Nézni és látni

Most, amikor szárnyakat tör a világ,
és kevés a  madár-mersz repülni mégis,
a sors soha-tavasz, haldokló hóvirág,
így halványul majd emlék-messzeségig.
De valahol mélyen, bennem tinta-ég
vár, olyan tündöklő és jégmadár-kék,


hol sárga naptrillák zengik el a szót,
és a végtelenbe szállnak papírfecskék.
Ott csillagujjbegyek tartják meg a jót,
a gondolatok könnyű felhőlepkék,
a versek rétpillék, fényszázszorszépek,
valami csodalényegülő emberképek.


S van, igen van mennyszembogarú érzés,
szellő-szívverésű, tiszta szabadság,
ahogy a penna ontja nemesi vérét,
s átéli az univerzum kalandját.
Tejútszirtek fölé emel ez a hitem,
a líra az élet kék bolygója itt benn.


( átírva, javítva. :)