Toni11 blogja

A pénz és az ördög

***

Egy öreg poros könyvben

amit a padláson találtam,

alig volt már lapja, mit

még olvasni lehetett volna,

az egyik oldalon egy

bozontos ördög képét láttam,

úgy tűnt ott akkor, mintha

az ördög, halkan hozzám szólna:

***

„Tudod-e mért utasítok

vissza, örökké minden vádat?

Tudod-e mért nincs nekem

manapság soha semmi dolgom?

Tudod-e milyen jó, ha

mások végzik el a munkádat?

Mióta pénzt létezik,

az emberrel már semmi gondom.“

***

Egyik emberrel végez,

az, hogy nincs neki elég pénze,

a másik az még rosszabb

mert ő mindennap többet akar,

ez bűnöz, hogy megéljen,

a másik, semmit sem tesz kézzel,

egy kövér disznó lett már

mert szegényből mindent  kifacsar.

***

Sokat gondolok én, e

vélni halott ördögi szavakra,

hogy milyen rengeteg sok

ördögi igazság van benne,

a pénznek egy embernél

ördögi ma már a hatalma,

végül úgy néz ki ő is,

mintha, valódi ördög lenne.

***

Ez a tulajdonság

ma már, egy járvánnyá változott,

oly soknak a munkáját

naponta másik ember végzi,

de a pénzt ő veszi fel

amiért még meg sem dolgozott,

`s a szegény szenvedését

tovább is szívtelenül nézi.

***

Ha egy ember mindig,

csak pénzért tesz meg valamit,

egy bizonyos idő után,

a pénzért, meg fog tenni mindent.

Egyedül él ő egy óriási házban

sehol egy barát, üres ott minden,

aki segít, mind csak pénzért teszi

mert ma már, csak pénzért kap egy igent.

***

Mucsi Antal-Tóni           2008 December 20

 

Tavaszkor

***

Kinyílt a szívem fehér virágkelyhe

S a tavasz elé ujjongva remeg

Harmatos, hűvös, hajnali sugárban....

Valaki nézi s mondja halkan, búsan,

Hogy neki többé nincsen tavasza....

***

Azt mondja: sorsa örökös didergés.

Az útitársa bús, hideg magány.

S az örök telet megváltásként várja,

Ha megbűnhődött, amiért könnyelműn

Eltékozolt száz virágos tavaszt-----

***

Amíg beszél: valami zokog bennem —

Mert selyempuha érintésemet

Hideg, közömbös ujjak viszonzák —

Szívemre száll, gyötrő emlékezéssel,

Száz asszonykézben ellobbant tavasz..

***

És sorvasztó láz lüktet az eremben.

Halavány, tiszta, hűvös ajkamon

Tűzlángos mámortakaró szövődik  —

És kínoz, fáj a szívem gyökeréig

Száz asszonyszájon elcsókolt tavasz.

***

De könnyes, fázós, bűnös útja mentén

A lelkem mégis híven követi  —

Halálos vágyu, féltő szerelemmel,

Egetostromló, babonás imával

Vezekel érte, hogy  —  tavasz legyen....

***

Dapsy Gizella Nin: 1885 – 1940

***

***

Im Frühling

***

Die weiße Herzblume hat sich geöffnet

‘d zittert vor der Vorfreude des Frühlings

in dem kühlen, taufrischen Morgengrauen,

jemand schaut es zu leise und trauernd:

Dass ihm in Zukunft kein Frühling mehr gibt.

***

Und meint, sein Schicksal ist ewiges Zittern.

Sein Weggenosse ist die Einsamkeit.

Auf den Winter wartet nur als Erlösung,

dass für seine Unachtsamkeit bestraft wird,

dass hundert Frühlinge verschwendet lies.

***

Solang er weiterspricht, etwas bewegt in mir,

weil an meiner seidig weichen Berührung

kalte, gleichgültige Finger antworten –

auf dem Herz sind schmerzhaften Erinnerung,

der Frühling verging in Frauenhänden.

***

In mein’ Adern pocht ein drückendes Fieber.

Auf den Lippen, sehr trocken, rein und sehr kühl

ist eine Decke aus dem feurigen Rausch –

quält ‘d schmerzt bis zur Wurzel meines Herzens,

auf hundert Frauen geküsste Frühling.

***

Doch auf dem tränenreichen, sündigen Pfad

trotzdem hat meine Seele treu verfolgt –

mit Todessehnsucht und ängstlicher Liebe,

mit einem Himmeltürmischen Gebet,

sühnend strebt danach, dass es Frühling wird. …

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Parázs a hamu alatt

***

Vagyok a véghetetlen szürkeség,

Vetélkedem bízvást a színtelennel ;

Fakó közömbösségbe fúlva rég,

A ki tűzégető lánggal nem ég:

A málló testet öltött hamu-ember.

***

Kihűlt a hamu, szürke, vén, sivár ;

Lazán szétp

orlik, hideg, dohos, pálladt.

Sohase fog többé lángolni már ;

A tűzanyagtól lángolást ki vár,

Ha piros üszke már hamuvá sápadt?

***

Csak rejtve mélyen a hamu alatt,

Mint valami rég eltemetett átok,

A kit megőriz fojtó kripta-lak,

Pislákol egy utolsó lángfalat,

Egy parázs szikra, egy apró zsarátnok.

***

De addig csak, míg egyszer jő a szél

És szítja váltig, szítja egyre jobban :

Halódó szikrám új életre kél

És önnön vérben izzó fényinél

Világfölgyújtó vészes lángra lobban.

***

S míg táplálják nagy életviharok,

Segítségért dadognak síró hangok :

A tüzörvény gomolygva kavarog

És néhány gyáva reszkető marok

Félreveri az öreg vészharangot.

***

Haraszthy Lajos: 1881 – 1959

***

Glut unter der Asche

***

Ich wurde der endlose Grauschleier

und kämpfe vertrauend mit dem Farblosen;

ewig lang der blasse, gleichgültige Reiher,

und nicht eine grossartige Feier,

wurde zu einem grauen Obdachlosen.

***

Die Asche abgekühlt, grau, alt, trostlos;

es fällt schon auseinander, kalt, muffig, feucht.

Dass es noch einmal brennt, ist aussichtslos

wer erwartet noch von dem Brennholz bloss,

wenn Ihr rotes Brand bereits zu Asche keucht?

***

Nur noch tief unter der Asche versteckt,

wie ein schon sehr langer vergrabener Fluch,

was noch die erstickende Krypta deckt,

wo eine letzte Flammenwand flackert,

wo ein glühender Funke ist im Besuch.

***

Aber wenn der Wind anfängt zu wehen

und er schürt es und schürt es immer noch mehr:

Mein sterbender Funke erwacht Leben

‘d du im in sich leuchtendes daneben,

entfachst, ein Weltentfachende Flammenmeer,

***

‘d bis von den Lebensstürmen genährt wird,

um Hilfe bitten die stotternde Stimmen:

Der Feuerwirbel zusammenfällt im Wind

und ein paar feige zitternde Faust winkt,

wird man die Alarmglocken lauter trimmen.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

A titkok költészetéből

***

Ifjú még s már roszra vitték.

Mert azok közt, kik szerették.

Hű védőre nem talált,

Az örömök mámorában

Folytak a napok javában,

De erénye tova szállt.

***

A vétekből bűnbe

Sebére gyógyírt keresve.

Szemrehányás lett a múlt.

Úgy járt mint mikor a fáról

A virág a gyenge ágról

A poshadt mocsárba hull.

***

Ha vihar kél, tépi-hánya

A hullám: de mert utána

Senki sem nyúl, elmerül, —

Az enyészet ül ölébe,

És szemfedöül fölébe

Züldelö hínár terül.

***

Lauka Gusztáv: 1818 – 1902(Nagybecskerek Gusztibácsija)

***

***

Aus der Poesie der Geheimnisse

***

Als junge schon, schlecht erzogen.

Denn von denen, die ihn lobten.

Kein Beschützer gefunden.

In dem Rausch der Glückseligkeit,

verging auch die schönste Glanzzeit,

‘d, seine Tugend, war versunken.

***

Von der Tugend in der Sünde,

an den Wunden Heilung krümmte.

Was vergangen das ist Vorwurf.

Wie, wenn die Blüte vom Baum fällt,

weil der schwache Zweig nicht mehr hält,

in den matschigen Sumpf schlurft.

***

Wenn es stürmt, wird es zerrissen

auf die Welle: Alle schielen

niemand greift zu, taucht es ab,

Verwesung liegt auf allen Eck,

darüber ein Leichentuch streckt,

mit Algen bedeckt taucht herab.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

 

 

Az életünk

***

Az esti félhomály leszáll a falunkra,

emlékek százai jelennek meg újra,

hol van az a langyos, holdvilágos este,

amikor az ajkam az első csókod leste.

***

Jöttek sok szép esték, holdfényes éjszakák

hittük, hogy még számunkra, lesznek majd csodák,

de ott minden reggel, mikor felébredtünk,

láttuk csak álom volt, 's tovább reménykedtünk.

***

Ötven éve, hogy mi ketten együtt küzdünk

ötven éve annak, hogy mi megesküdtünk,

hitünk kísér oda, ami még hátra van

szép őszi napokat, élvezzük boldogan.

***

Végül ha mennünk kell, mondhatjuk azt halkan:

Életünk telve volt, sok – sok szép kalanddal.

Nem hiába éltünk, szerettek – szerettünk,

nem teljesült álmunk, lesz majd a keresztünk.

***

Mucsi Antal-Tóni                    2008 Július 10

***

***

Unser Leben

***

 

Das Abendrot senkt sich langsam auf unsere Strasse

alte Erinnerungen stürmen an uns aus jeder Gasse,

wo ist die romantische frühlings Mondscheinnacht,

wenn mich dein Mund erstes Mal verzaubert hat.

***

Wo sind die wunderschönen Sommernächte

wenn wir noch glaubten an zauberhafte Mächte,

aber am Morgen wenn wir wieder Erwachten

es war nur ein Traum, der wir weiter träumten.

***

Seit fünfzig Jahren kämpfen für bessere Leben

vor fünfzig Jahren gegenseitig das Jawort gegeben,

feste Glaube begleitet uns bis Ende unseres Weges

jedem schönen Herbsttag, des gemeinsamen Lebens.

***

Und wenn wir gehen müssen, dann sagen wir es leise:

Schön war es zusammen, jetzt müssen wir auf Reise,

es war nicht vergebens, wir liebten, man hat uns geliebt

die nicht erfüllten Träume, nehmen wir ins Grab mit.

***

MucsiAnton-Toni                             10 Juli 2008