Nézni és látni

Még emlékszem a régre, a letűnt korra,

tócsaparátzs-csillagokra felettünk,
ringló-fényű kékjét az alkony hogy szórta,
s mi kis pitypang-ejtőernyőket reptettünk,


míg bele nem törődött az est az éjbe.
Körös körül páralombot nőtt a táj,
borzongását lassan hintette a szélbe
a gyepre didergő ősz, hűs illatán


tejút-derengőssé vált itt lent a világ.
A szív játszóterén papírsárkány szállt,
masévá tett kis mosolyintarziánk,
míg fuvallat pörgetett avar-körhintát.


Aztán felhőképeskönyvet rajzolt az ég,
falevélzizzenés dúdolt az árkon,
mint gyermekkórus zengte el énekét,
szerte utcán, mezőn és faluhatáron.


Mikor esőragyogás hullt a délutánra,
angyalok pilinke-kacaja volt az,
így öltözött észrevétlen szép ruhába
Isten kegyelmével a születő holnap.


MAjd a galagonya-idő hajnalt pirult,
Hold-anyám letett a párnámra csendben,
az új nap szememből májusra virult,
ahogy a kislány e meséket hitte bennem.

Elpárolognak lassan a fényfilterek,

A szél halk dallama hallik odakint,

még bágyadtan pislognak csak a házak,
a láthatár épp szétleheli a fényszínt,
s a falu vállán kicsiny emberálmok várnak.


A hűvösség zamata még telet idéz,
de ahogy a patakpára fölfelé száll,
tisztára mossa itt a napok szívét.
Pedig minden függöny mögött búvik egy árny,


az alkonyok sóhaja olykor elnehezül,
s néha a virradatperc is szembe nézni fél,
de a lélek lepke, s a gubóból kirepül,
hisz a márciusremény hozzá is közel ér.


Az Isten minden sorsban ott élő hajnal,
piciny, ébredést váró tavaszsugár.
S bár gyermekként dédelgetjük kitárt karral,
valahogy köréje nő a csillagtalány...


Mégis mindig virágsarjulássá lesz
a holnap, mert minden fában, és földillatban
az Isten jámbor tekintete rejtez,
s mind ki itt jár rátalál a pillanatban.

Vízcseppnyi derengés csupán ez a hajnal,

nézem, mily könnyű fent az égi létnek.
Füstcsipke-felhők csak lebegnek, s szél-angyal
suhan meglesni sok foszló csillagképet.


Kérges ágtenyerekben zúzmaraparázslat,
kis tintafecskék reppennek most elém,
szárnyaikon visszatérsz Apu, ez varázslat,
szívdobogásom Tiédhez közel ér...


Pedig a halál-távol oly nagy, oly erős!
De a papír s a penna Istenből rajzol:
tekinteted hajnalpárás, néma mező,
s benne sorsomként ma is ott lakom.


Te jegenyefák sudár voltán öltesz testet,
s a szilaj dombok karja lett a Tiéd,
s akár a pillanat a hulló hópelyhet,
felemeled a gyermek sors-törte hitét.


-ilyenkor kislány vagyok, kislány a válladon,
úgy, ahogy nem lehettem, nem voltam sosem,
szereteted minden árnyékon áthatol,
csöndek ujjhegyén mindig fogva a kezem.


És ott, hol a patak szívmoraja átfut,
hol a völgy mellkasán felsóhajt a reggel,
ott a hídon Te és én, éppen ott állunk,
míg a belső mélyből vállad a fénybe emel.

Kapaszkodna a szavak ujjhegye, össze,
betűk tenyérvonalában évtizedek,
-sorsmérföldek. Sok csillag odafent szőke,
fényszoknyás kislány, a Holdnak illegnek


épp, míg valahol lent szembogársugarak,
az őszi utcák halálsorán kihunynak.
Milyen éles kontraszt ez...Sóhajok hullanak,
hajnalra macskakövei lesznek a múltnak,


közben sárga kiscsibék, falevélpihék,
a fák tövében fázón közel bújnak,
keresik még anyjuk lomb kezű melegét.
A Naprendszerben is furcsa szelek fújnak,


égi anyánk lelke opálos, és fáradt,
lám az időpára hűvöse megüli már 
a reggeli, óceánkék órákat.
Valami láthatatlan messiás jár


alant és ott, az univerzum-mezsgyén,
emberré rajzolt gonoszság ontja a vért,
fogy a tiszta légzés az erdők keblén.
Fölzúg a csend is a völgyek tüdején,


a szél gyermekszárnya a földig törik,
miközben az eső szívverése hallik,
-és az Isten-mások egymásét lövik,
egészen az utolsó, megjövendölt napig.