Papírfecskék

Nyíló erdővirág  most ez az este,

a láthatárkékség meg Isten szeme.
Csak a szótlanság szíve ami beste,
és én, ahogy merengve eltűnök benne.
Elbóbiskol a falombok légi hangja,
fent kikericcsé születnek csillagok,
alszik a bogárzünny apraja nagyja,
itt lent a gyásztól ébren csak én vagyok.
Felszakad bennem a csöndek légzése,
utakat keresek, hol megtalállak,
de mélyembe lát a könnyek mélysége,
a földi út már átadott Téged a halálnak,
Apám. Még tétován mozdulok, mennék,
mert hinnem kell, megőrzött az élet itt.
Én kislányszívvel őrizlek, mint a reményt,
hogy híddá építhessem feléd a semmit.

Halvány tulipán-lob a korai égbolt,
a csillag-gyufalángokat már elfújta
a hajnal, megannyi harmatpetty kis mécsfolt,
majd a sejlő Nap mind ragyogássá gyújtja.
Messze a horizont még szikla-azúr,
s apró tökvirágok sárgái a fények,
bár Isten mennybolt-szemén még felhő az úr.
Falevelek pilléznek a fecske-szélnek,
míg bibe-por aranyát szórja a reggel,
és elszállnak a fekete lepke-árnyak.
A kert itt-ott lányos málnapírt lehel,
míg üde szívverése hallik a határnak.

Alkonyt sóhajt a távol, felhőlebbenést,
álmos hegykékség ül a horizontra,
előttem csillagcsodák, sok kis égjelenés,
fényük elhintázik az érkező Holdra.
Itt megannyi nyírfalomb muzsikus,
hangjaik suttogó, ősi rejtjelek,
mert nem minden sorsút lehet publikus,
s kell, hogy legyenek a létnek sejtelmek.

A virágszirmok hímzett színkeszkenők,
és a pillangók szárnyra kelt szívverések,
ők könnyűk, és valódiak Isten előtt,
- mert nincsenek lépteikben sietségek.
Itt lent csak az ember tengely-billenő,
saját egyenlítőjén sincs biztos pontja,
ő az örök kétség, a mindig kincsleső,
nehezen lel optimális belső fokra.
A hajnalgyertyákból még lesznek fényutak,

de a szív metafizikája kemény dió,
s a napok relativitása néha túlmutat
azon, hogy lássuk, mi egyszerűen csak jó.
A pillanat dombjain heverni csupán,
míg odafönt szabaddá könnyül a lélek,
ahogy túlad a sok földhöz kötött gúnyán,
és részévé válik a nagy égi egésznek.
Csak egy galaxis választ el az élettől,
miközben a nyár esőlélegzése lehull,
és szabaddá vágyódunk a külső kérgektől,
hogy megérkezzünk dimenzión innen és túl.

Az idő karosszékéből kinyújtózik 
a perc, szétcsurognak a hajnalmályvák,
csillagok aranyág-pillája lehunyódik.
Szívveréseimen kis virradat-párák,
ahogy megszeppent pillanattá szelídítesz.
- A mennyboltkék rám zuhan, s eltakar,
íriszedbe nyalábolva csendesítesz,
majd felzubogtatsz, megmutatva magad.
Lélektől lélekig lehel az érzés,
opálgubómból rügyként bújik a vágy,
tenyeredbe teszi a nő lepke-létét,
s jégbarkáimra rácsókol a nyár.
Mintha pacsirták dalolnának bennem,
úgy válsz gyönyörű visszhanggá súgó száddal,
májust sarjul a föld-alvó szerelem,
és az élet-univerzumába szárnyal.

Mint apró bibe-álmok, nyílnak a fények,
bokorzöldeken ezer málnaparázs,
illatára pilinkéz egy búgó darázs,
mint hetyke dizőz, dúdol, száll a nyár-ének.
Lombok homlokán hangapír-koszorú,
előbb lobban, majd kialszik sok harmatmécses,
üde sóhajukra a Nap oly szomjuzó,
és ők mind hevülő ajkára égnek.
Odafent már köröz pár felhő-albatrosz,
kis csillagkagylókat elnyeli a kék,
s a rét, a mező lepke-tarka abrosz,
hajnalt fest a falu, s mily egyszerűn szép.