Toni11 blogja

 

Az érdem

(Szatira)

 

Erdőn bolyongván zúgó fák alatt,

Egy törpe állta egykor útamat.

Hunyorgató, bohókás arczu vén,

Szerény pompának szürke omladéka,

Száz apró ráncz közt ajka szögletén

Halk rángás bujkált felbukkanva néha.

 

Fél szemmel csalfán sandalítva rám,

Ily szók fakadtak fonnyadt ajakán:

„Hová öcsém? - mit bujkálsz, mint a vad,

Hitvány bozót közt, bamba fák alatt,

Hol lombokon ha szellő átsuhan,

Ág s galy, mint szolga, bókol untalan,

 

S ha versenyezve nem bókolsz velök,

Fejen talál egy, másik mellbe lök; -

A lég boszantó szúnyoggal teli,

Hajad, szakálad pókháló lepi

S a szederinda, megfogván ruhád,

Míg meg nem karmolt, tova nem bocsát”

 

Torkos László: 1830 – 1930

 

Der Verdienst

 

Im Wald unter raschelnden Bäumen ging,

eines Tages stand mir ein Zwerg vor spring.

Schielender alter Mann mit Clownsgesicht,

der grauen Gestalt bescheiden lachte,

um hundert winzigen Fältchen zerbricht,

ein leises Zucken manchmal auftauchte.

 

Mit einem Auge schielte schräg auf mich,

diese Worte sind, aus dem Mund entwicht:

„Wohin Bruder? - Wieso kriechst du wie ein Tier

in dem dicken Gebüsch wie ein Vampir,

wo durch die Blätter die Brise durchweht,

Ast und Zweig verneigen wie beim Gebet.

 

Und wenn im Wettkampf du verneigst dich nicht,

trifft dich eins an Kopf, zweite der Brust zwickt; -

die Luft ist voll mit lästiger Mücken,

Dein Haar und dein Bart Spinnweben schmücken

die Brombeerranken hallten deinem Kleid,

bis er dich nicht kratzt, gibt keine Freiheit.”

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Megkézdezném a liliomot

 

Megkérdezem a liliomot,

Búsan fejét mért hajtja le?

Nem tud feledni egy bús álmot

S attól sajg-é hű kebele ?

 

Megkérdezem a rózsabimbót

Mért harmatos, tán búja van?

Hisz bírja azt a szép pillangót,

Mely ajkán ott csügg boldogan.

 

S a liljom keblek, rózsa ajkak

Csak azt sóhajtják szüntelen:

Tavasz virági mért hervadnak,

Oh, mért hűl ki a szerelem?

 

Madách Aladár. 1848 – 1908

 

Ich würde die Lilie fragen

 

Ich frage die Lilie dessen,

warum senkt den Kopf nach unten?

Kann den bösen Traum nicht vergessen,

das schmerzt der Brust immer bunter?

 

Ich frage die Rosenknospe nachher,

warum so tauig und so traurig?

Ist der Flatter die Verursacher,

an ihren Lippen hängt schaurig.

 

Die Lilienbrüste, Rosenlippen

sie seufzen nur unaufhörlich:

Frühlingsblumen, warum vergilben,

warum Liebe so vergänglich?

 

Fordította: Mucsi Anta-Tóni

 

Révben

 

Körültem némaság, mint tengeren . . .

Ekémnek szarva kormánykerekem,

Vasa szeli az omló földhabot •—

És messze, meddig csak elláthatok,

Ákáczok közül mosolygó tanyámig

Barázdáim hullámverése játszik.

 

Négyes vitorlám tiszta hófehér,

Reggeltől estig hosszú utat ér;

Lakmározó varjúhad, mint sirály

Lomhán rebbenve friss nyomunkba száll,

Majd messze fönn vonuló új csapatba

Vegyül s károgva tűnik a magasba . . .

 

Utánok nézek és eszembe jut,

Óh, hátha mégis, a ki szállni tud

S egész világ övé, tán boldogabb,

Mint szűk határa rögjén aki rab!

.,.. Eh, kósza álmok! Itt vagy, hű ekém, —

Álmokért többé el nem hagylak én!

 

Sem téged, sem kiküzdött otthonom

Örömét, gondját többé nem hagyom!

Szivem s agyam nyitott köpűje itt

Erő és hit mézével megtelik —

S ha lesz maholnap a kivel megoszszam,

Jövőm nem aggaszt se' jóban, se' rosszban.

 

Ha néhanapján, mint síró harang,

Még ide talál egy-egy méla hang

Fényes légvárról, melynek úgy örült

Két szerető szív, mégis összedűlt:

Barázdaontó hű ekém után

Egy elmorzsolt könny nem az én hibám.

6

Hej Cselő, Csákó, haza, haza már!

Beh rövid a nap, odavan a nyár . . .

Egy órjás kéz nyugaton mind alább

Vonja az alkony hamvas bíborát —

Egy sátrat borít az egész világra . . .

. . . Vigyetek révbe, édes nyugovásra!

 

Hajós Izsó: 1859 – 1906

 

Im Hafen

 

Still ist um mich wie die Ruhe des Meeres,

mein Lenkrad ist jetzt der Sterz des Pfluges,

der Riester zerschneidet den Schaum der Erde,

soweit sehen kann, gibt es keine Berge,

von Akazien umkreist, lächelt mein Gutshof,

die Brandung meinen Furchen flirren in Luft.

 

Meine vier Segel sind rein schneeweiss,

von morgens bis abends ist der Weg weit;

einen schmausenden Krähenschwarm ‘d Möwen

langsam flatternd, kommt frisch hinter uns her,

dann zu neuen Team, das weit oben fliegt,

schaut in die Luft und krächzend höher biegt.

 

Ich sah hin ‘d erinnere mich daran,

eventuell für den, der fliegen kann,

die Welt gehört ihm gar noch glücklicher,

eng das Blickfeld, wenn in den Knast sitzt er!

Verirrte Träume! Du bist hier, ach mein Pflug,

Träume zu jagen, es wäre nicht so klug!

 

Weder dich noch mein Heim verlasse und

Freude und Sorge nie mehr verpasse,

mein Herz und Geist bleiben hier im Laube,

beide sind gefüllt mit Stärke ‘d Glaube

‘d, wenn schon morgen gibt, mit wem ich es teile,

mir ist gleich, ob mir gut geht, oder leide.

 

Wenn manchmal, wie die weinende Glocke,

hier findet man eine triste Locke

von einem Luftschloss, dem er so freute

zwei liebende Herz, so traurig heute:

nach meiner Furche brechenden Pfluges,

eine einzige Träne ist nichts Gutes.

 

Hey Cselő, Csákó, Heim nach Hause gleich!

Der Tag ist kurz, der Sommer ist vorbei,

der riesigen Hand im Westen der Schöpfung

zieht das aschgraue Purpur der Dämmerung –

Und bedeckt die ganze Welt mit einem Zelt, …

… nimmt mich im Hafen im ewige Korn Bett!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Két templom

 

Vén, százados dóm tövében

Ül egy gyermek a fövényben,

S elmerülve nagy munkába'

A dóm alakját formálja

A szétfutó homokszemből,

Mely a szellőtől is megdől.

 

Egész szívvel csügg e munkán,

Mást se lát, míg rajta munkál;

Nem ösztönzi gyarló érdek,

Dicsőség se kell szivének.

De ott ragyog gyermek-álma :

Kicsiny homok-templomába'.

 

S te ott fenn az égi trónon,

A kinek a világ hódol:

íme néked egymás mellett

Két templomot, nézd, emeltek !

Az : szédítő nagy műremek,

Ez: szétömlő homokszemek.

 

Azt emelte a hiúság,

Ezt az ártatlan tisztaság,

Mely tudatlan' megsejtette,

— Közelb jutván közeledbe —

Hogy szétfutó homok minden,

S örök csak te vagy a szívben.

 

Havas István: 1873 - 1952

 

Zwei Kirchen

 

Am Fusse des uralten Doms

ein Kind sitzt im Gras als Phantom,

in großartige Arbeit vertieft

an der Form eine Kuppel ritzt

aus dem weglaufenden Sandkorn,

was der Brise umrührt Jähzorn.

 

Er steckt sein ganzes Herzblut rein,

‘d, er arbeitet daran allein;

sonst kümmert er sich für gar nichts,

sein Herz braucht keinen Ruhm und Tricks.

Doch da erstrahlt sein Kindheitstraum:

in seinem kleinen Badeschaum.

 

Und dort auf dem himmlischen Thron,

wem die Welt dort oben huldigt:

und hier habe ich mit Verlaub,

zweite Kirche, für dich gebaut!

Euer ist: schwindelerregend,

mein ist: fliesende Sandelend.

 

Das war erbaut von Eitelkeit,

diese unschuldige Reinheit,

die unwissende Vermutung,

noch näher in deiner Richtung —

das alles hier ist nur Flugsand,

nur du gibst einen festen Stand.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Titanic

 

Az égostromló Titanic

Már fekszik a tengerfenéken,

Az ég pedig áll mostanig

Örök magasban, tiszta kéken.

A nap, ki Grönland jéghegyét

Szegezte a merész hajónak,

Mosolyogja, hogy nem volt egyéb

A Titanic sem, mint egy csónak.

 

Pedig nem is tombolt vihar,

A részeg orkánok pihentek;

A bősz habok tornyaival

Csatájuk sem volt mennyköveknek.

Álltak a lég hullámai,

Forgószél örvénysírt nem ásott,

Mégis a Titán, bár mai,

Ott van, hol az ős óriások.

 

Nos, ember, mit csodálod ezt?

Mit állsz a parton megriadva?

Erőidet ezerszerezd,

És ölts gyémánt páncélt magadra!

 

Fel, feljebb még az árbocot,

Edzettebbé hajód acélját!

Előre nézz, hagyd a romot,

Hogy új hajód kivívja célját!

4

De akkor is, ha nő erőd,

Ha mint ma, több lesz milliószor,

A gőgös címet letöröld

Hajódról, mellyel együtt úszol.

Nincs óriás, csak a nagy ég

S alatta a mélységes tenger,

De kicsi volt és kicsi még

 A tenger és ég közt az ember.

 

Fejes István: 1838 – 1913

 

Titanic

 

Der Wolkenkratzer Titanic

es liegt bereits am Meeresboden,

und der Himmel steht immer noch,

heute ist noch dort, dort ganz oben.

Die Sonne, den Grönlands Eisberg

an den tollkühnen Riesen schickte,

für die Sonne war das Prachtwerk,

die Titanic war nur ein Schiffle.

 

Es war nicht ein wütender Sturm,

der betrunkene Hurrikan schlief;

und der böse turmhohe Schaum,

der Donnerkeil schlief auch ganz tief.

Die Luftwellen waren ruhig,

der Wirbelsturm macht kein Wirbelgrab,

zwar der Titanic war riesig,

der Riesen Eisberg wurde sein Grab.

 

Nun, Mann, warum wundert dich das?

Warum stehst du scheuend am Ufer?

Steigere deine Kraft tausendfach,

‘d nimm ein Diamantschutz an Ruder!

Hoch, noch viel höher, mit dem Türmen,

härte den Stahl deines Schiffes!

Freu dich, und verliess deine Trümmer,

mach ein neues Schiff deines Kindes!

 

Aber selbst wenn du stärker wirst,

wenn es auch Million Mal mehr wird,

und streiche die stolze Titellist

über dem Boot, mit dem du schwimmst.

Gibt es kein Riese, nur der Himmel

‘d die Meerestiefe darunter,

doch es war klein ‘d bleib es auch immer

zwischen Meer ‘d Himmel, der Mensch munter.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni