Nézni és látni
Belülfény
Lámpaderengést lobbant a néma utca,
míg a zúzmaragyufákat mind meggyújtja,
és szélzamat hagyja hűvösét a számon.
A csönd hattyú szárnya rebben, mint a papir
hófehér szíve, s az enyém a csillagok nyíló
gyermek szemébe néz. Ott fent valaki ír,
talán Isten cseppenti párává titkom,
miközben a hiányt magamba ölelem,
és kis falum tenyerét vigaszul hívom.
Itt, minden utcakőben sorsom követem,
akkor is, ha megannyi pillanatsíron
virág vagyok magam is. Mert itt érzem Anyám,
az összes kis falomb halkuló lélegzetén ,
itt tart erőm felett jegenyevállán Apám,
hogy a holnapot rám várni érezzem még.
Itt valami hajnalsarjdás a könny is,
amikor jégidőt hozna az élet-tél,
s én tudom, a kezem végig fogják Ők is,
s ez az érzés örök, tiszta belső fény.
Szívrajzolat
Vízcsepp-csillagokat szitál fölém az est,
és szél-eres kezén lelkemre simít,
mintha Anyám becézne a szelíd perc ölén,
s minden fölsíró gyászmagzatot elcsitít
bennem. Az utolsó égsugár rám dereng,
kicsiny barack-parázs, mi most üstbe olvad,
fények porcukra a falura lebeg,
s jó szülém az éjbe dunsztolja a holdat.
A felhők dunnatolla mezőket takar,
már érzi a táj a hűsben búvó deret,
Anyám szavaiból majd avarszínt varr,
mosoly-ébresztő, tarka gyermek-kedvet.
Apám szénpor-tincseit látom az ősszel,
zúzmara-szakállán november vert tanyát,
- most engem őriz, s ily szikár csősszel
nem kell félnem a bánat-közelek havát.
Lucernaillatot lehel az alkony. Érzem,
Apám a tornácon áll, tenyere béke,
miközben szeretetét mélyen belélegzem,
mint madárszívverés, úgy fut a rétre
Anyám, majd mint halkuló fuvallat mellém
pihen, vállamra hazatérést terít.
Életté változom az idő e csendjén,
keresztre már társtalan voltom sem feszít.
Pillanatnyi halál
Páracseppnyi opál felettem az égbolt,
a kékek pillangószívveréssé szálltak.
Templomnyugalmam most csupán az éj volt,
- már törnek mind a csillagmosoly-szárnyak.
Az álmok pipacsszirma bezárul némán,
néhány fakó pitypangderű hull a szélbe,
míg földre alél sok felhősóhaj mélán,
és az eső szentjánosbogárfénye
valami távoli hűvöst hoz ide hozzám.
A temető szelíd Isten-arcát látom
ma, az út súlyoktól megfáradt pontján,
hol csak a békesség hazajöttét várom.
Saját történelmem pilla alatt rejtett könny,
a napok viharán sebbé fáj az élet,
miközben megszólít a föld szagú csönd,
érezni az elmúló, lélegzésnyi szépet.
Látlak Téged
Kis parázspupillák a hajnalsugarak,
Elhisszük
Halkul lassan a falu érverése,
közel az árnyékok érkezése,
gyertyaláng-rózsák mind a múló percek,
mélyükön létünk álmodozó gyermek.
Most csillag-papírsárkányokat szór az ég,
oly tágnak tűnik ez az alkonyi lég,
pedig a fény málnaparazsai hunynak,
és a színek szirmai is lehullnak.
A szív mégis vár, csak ujjhegynyi jót,
igazzá remél megannyi kis léggömb-szót,
bizonyossá épít kétes holnapot,
a napkelte-idők hiába lobbanók,
hiába hamvadnak emlékké a szépek,
hiába harmatillanás minden élet.
Mi a mostban májusvirágzás, rügy-csoda,
nem ér el igaz tavaszához tán soha.
Mi ma pillangó-szabadság, lélegzés,
reggel nem lesz tán, csak vágytól részegség.
Mégis úgy, de úgy akarunk hinni benne,
akarjuk, ránk hajnalodjon Isten szeme,
hinni kapaszkodik az emberi magány,
pedig nincs itt szentírás, csupán talány.
A fecskekék végtelen is illúzió,
a könnyeket túlélni csepp infúzió.
Látni fáj csak, az idő mily törékeny,
s a halál mindig ott ül a fák tövében.