Nézni és látni
Varázsra éhezők
Hétköznapok. Vándorcirkusz élet. Mosolyognak, sírnak, fájnak
Csak egy idézet - hozott
"Élet és Halál
Sokan kérdezik manapság, mi a feladatom, mi az életfeladatom? Azt nem kérdi senki, miért is élek? Pedig az egyetlen jó kérdés ez lehet. S a válasz, tanulni: szeretni. De feladjuk. A kapuban adjuk fel, az ÉLET kapujában. Ha ne héz a feladat, ha fáj a szerelem, ha félünk, hogy nem szeretnek - elfutunk. De félünk elfogadni, félünk odaadni, félünk az őszinteségtől, félünk az intimitástól. Féltjük az életünket, ezért oda nem adnánk senkinek. Kergetjük, követeljük, álmodjuk a jót, s ha nem kapjuk meg azonnal, anélkül, hogy keményen megdolgoznánk érte, újra csak elfutunk. Ó, hogy tisztelem én az első gyémántcsiszolót! El merte hinni, merte hinni, hogy a szeretet, a törődés, a figyelem, kincset varázsol elő. Ma nem kell a kincs. Talmi győzelmekkel, langyos kapcsolatokkal beérjük, nem ismerjük és nem fogadjuk el magunk. S ha az élet nagy Tanítómestere rászorít arra, hogy tanuljunk szeretni, inkább megbetegszünk, inkább meghalunk."
Az élők és a holtak
Október lassan az enyészet küszöbére lép. Felöltözik a temető,
mécsesek gyöngyfüzérét teszi nyakába, rajta megannyi fejfa
aranyló kereszt. Alkony idején, gyertyalángok mézsárgult fátylával
betakarja a földi csendbe pihent sorsokat. Ott mások az álmok.
Más a lét. Béklyók nélküli. Akik oda megtértek, levetettek minden
világi terhet. Vállukon csak ebben az időszakban nehezül a súly.
A hátrahagyottak fájdalma. Mert látják, hogy rogyasztja térdre
egy emberként őket a hiány, az emlékezeté lett ölelés. Látják
a könnyeket, érzik...És az arcokat, melyeket árnyal a gyász.
Tűnődöm, köztük ballagva, míg sajátjaimhoz megyek. Simogat
a szél, olyan őszi csendes...Ők simogatnak, így vigasztalnak.
Mert máshogy többé nem tehetik.
Virágot viszünk. Most egyformák vagyunk mind. És önmagunk is
meghalunk újra és újra itt a hant felett. Kimondatlanul. Sírunk.
Értük, magunkért, a múltért, a már sosem jövendő holnapokért,
velük, mellettük. S ebben ott van minden. Megtör minket ez az
"ünnep". Ráébredünk mennyire múlandó a lélegzet, mint a lombok
színgyönyörűsége november táján. Élünk. Mert kell. De ilyenkor
értjük meg kicsit, hogy mégsem. Elfelejtünk élni. Csak vagyunk.
Láncokon, bábjaként saját magunknak, félelmeinknek, csalódásainknak,
veszteségeinknek. Elszalasztva lehetőségeket...Bezárva, és önnön
mivoltunkból kizárva a fényt. A most megélését. A pillanatok valódi
ízét. Nincs merszünk szeretni, hogy ne bántson a szeretet. A bizalom,
a hit, a hirtelen elszakadás...Vakságunkban, védelmi gubónkba szorulva
nem is vesszük észre épp így öljük meg a jövőt is...saját lényünkkel
együtt. Késve szeretünk, becsülünk, és látunk...Ez a mi halálos
ítéletünk, ami élve eltemet.
Most irigylem azokat, kik mindentől szabadok. Őket itt, a márványtakarók
alatt. Szabadok. És ennek tisztaságában figyelnek ránk.
Elvárások, miértek, falak, sebek, rémület nélkül. Ők tudják mi az igazi
veszteség. Mi csak hisszük. Átérezzük, átgondoljuk, de csak megállónyi
időre. Vajon tudjuk, mik vagyunk? Kik az élők, és kik a holtak tulajdonképpen?
Fent és alant
A világ, tenger...például...A partoknál sekély. Ha beúszol, örvényre,