Nézni és látni
Napi bazár
Az esti kábelhírmondókból csak úgy ráznak a story-áramok.
Minden öt percre, de lehet, hogy kettőre is jut egy Celebes érdekes.( Talán a jövő történelem óráit majd ezekből tartja meg, mán ezen is
elrévedezik az elme)
Én már nem tudom. Izgulni kéne, mikor a dobozos valóvilág ( ez olyan
kb nekem mint a dobozos tej) csinált szappanoperáiból a pornó
ötven árnyalat lesz, meg egy kis karakterbe doppingolt izom-mutizás,
jöhet a karatekölyök, minden egyben, egy helyen.
Rém...agy...Monitor-lsd...
Közben előkerülnek az erőszaktények, a télleg reálból, hallom, szaporul
az árnyékgalóca, fiatal oroszlánjaink nem csak fogaik villantgatják
vaku gyanánt, jobb szeressék a kóstolgatást, érezni a hús és vér szagát.
Az újság és megannyi média-marketing persze löki a sódert, olvassuk,
halljuk, csak lehet vakok vagyunk hogy nem lássuk a felemelkedés
dicső krónikáit, kicsi honunk hogyan is épülget virágországgá. Lehet
itt a kutya elásva, ezért nem vesszük észre magán telkeinken sem,
hogy bő lett a termés az asztalra.
Mer mégis egyre többen fedezünk fel gyomokat, látjuk a szegénység-
magzatokat, ahogy a hivatali hatalmak méhéből kipottyannak közénk,
aztán lesz ami lesz, nevelje őket az utca.
Lassacskán a napról napra boldogulásnak csírája se marad.
A székház meg csupa kereskedő. Vérbeli reklámgyáros, a szövegírás
és látszat-eladás már zsigerből megy. Arc is van hozzá. Hiába na, eladni
akármilyen képpel nem lehet, no meg aki kofának áll, az tudja is művelni
a mesterséget, meg köll etetni a népet.
Igaz, a standok kínálata néha thrilleres már, úgy megfrászol, akkor is a fő-
pénztárnak arat. És jól. És megy neki. Fut a szekér. Előlünk legalábbis.
Nincs tehát itt gond. Ahol üres asztal van, oda meg úgyse kell tenni se
kanalat, se tányért, nem kenyeret. Már elérjük azt a mérföldkövet,
hogy a szegénynél a cellarabok is nagyobb lábon élnek.
És még csodálkozni tetszenek majd, hogy a bőnözés higanyszála feljebb
csúszik...Na de templom is van, pláne vasárnapra, a bűn megbocsátatik,
ha a boltutca helyett az Úrét járod meg. Rágj ostyát, ( tuti nem leszel
éhes) és nyelj le pár kimondhatatlan imát. Úgyse kíváncsi rád a pap se.
MEgszánakoz, ha majd elmondja az utolsó kenetet, sorsfonálkád meg
úgyis kezébe gömbölyödik majd.
Amúgy a csont is lerágott rég. ezt minden nagykutya tudja ( bár lehet épp
ennek okán őriztetik úgy azt a kolbászos kerítést) .
Ma még a halál se nagyon ér rá. Túl sok a munka. Gürcöl az is, úgy
igába van hajtva. Már levegőre se igen talál időt. Világ-széltében hosszában
gyűjti a lélekbetevőket, lehet éhínségtől tart? Mert a lovasok is már
megmutatkozzák magukat...
Lassan csak a temető gyomra lesz jóllakott. A hajléktalannak is csak
"kukában sült" pogácsa jut (a hamuba sült nem divat már), meg
vállára nyomor-tarisznya. Így "ballag el a vén diák", ha megjárta az életiskolát.
Nincs itten baj. Hiszen cifra palota ez a világ. Az udvara non-stop piac. Gazdagnak
törvényjogar, bársonytalár ( csakis jólétből szövetett!) a szegénynek meg nesze
semmi, de azt fogd meg jól, hamupipőke, rizsabazár.
Fények a szívben
Csupa csillagtünemény az éjszaka,
s miként őzsuta hajtja fejét hajnali
percnek, úgy emel fel emléked fényszava
Anyám...Mint kis páraneszt, úgy hallani
hangod tiszta szelídségű dallamát,
amíg a felhőszirtek csipkéin túl
Isten közénk küldi Mindenszentek havát,
s a gyertyák szembogarán a hit felgyúl.
Az ellebegő alkonysugarak között
egy lélegzetre láttam Mária-arcod,
szereteted bennem ünneppé öltözött,
hogy érezzem, egy Anya sosem lesz halott.
Gyászpirkadat jött, Halottak napja, Apám.
Ködmécseseket gyújt fölém az ég is,
hátha kegyelmet lel az a kislánymagány,
mi engem tegnapba tűnéseddel rémít...
Minden szélbe pillenő sóhaj egy zsoltár,
fénymese a lényeg emléklapjain,
hol látom, amint télre szenet hordtál,
hogy házmeleg óvjon a fagy napjain...
Mesélnek az őszhomályt reszkető lombok,
minden csöndszívhang ott a völgynek zugán,
s ahogy kisimul a láthatárhomlok,
Te csillagderengésként sétálsz az utcán.
Hajdani melegség sejlik át az esten,
csipkehomály alatt a Halottak napja szép,
ahogy gyertyahajnal lobban a percen,
s pár falevélharang zeng méla ősz-zenét.
Hantodon a sok mécs kis páracseppsugár,
fénymosott fohász a gyermeki hitből,,
mi kezét nyújtja a nagymama után,
s a szeretet ölébe ül téren és időn.
Látom ezüsthajad fésüli fenn a Hold,
majd kis csillagkrizantémokat tűz belé.
Tudod ily gyönyörű angyal soha nem volt,
mint ahogy Te lebbentél ma szívem elé.
Őszbe múlás
Semmivé lesznek a felhőillúziók,
csillagimákat kezd súgni a messzi ég,
- még cseppennek a napfény-infúziók,
de hollószárnyat növeszt a magasság-kék.
Csipkebogyóparázsnyi alkony, pozsga-szép,
tájpapíron könnyed őszi impressziók,
páralány tereget teagőz-csipkét,
lombosodik a néma árnyékerdő.
Szellőrévület pilléz, de már halálszikét
ránt az éj, tán megváltást nyújt a teremtő...
A padra bújt szívverés utolsója eljő.
Magával viszi minden emlék-kincsét,
ahogy tárul a pitymallat-karú csönd,
és megáll az Isten napsugár arca előtt.
JÓ anyaként elengedi léptét a föld,
sorsára több bánatbogáncs nem nő,
- neki most már minden május és minden zöld,
megtalálta a titkos pitypangmezőt.
Apámhoz
Kitágul a csöndből sok apró fényhajlék,
az opálhorizont is derülni látszik,
fárad, elül az éjjeli széltajték.
Árvalányhajként lebben a hajnal, s játszik,
csillaglabdákat dobál a felhőtúlra,
s ahogy konyaksugarú szemén rám néz az ősz,
és a nyirkosság gyöngyperceit hullja,
már tudom Apu, felém csak emlékúton jössz.
Nézem a Napot, csak pingált rózsa-parázs,
míg a mező méla zöld tekintete a Tiéd,
de avar-árnyak lengik a valót, a halált,
ellepik hajadnak puha földszínét.
Amint az estre gyertyafreskót vet a köd,
belém borzong életed hunyt szemhéja,
mit a gyász csipkekönnye oly szépre föd,
- a tudat billen, és a szív bánattól béna,
mert mélyébe reng újra elmúlásod.
Pedig elképzelem, gyermekhitekkel,
hogy egy másik pitymallat felébreszti álmod,
mert szólnod kell! Kérlek szólalj meg itt bennem!
Úgy mentél a némaság fogadalmába,
hogy csupán az éj nyugtalansága üzent,
s későn derengett jele világosságra...
- Addigra Te gyújtottál csillagtábortüzet
odafent. Hiányod nyílt bordatörés lelkemen,
kihűlő végtagok fájdalma rajtam.
Pillanataink gyufalángját keresem,
hogy mosolyod melegét élni visszakapjam,.
Októberi intarziák
Felhőszimfóniákat ír már a reggel,
az álmatag Nap kis ribiszke-parázs,
köré egy angyal páraglóriát lehel,
- a pillanat tiszta teremtésvarázs.
Illúzióra retusált kép a lég,
halovány pollenragyogás, -szitál a köd,
majd esőnesz terít az útra tócsafényt,
és sárvirágok kertjévé válik a föld.
A naplemente gyönge almahéj-pír,
- amott csuromvíz sárga levélcsibék,
a következő perc épp epigrammát ír,
mert lassan véget érnek a virágmesék.
CSöpp csillagcsipkék libbennek-lebbennek,
egy mennydörgés-csillanás jelzi az éjt,
csibész villámgyerekek nevetnek,
s szél lobbantja az árnyak csöndjét szét.