Papírfecskék
Néha nem
Már itt érződik az őszi sejtelem,
s ahogy a párapillék úsznak szememben,
valami megmozdul, mint pattanó lakat,
odabent...A papír, mint Anyám, úgy barát,
figyelme felém hófehéren tiszta,
míg hallgatja a nő, a gyermek szavát,
és szív-aktot rajzol belőlük a tinta.
Néha nem is vágyom mást, csak ezt a csendet,
ahogy messzi lombmorajlássá lesz a világ,
levetve a sors-muszájt, porhüvely-terhet,
az ember bennem e szabadságért kiált.
Néha nem vágyom se szenvedélyt, se szerelmet,
csupán ezt a líra-bölcsőjű magányt,
hol a csillagok közellé lehetnek,
és látok életté válni megannyi bent-halált.
Apám itt jár
Gyolcs-csipkék csupán a reggeli felhők,
Válaszok nélkül
Kék damaszt fent a menny, július meg lángol,
de én befelé látva, Hozzád csendesedem,
miközben csókod hiánya ég a számon.
Szelíd gyertyalobogás vagyok, most megremegem
sóhajod ujjhegy-érintését bőrömön,
s a csodát, amit e szerelem él bennem,
- Veled. Néha félek túl látni e gyönyörön,
mert nem tudom, lehet-e ily pőrén szeretnem.
Már lélegzésemmé olvadtál, oly régen,
ragyogássá csak Tőled tudok válni,
s Benned lehetek csak szabadság, egészen,
látsz, s én csak így tudok hazatérni, és szállni.
Már térdre hullnak előtted mind a szavak,
csak pihegnek a Férfi szépségét merengve,
a távolság is kéz a kézben halad,
utat nem találva, s talán nem is keresve.
Míg minden pillanatban Érted szomjazom,
a múlt és jelen súlyát vállamon hordozom,
- kitárt karral vár Rád az eljövő holnapom.
Te vagy a viharom, békém és otthonom.
Sorsunk valóságát fájva könnyparázs vagyok,
s ha kérdezek, Téged rajzol elém Isten,
Téged súgnak csupán a szívveréshangok,
ha válaszok nélkül maradok itt benn.
A szemhatáron túl
Rőzseparázs-hajnalon borzong a nyár,
míg kiteríti fények patyolatát,
és a sok színpáva magasba száll,
szél énekli felhőszívek égi szavát.
Harmatpettyek szentjánosbagara reppen,
a dombok lenge sóhaját itt is hallom,
s ahogy a fák lélegzése széjjel lebben,
addig a csenddé éppen enyémbe karol.
Mindenütt életillat, mezőmesék,
Isten ujjhegye kis szépeket rajzol,
felsúgnak a mosolygó fűpille-zenék,
csöpp örömek pozsgálnak a málna-arcon.
Olyan tiszta még minden, Földanya lelke,
most csupán a táj vérárama muzsikál.
Én beleernyedek a pitypang-percbe,
hol csak a pirkadat szívverése hullik rám.
Ősz vagy
Ősz vagy, naplemente-hűvös,
szememen pára,
szívveréslepkék nemrég bűvös,
ma töredező szárnya.
Ősz vagy, nyárral búcsúzó
lobogás,
parázs-könny, csontba lángolt érintés,
vágyak gerincén ott maradt
borzongás,
- néha térdgyöngén szeretnélek
kérni még...
DE ősz vagy már, álmoknak
ébredés,
másik holnapba nélkülem-érkezés.
Ősz vagy már. Hóvirág-dér
a hajnalon,
hol egykor asszonyoddá
lettem ajkadon.
Ősz vagy, szerelem-pipacsok
hullása.
Mégis, bennem csillag-ábrándok
gyúlása.