Fények a szívben

Csupa csillagtünemény az éjszaka,
s miként őzsuta hajtja fejét hajnali
percnek, úgy emel fel emléked fényszava
Anyám...Mint kis páraneszt, úgy hallani
hangod tiszta szelídségű dallamát,
amíg a felhőszirtek csipkéin túl
Isten közénk küldi Mindenszentek havát,
s a gyertyák szembogarán a hit felgyúl.
Az ellebegő alkonysugarak között
egy lélegzetre láttam Mária-arcod,
szereteted bennem ünneppé öltözött,
hogy érezzem, egy Anya sosem lesz halott.

Gyászpirkadat jött, Halottak napja, Apám.
Ködmécseseket gyújt fölém az ég is,
hátha kegyelmet lel az a kislánymagány,
mi engem tegnapba tűnéseddel rémít...
Minden szélbe pillenő sóhaj egy zsoltár,
fénymese a lényeg emléklapjain,
hol látom, amint télre szenet hordtál,
hogy házmeleg óvjon a fagy napjain...
Mesélnek az őszhomályt reszkető lombok,
minden csöndszívhang ott a völgynek zugán,
s ahogy kisimul a láthatárhomlok,
Te csillagderengésként sétálsz az utcán.

Hajdani melegség sejlik át az esten,
csipkehomály alatt a Halottak napja szép,
ahogy gyertyahajnal lobban a percen,
s pár falevélharang zeng méla ősz-zenét.
Hantodon a sok mécs kis páracseppsugár,
fénymosott fohász a gyermeki hitből,,
mi kezét nyújtja a nagymama után,
s a szeretet ölébe ül téren és időn.
Látom ezüsthajad fésüli fenn a Hold,
majd kis csillagkrizantémokat tűz belé.
Tudod ily gyönyörű angyal soha nem volt,
mint ahogy Te lebbentél ma szívem elé.