Papírfecskék
Gyermekként emlékezem
Zöldike hangja reppen ablakomba,
már érzem a havas tél friss illatát,
mikor szemem a múltból téged visszalát,
ahogy a honvágy nehezül paplanomra.
Mint fűsusogást, úgy hallom szavaid
anyám, pedig fehérbe csendesül ott kint
a város, arca, akár a betonra folyt liszt,
s én kis falunk táját festem hajnalig.
Jégcinkék ülnek a szürkület párkányán,
Karácsony angyal-léptén egyre közelebb
ér hozzám, ez szeretet-fájó gyötrelem.
Sötét lett, feloltom az idő lámpáját,
gyermekké zsugorodik bennem a felnőtt,
régi ünnepek szobájában sétálok,
az elmúltak valósága most rémálom
csupán. Az Ég csupa hódunna-felhő,
szűz-örömben szagolom hulló szépségét,
bátyám hóembert épít velem az estben,
míg odabent a kalácsot sütőbe teszed.
Magamban őrzöm e világ minden fényképét,
könnyemre mosolyog az otthon, az alkony
tévé-hangú duruzsolása, mikor a nap
végén fáradtságodnak az álom volt a pad,
előttem ma bánattól nedvesek e lapok...
Majd újra játszani hív az emlékezet,
kacagok csillagszórón fénylő perceket,
s képzelni sem tudok oly bús teleket,
hol családunk háza már az enyészet.
Most megint felnövök, rám némul az élet,
ölelésébe szelídíti lelkem a gyász,
a fenyőfa asztalánál te már nem vársz,
de szívem gyertyái léted áldva égnek.
Sírfeliratok halottak napjára
Hant-sötétben fekszik már a porhüvely,
a földi láncok mind lehullattak,
de szemszépüktől csillog a Hold tükre,
lélektüzeik ki nem hunyhatnak.
Fűsarjadó tavaszban virágoznak,
hó-álomból rügyező fák ágán,
ne hidd, hogy csak gyertyaként pislákolnak,
mit a szív gyújt az emlékezés gyászán!
Sors-testük koporsóágyban alszik,
sírkövek könny- mosta tornáca alatt,
de létük a körforgásban lakik.
Fényüktől mosolyognak a nyarak,
hangjuk a kalász-suttogásban hallik,
így szárnyalnak az örök szél-darvak.
Fehér ária
Fehér ária
Az este jégfüves mezőin járok,
pehely-cinegék szálldosnak hajamba,
a fák hangja hárfa-dallamú álom,
szélpánsípon zenél a tél angyala.
Hópintyek dúdolják mennyek valcerét,
csillám-hegedűn játszik a szűzi fény,
felhő hangolja havazás-hangszerét,
hidegről furulyázik a szikra-dér.
Hattyúszín húrokat penget az éjjel,
jégfuvolák csendszólama andalít,
fagyveréb fészkel a szendergő térre,
kósza őszmorzsákat gyűjtve hajnalig.
A virradat is derengést komponál,
míg elnémulnak a fehér orgonák.
Sarjadás
Ág-csontos gallyak között csorog a szél,
dagály-növőn követi léptem nyomát,
esőbibe szórja borongás-porát.
de szerelmünk nap-nap után tavaszt él.
Hisz lélekföldemen sziromra hajtasz
minden átkaroltan ébredt hajnalon,
szemedben tárul ki remény-ablakom,
holdtalan éjem is csillagot fakaszt.
A puszta-sivár télbe fényt mosolyogsz,
s szívmezőmön tűzpipacsok nyílnak,
örömfű zöldell gondolat-dombomon.
Ajkad lángkelyhe csókjaidba ringat,
örök májusunk izgalmán borzongok,
míg sóhajvirágod mámorral itat.