Papírfecskék

Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szét lehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.

Távol búzapillék suttognak halk mesét,
sok vadvirágtenyérben lepke pihen,
szellő-dajka nyújtja a fák felé kezét,
s elaltatja a lombokat szelíden.

A némaság anyja ölében pihenő
magzat képe, tova a nappalok összes
kusza harca. Oly árny-könnyűn libbenő
a perc, amint ujjhegyén tartja a csöndet.

A völgy szívverésén Isten simít végig,
míg a hajnal árvalányhajú fénye kél,
és elragyog a határról fel a kékig,
ahol már a felhők fecske-lelke él.

Mert kicsiny falum teremtett szépnek rajza,
csodák mesekönyve, ahová a szem lát,
Apám, Anyám, gyermekségem régi arca,
szívem örök otthont csak benne talált.

Templom-szembogarú most a téli csönd,

ahogy beleolvadok, mélyemen túl lát.
Még itt őrzi hajdani lépteid a föld,
a falu tenyérrajzolatán megannyi ránc
sorsod történelmét mutatja, Apám.
Nézem a nyírfák, jegenyék szikárságát,
míg fény gyúlik a sok messzi csillagtanyán,
és az alkonypercek hűvös, pisla árnyát


elnyeli a hófehérke-hajú éj.
Közben elfoszlik minden habcsipke-felhő,
s szívveréseim közé oson ez a tél,
hiába festi szemzölded a bús mező...
Benne is csak magányod Monetjét látom,
s amint párát maszatol rá tekintetem,
haloványság marad velem, és én fázom,
mert nem éri el, csupán a semmit, kezem.


Annyi ölelést vitt magával az idő,
sosem találkozott érintések tűntek
el, hóvirág-könnyként értünk majd kinő
mind, ha március-szelek felcsengettyűznek.
Mégis vigasztalan bennem a kislány,
és a felnőtt emléked előtt térdre hull.


Hisz a gyermek s az apa tavasza ma már
mint apró zúzmarasugár léte, kihuny.
Örök november lettünk mi ketten, Apu.
Valami Isten döntött, másítatlan hiány,
és nem nyílik ki egymás felé több kapu,
bezárta tétovaságunk előtt a halál.

Pitypang-szép hull a hajnal gyertya fényű arcán,

fűszálak ujjhegyén zúzmarapille ül,
míg az Ég november-lelke szétterül,
 tejhabcsipkét kötve minden bokron és fán.


Most a falu szívverése, mint gyermek-óhaj,
a patak suttogója kövekre csendesül,
néhány vadliba felette csak átrepül,
de bennem a felhők angyalszava megdobban.


Csupa kéményszuszogás az utca szerte,
a függönyszempillák alatt Advent-álmok,
Fiam mosolyában Isten előtt állok,
s érzem, kézen fog Lányom apró Áldás-keze.




Szembogarukon négy kis parázs világol,
amíg perceinket mind ünneppé szülik,
és minden valaha fázásom messze űzik,
szeretetük hófehér mécs, Karácsony-világom.

Szénpor-lelkét kitárja most az este,

Épp, hogy mécsesláng-derengés az este,
a fények csupán álmos gyermekszemek,
ahogy közelebb oson az éjjel perce,
és a párák gyöngyparazsa feldereng.
Csillagok születnek, kis csipke-pillék,
a fuvallat pulzusa jámboran halk,
a völgy ringatja már a patak szívét,
míg fodros hajába az ég Hold-csatot rak.
A pázsit-rezdülés libbenésnyi nesz,
az árnyak szederleve mindent elönt,
míg kis falum Isten vállára szendereg,
és nyugalmát belé leheli a csönd.