A mi utunk

„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”

(József Attila: Óda) 

 

Férjem, Gősi Ferenc emlékére

 

aki 2024 április 19-én, délelőtt 9.20 órakor örökre elhagyta földi hazáját 

(Emlékezés egy rendhagyó kiállítás megnyitóra)

 

„Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.”

– írja József Attila egyik páratlanul szép versében, amelyek, mint a verssorok csodája, mindig, erősítenek legszentebb érzéseimben, hitemben, abban, hogy igazi kegyelem számomra is, hogy saját utam során társa lehettem – és ez már örökkön így marad –  egy olyan embernek, aki életem legfontosabb személyisége, akivel együtt szárnyaltunk, és zuhanásaink után is – immár fél évszázada – egymásba kapaszkodva indultunk újra és újra olyan célokért, amelyek fölfelé húztak, tört szárnyakkal is, akivel együtt éltünk át minden földi boldogságot, és életünk legkegyetlenebb, legigazságosabb próbatételét is.

Életünk álmát, hogy megéljük csodálatos fiúgyermekünk igazi felnőtté válását, az oly nagyon várt, éppen közeledő családalapításának, a gyermekvárásnak vágyott örömét, immár huszonnégy éve szilánkokra zúzta a sors.

Akkor ment el örökre a fiunk, amikor élete legizgalmasabb utazását tervezte éppen az édesapjával, még az esküvő előtt; egy nagy utazást az ezredfordulón, akkor ismerkedve éppen az apa gyermekkora óta tartó szenvedélyével, a fotózás szépségeivel, élményével.

 

„Az út a lényeg, nem a cél,” szól a hegymászók szép szlogenje, és társulok e gondolathoz, ahogy reményeim szerint a férjem is, akinek ajánlást írhattam a közelmúltban rendezett, rendkívüli időkben valósággá érett álmához: élete első  és egyetlen fotókiállításának  megnyitójához. Történt ez olyan időkben, amikor talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel, szépséggel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra mindazokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, együttérzés, alázat vagy akár a szomorúság – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő is talán azért éppen költő, a művész éppen azért alkot, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – mint valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná – töprengek gyakran az emberlét misztériumain.

A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – vallja Picasso, és manapság egyre fontosabb hivatás ünneppé varázsolni a mindennapok szürke perceit, lemosva a lélekről a hétköznap porát, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni és feloldani másokat is a képtelenségben.

A fotós szemével ez éppen a megállított pillanat képi megjelenítése, a mások által is tovább álmodható valóság élménybe csomagolva, amely egyedülálló tükörkép: az, amit a világ tükröz vissza ott legbelül, és onnantól csak az a másik valóság a fontos.

 

Az út a lényeg, amely elvezet a lehetőség felé, ahol kitárulhat az emberek számára is a legmélyebb valóság, pontosan úgy, ahogy a fotós álmaiban először megjelent.

Erre a rendkívüli útra, ahol a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad, végül másokat is magával hív. Nem kell messzire menni, csak rápillantani a világ természetes szépségeire. Észrevenni a színek, fények összhangját, meghallani a benső hangokat, amelyek a szívből – a végtelenségből – jönnek, és mindezen szépségeket mások kincseivé varázsolni. Mert a művészet varázs, mely átalakít. Az embert még emberebbé teszi. És a szív művei halhatatlanok.

Valami ehhez hasonló élmény a fényképezés, amely során az álom, hogy a fotós részesévé válhat a halhatatlanságnak, megvalósul abban a megismételhetetlen pillanatban, amikor meghal az idő egy szikrája, de előtte megszületik belőle valami új.

Ám a fényképezés megállított pillanatai számára már soha többé nem jönnek el. Ahogy a fiú sem, akivel két évtizeddel ezelőtt együtt álmodta meg az édesapja ezt a rendkívüli utat, aki – hátrahagyva huszonhat éven át összegyűjtött, értékes, szép szellemi hagyatékát; a szépség dicséretének és a szeretet mindenek felettiségének fontosságát – életét áldozva másokért elhagyta a földi világot.

Így vált az idők során számomra is nagyszerű ajándékká, hogy fél évszázada kísérhettem ezen a megrendítően is szép úton őt, Gősi Ferencet, a férjemet, drága lányunkkal, családjával – imádott unokánkkal – barátainkkal, akiknek támogatásával és valami különös kegyelemből gyermekkori álmaiból valamennyi mégis valóra válhatott.

Örökké hálás leszek a rendkívüli idők kivételes ajándékáért; a meghívásért e rendkívüli  kiállítás megrendezésére, amit végtelen szeretettel ajánlott a kiállító – a természet, a madárvilág szerelmese – a győri Szent Anna Otthon lakóinak, családtagjaiknak, és mindenkinek, reménykedve, hogy a világjárvány miatti kényszerű bezártság után az új tavasz elhozza a megújulást, a békét a világban és a szívekben is.

És reménykedve még a közelmúlt napjaiban,  abban is, hogy öt éve tartó súlyos betegsége ellenére még ajándékoz számunkra együtt némi időt a Teremtő  itt a földi létben, hogy egyre erősebb bizonyságul szolgálhassunk a még kételkedőknek, hogy minden együtt töltött perc összes kínjával és fájdalmával megismételhetetlen, és értékes ajándék szeretteinkkel…

Ám a kiállítás már egyetlen marad, ahogy számunkra is Ő, az örök társ, a gyermekeiért fáradó édesapa, az unokájáért rajongó nagyapa, az áldozatkész testvér, rokon és a hűséges, mindig áldozatkész barát, a földi élet, a természet, a szárnyalni vágyó madarak szerelmese, akit szárnyukra vettek kis barátai, hogy a végtelenbe repítsék, amikor tört szárnyaival ő már hiába vágyott erre…

Az Út – a mi közös utunk itt a földi létben ma véget ért.

A végső, Nagy Találkozás azonban új remény a hiány mond hatatlan fájdalmában…

„Mert kell Valaki, akihez beszélsz,
Mert kell egy Másik, mások ellen,
Ne áltasd Magad, ennyi az egész,
de ez eltéphetetlen.”
                (Rab Zsuzsa)                                         

Gősi Vali : Ha lenne egy dal

ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled

*

https://verslista.hu/dokumentumok/Gosi_Ferenc_emlekere.pdf