Apámhoz

Kitágul a csöndből sok apró fényhajlék,
az opálhorizont is derülni látszik,
fárad, elül az éjjeli széltajték.
Árvalányhajként lebben a hajnal, s játszik,
csillaglabdákat dobál a felhőtúlra,
s ahogy konyaksugarú szemén rám néz az ősz,
és a nyirkosság gyöngyperceit hullja,
már tudom Apu, felém csak emlékúton jössz.
Nézem a Napot, csak pingált rózsa-parázs,
míg a mező méla zöld tekintete a Tiéd,

de avar-árnyak lengik a valót, a halált,
ellepik hajadnak puha földszínét.
Amint az estre gyertyafreskót vet a köd,
belém borzong életed hunyt szemhéja,
mit a gyász csipkekönnye oly szépre föd,
- a tudat billen, és a szív bánattól béna,
mert mélyébe reng újra elmúlásod.
Pedig elképzelem, gyermekhitekkel,
hogy egy másik pitymallat felébreszti álmod,
mert szólnod kell! Kérlek szólalj meg itt bennem!

Úgy mentél a némaság fogadalmába,
hogy csupán az éj nyugtalansága üzent,
s későn derengett jele világosságra...
- Addigra Te gyújtottál csillagtábortüzet
odafent. Hiányod nyílt bordatörés lelkemen,
kihűlő végtagok fájdalma rajtam.
Pillanataink gyufalángját keresem,
hogy mosolyod melegét élni visszakapjam,.