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése.

talán a vers

talán a gondolat – a szép –

talán a vers segít értelmes lét felé

talán az út során kinyújtott kéz

talán a csend-vajúdta hang becéz

ha röpke pillanatra hozzád elér

talán ha villanó remény

mint pislanó fény fakad

nem rettent rút harag

szivárvány-lelkeket

szökik a csend

nyomában szelíd hang halad

utat talál s bekopog

zord szívek falán

talán a vers

– Parafrázis, Mészáros Viktor: A költő dolga –

a pillanat

szél hangján sóhajtó
szerenád
felsíró dallamok
ősz-arany verssorok
csók-emlék
nyári láz:
vacogó vágy már
a vén ég alatt
ahol egy kósza csillag
úgy mint akkor
fényt csókol arcodra
eléd hull
s álmoddal
örökre
továbbszalad