Papírfecskék

Zöldike hangja reppen ablakomba,
már érzem a havas tél friss illatát,
mikor szemem a múltból téged visszalát,
ahogy a honvágy nehezül paplanomra.

Mint fűsusogást, úgy hallom szavaid
anyám, pedig fehérbe csendesül ott kint
a város, arca, akár a betonra folyt liszt,
s én kis falunk táját festem hajnalig.

Jégcinkék ülnek a szürkület párkányán,
Karácsony angyal-léptén egyre közelebb
ér hozzám, ez szeretet-fájó gyötrelem.
Sötét lett, feloltom az idő lámpáját,

gyermekké zsugorodik bennem a felnőtt,
régi ünnepek szobájában sétálok,
az elmúltak valósága most rémálom
csupán. Az Ég csupa hódunna-felhő,

szűz-örömben szagolom hulló szépségét,
bátyám hóembert épít velem az estben,
míg odabent a kalácsot sütőbe teszed.
Magamban őrzöm e világ minden fényképét,

könnyemre mosolyog az otthon, az alkony
tévé-hangú duruzsolása, mikor a nap
végén fáradtságodnak az álom volt a pad,
előttem ma bánattól nedvesek e lapok...

Majd újra játszani hív az emlékezet,
kacagok csillagszórón fénylő perceket,
s képzelni sem tudok oly bús teleket,
hol családunk háza már az enyészet.

Most megint felnövök, rám némul az élet,
ölelésébe szelídíti lelkem a gyász,
a fenyőfa asztalánál te már nem vársz,
de szívem gyertyái léted áldva égnek.

Hant-sötétben fekszik már a porhüvely,
a földi láncok mind lehullattak,
de szemszépüktől csillog a Hold tükre,
lélektüzeik ki nem hunyhatnak.

Fűsarjadó tavaszban virágoznak,
hó-álomból rügyező fák ágán,
ne hidd, hogy csak gyertyaként pislákolnak,
mit a szív gyújt az emlékezés gyászán!

Sors-testük koporsóágyban alszik,
sírkövek könny- mosta tornáca alatt,
de létük a körforgásban lakik.

Fényüktől mosolyognak a nyarak,
hangjuk a kalász-suttogásban hallik,
így szárnyalnak az örök szél-darvak.

Fehér ária

Az este jégfüves mezőin járok,
pehely-cinegék szálldosnak hajamba,
a fák hangja hárfa-dallamú álom,
szélpánsípon zenél a tél angyala.

Hópintyek dúdolják mennyek valcerét,
csillám-hegedűn játszik a szűzi fény,
felhő hangolja havazás-hangszerét,
hidegről furulyázik a szikra-dér.

Hattyúszín húrokat penget az éjjel,
jégfuvolák csendszólama andalít,
fagyveréb fészkel a szendergő térre,
kósza őszmorzsákat gyűjtve hajnalig.

A virradat is derengést komponál,
míg elnémulnak a fehér orgonák.

Ág-csontos gallyak között csorog a szél,

dagály-növőn követi léptem nyomát,

esőbibe szórja borongás-porát.

de szerelmünk nap-nap után tavaszt él.

Hisz lélekföldemen sziromra hajtasz

minden átkaroltan ébredt hajnalon,

szemedben tárul ki remény-ablakom,

holdtalan éjem is csillagot fakaszt.

A puszta-sivár télbe fényt mosolyogsz,

s szívmezőmön tűzpipacsok nyílnak,

örömfű zöldell gondolat-dombomon.

Ajkad lángkelyhe csókjaidba ringat,

örök májusunk izgalmán borzongok,

míg sóhajvirágod mámorral itat.