Nézni és látni

Kitágul a csöndből sok apró fényhajlék,
az opálhorizont is derülni látszik,
fárad, elül az éjjeli széltajték.
Árvalányhajként lebben a hajnal, s játszik,
csillaglabdákat dobál a felhőtúlra,
s ahogy konyaksugarú szemén rám néz az ősz,
és a nyirkosság gyöngyperceit hullja,
már tudom Apu, felém csak emlékúton jössz.
Nézem a Napot, csak pingált rózsa-parázs,
míg a mező méla zöld tekintete a Tiéd,

de avar-árnyak lengik a valót, a halált,
ellepik hajadnak puha földszínét.
Amint az estre gyertyafreskót vet a köd,
belém borzong életed hunyt szemhéja,
mit a gyász csipkekönnye oly szépre föd,
- a tudat billen, és a szív bánattól béna,
mert mélyébe reng újra elmúlásod.
Pedig elképzelem, gyermekhitekkel,
hogy egy másik pitymallat felébreszti álmod,
mert szólnod kell! Kérlek szólalj meg itt bennem!

Úgy mentél a némaság fogadalmába,
hogy csupán az éj nyugtalansága üzent,
s későn derengett jele világosságra...
- Addigra Te gyújtottál csillagtábortüzet
odafent. Hiányod nyílt bordatörés lelkemen,
kihűlő végtagok fájdalma rajtam.
Pillanataink gyufalángját keresem,
hogy mosolyod melegét élni visszakapjam,.

Elpárolognak lassan a fényfilterek,

Csak a szél sétál most velem idekint,
a pillanat macskakövén homályrajz,
szívverések hullatják halk könnyeik.
Felettem meg-megcsillan pár csillagkvarc,
a Hold bagolyszeme sárgán villan,
még szép is lehetne az alkony-magány,
de távolságod vele már itt van.
A csönd felébredő szerelemhalál,
most csak az éj közele nyújt tenyért,
ahogy térdhullássá lesz a remény,
bár esdenék még élni, akár egy csekélyt,
de gyertyalángunk azt hiszem, most elég.
Csak a viaszhűvös marad majd holnap,
és a szalmaszálnyi muszáj, hogy menni kell,
úgyis, hogy szívünk már más ritmust dobban,
mert fel kell nőni, ha eljön a reggel.

Figyelem a táj szembogarát, benne
az összes mézszőke nyársugár kihunyt,
évszaknyi sorsuk felhők alá csitult.
Állok, vállamon megannyi volt csendje,

a legapróbb halomban gyermekkorom,
korai távozását a mélyekben
még érzőn hordom. Fura, a lélekben
is lehet temető. Nekem mentorom

volt a gyász, de kezét barátként fogom
most, mikor az apavesztés hantjánál
guggolok. Mellette, egy pici dombon

ott mosolyog angyalokkal nagymamám,
sóhajom szalagját fejfájára fonom,
elidőzöm ráncos, szelíd arcánál.

Íriszemre ég a fájdalom láza,
amint évek lépésén tovább megyek,
s lándzsára szúr, szívig, anyám halála...

Isten karját kérem, hogy erős legyek...
Könnyvirágaimnak puha földváza
a helye, és fehér rózsák a cseppek

mind, csak Őneki...Van még egy kis orom,
mely idővel maga lett az enyészet,
őrizőn egy bátyról, ezer emléket.
A hiány örökzöldjeit itt fonom

csokorba, és leteszem a kapunál,
hol a szeretet bánatöregen várt,
de közös életünkre ölelést tárt,
megmutatva, sosem felejtés a múlás.

Elnémultak a lepkeneszek akkor,
és a fák lombzizzenései is mind
megszeppent pillanattá lettek, ahogy
Anyám homlokára vette színeit
az októberi opálos csöndeknek,
és a szobában hozzá sétált a halál.
Akkor nyugalmává lett a földeknek,
- én csak ezt láttam porcukor-arcán,
amikor hazaérve találkoztam
Isten akaratával, lehunyt szemhéján.


A búcsútlanság magányát átkoztam,
- talán ma is haragszom az angyalokra,
amiért így fogadták rokonukká...
Nem volt senki, aki fogja a kezét,
igaz, fájt volna neki a szomorúság,
s talán vitte volna könnyeinknek terhét
megint...Talán szívének pitypangálmait
így fújhatta csak könnyűvé a szél,
hogy egyedül lett a múlás kedvese,
s nem látta a miénkben a pipacsvért,


- mikor mi lettünk az árvaság gyermeke.
Egyedül Ő tudja, a csillagpárák
alatt ott mereng -e az Isten szeme.
Az esti fények szentjánosbogarát
ma Anyám reppenti így ősszel szerte...
Néha egy kósza létű ökörnyálon,
ellebbenő, utolsó sóhaját látom,
mikor egyedül átkelt az éghatáron.
Hogy így volt, talán csak önzésből bánom...
az el nem mondottak súlyától sebesen,


mert felnőni e hiányhoz nem tudok...
Most is nehezen légzem tőle, betegen...
Feloldozásért a sehová jutok.
Magam kéne tán oldanom e gúzst,
de a hogyant ehhez már nem tudta
megtanítani Anyám. Gyásztövis szúr.
A hajnalok pilleségét csak Ő tudja,
egyedül Anyám. Biztos, hogy Ő nem sírt,
mikor magányához sétált a halál.
Csak nézte a Menny hétszínvirágait,
s mint egy kislány, indult egy szebb álom után.


( Most októberben 11 éve...)