Nézni és látni

Steel•  2019. március 11. 06:50

Szívörökség

Elpárolognak lassan a fényfilterek,

aranygőzként csillag-csöndbe szállnak.
Perceim most mind néma sirkertek,
majd sóhajává lesznek annak a lángnak,
mit gyertyaemlékek lehelnek széjjel.
Bennem nem halkul el a távozások
visszhangja, a sok sebfájdalom-éjjel,
hol szeretteim : múlttá halálozások.
Pedig hiszem Istent, és az Életet,
mit együttmosolyok fává neveltek.


 

Mégis, lombjuk, egy illanás : lélegzet,
tenyérengedések a levelek,
miként az ágakról hullnak a földre.
Fekete fecskék az estéli árnyak,
hazatérnek ide, a szivfészkű őszbe,
hol parazsa sincsen annak a nyárnak,
melyben a gyermek tiszta lényege lakik...
Felnőttem a bánatértésekhez rég,
templomomban a gyász harangja hallik,
hisz ez az összetartozásból : örökség.

Steel•  2019. február 15. 07:11

Van egy hajnal

A szél halk dallama hallik odakint,

még bágyadtan pislognak csak a házak,
a láthatár épp szétleheli a fényszínt,
s a falu vállán kicsiny emberálmok várnak.


A hűvösség zamata még telet idéz,
de ahogy a patakpára fölfelé száll,
tisztára mossa itt a napok szívét.
Pedig minden függöny mögött búvik egy árny,


az alkonyok sóhaja olykor elnehezül,
s néha a virradatperc is szembe nézni fél,
de a lélek lepke, s a gubóból kirepül,
hisz a márciusremény hozzá is közel ér.


Az Isten minden sorsban ott élő hajnal,
piciny, ébredést váró tavaszsugár.
S bár gyermekként dédelgetjük kitárt karral,
valahogy köréje nő a csillagtalány...


Mégis mindig virágsarjulássá lesz
a holnap, mert minden fában, és földillatban
az Isten jámbor tekintete rejtez,
s mind ki itt jár rátalál a pillanatban.






Steel•  2019. február 11. 07:10

Kislány a válladon

Vízcseppnyi derengés csupán ez a hajnal,

nézem, mily könnyű fent az égi létnek.
Füstcsipke-felhők csak lebegnek, s szél-angyal
suhan meglesni sok foszló csillagképet.


Kérges ágtenyerekben zúzmaraparázslat,
kis tintafecskék reppennek most elém,
szárnyaikon visszatérsz Apu, ez varázslat,
szívdobogásom Tiédhez közel ér...


Pedig a halál-távol oly nagy, oly erős!
De a papír s a penna Istenből rajzol:
tekinteted hajnalpárás, néma mező,
s benne sorsomként ma is ott lakom.


Te jegenyefák sudár voltán öltesz testet,
s a szilaj dombok karja lett a Tiéd,
s akár a pillanat a hulló hópelyhet,
felemeled a gyermek sors-törte hitét.


-ilyenkor kislány vagyok, kislány a válladon,
úgy, ahogy nem lehettem, nem voltam sosem,
szereteted minden árnyékon áthatol,
csöndek ujjhegyén mindig fogva a kezem.


És ott, hol a patak szívmoraja átfut,
hol a völgy mellkasán felsóhajt a reggel,
ott a hídon Te és én, éppen ott állunk,
míg a belső mélyből vállad a fénybe emel.






Steel•  2018. november 27. 19:21

Az utolsóig

Kapaszkodna a szavak ujjhegye, össze,
betűk tenyérvonalában évtizedek,
-sorsmérföldek. Sok csillag odafent szőke,
fényszoknyás kislány, a Holdnak illegnek


épp, míg valahol lent szembogársugarak,
az őszi utcák halálsorán kihunynak.
Milyen éles kontraszt ez...Sóhajok hullanak,
hajnalra macskakövei lesznek a múltnak,


közben sárga kiscsibék, falevélpihék,
a fák tövében fázón közel bújnak,
keresik még anyjuk lomb kezű melegét.
A Naprendszerben is furcsa szelek fújnak,


égi anyánk lelke opálos, és fáradt,
lám az időpára hűvöse megüli már 
a reggeli, óceánkék órákat.
Valami láthatatlan messiás jár


alant és ott, az univerzum-mezsgyén,
emberré rajzolt gonoszság ontja a vért,
fogy a tiszta légzés az erdők keblén.
Fölzúg a csend is a völgyek tüdején,


a szél gyermekszárnya a földig törik,
miközben az eső szívverése hallik,
-és az Isten-mások egymásét lövik,
egészen az utolsó, megjövendölt napig.

Steel•  2018. november 11. 20:10

Belülfény

Lámpaderengést lobbant a néma utca,

november lehelete megül a tájon,
míg a zúzmaragyufákat mind meggyújtja,
és szélzamat hagyja hűvösét a számon.


A csönd hattyú szárnya rebben, mint a papir
hófehér szíve, s az enyém a csillagok nyíló
gyermek szemébe néz. Ott fent valaki ír,
talán Isten cseppenti párává titkom,


miközben a hiányt magamba ölelem,
és kis falum tenyerét vigaszul hívom.
Itt, minden utcakőben sorsom követem,
akkor is, ha megannyi pillanatsíron


virág vagyok magam is. Mert itt érzem Anyám,
az összes kis falomb halkuló lélegzetén ,
 itt tart erőm felett jegenyevállán Apám,
hogy a holnapot rám várni érezzem még.


Itt valami hajnalsarjdás a könny is,
amikor jégidőt hozna az élet-tél,
s én tudom, a kezem végig fogják Ők is,
s ez az érzés örök, tiszta belső fény.



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom