Papírfecskék
VersHajnal-virágzás
Tűzliliomként nyílik a Nap az Égen,
légorcája bíborkásan málna már,
majd mintha nőszirom és tündérkürt-réten
lennék, végül gerbera lesz a láthatár.
Felhők gyöngycserjéje ring fönn a szélben,
most a lent is aranyesős lángtalár.
Fénypipacsok harmatos szirma terít
pírselymet rám, a ma gondjából felmerít.
Kék-konkoly kelyhekre tárult a reggel,
elhullta már rózsa-bordó színeit,
a táj fátyolozott vizijácint-lepel.
Csak nézem dália-sárga íveit
korai sugaraknak, hogyan lebben
lombok tekintetére csipke-mívein.
Ez a hajnal igazi ligetszépe,
csendem simítja szívvirág-méze.
Virág-alkony
A csönd nyugágyán csak ücsörög velem
a pillanat, léggömbvirágok a felhők,
sásliliomként nyílik elém az alkony.
Fahéjbarnáján jólesve pihen szemem,
aztán selyem akác-rózsaszínje lenő,
s lesz világos bíború verbéna-balkon.
A láthatár bojtoska-lila sziromkert,
majd rákúsz árnyain a lobélia-éj,
s a sugár-tavirózsák bezárulnak.
E százszorszép látványt úgy iszom itt lent,
mint a világ cseppjeit egy gyermek-lény,
míg szivárványai csillagpöttyé árvulnak.
Szirmok alkonya
Havasi fátyolvirág a napkelte,
aranyhímzését ráteríti ma még
a fény, bár gyöngül már, és oly langy keze.
Kertvirulásokhoz közeleg a vég,
a méh döngicséléstől halk este
dallamán utolsókat szunnyad az Ég.
A bazsarózsa-alkonyok barnulnak,
a hervadás hava itt lehelgeti
csókjait. Vizes ködbe lapulnak
a pírok, és a Nap sem lebbentgeti
ránk sugárcsipkés bársonyát. Lassan majd
megszürkül a most még imola-reggel,
miközben a szirmok léte fejet hajt,
és az ősznek csöndes halállal felel.
Kérlek!
Szalmává száradnak, szőkülnek a mezők,
pajkos fuvallat szilaj széllé vadul,
kérlek repíts még kicsit hab-karú felhőn,
akkor is, ha fényed kese ősszé fakul!
Bókoló amaránt volt eddig az este,
bíborka-virág, pírjai tűzzé gyúltak
arcomon. Szín-élénkje most csak leske,
gyöngülők a lilák, az aranylások múltak.
Kérlek simogass kicsit még szép-sugaras
kezekkel! Csurrantgasd ajkamra nektárod
íz-árját! Lassú avar-halált hullanak
zöldjeid mindjárt, virágkert-hektárod
búsulón kókadja emlékké szirmait.
Kérlek, dőlj még vállamra rózsakelyheken!
Leheld szívemre virulások titkait!
Barna-melegség sejlik a lombszemeken,
augusztusod lágyan derengteti az őszt,
míg kérlek, szerenádozz tücsökzengeken,
komótosan a hűvösség testéhez nősz,
s lényed tünékenyen csak ellebben.
Emlékkép marad
Lebegő árnyliliomok odafent
a felhő-fehérek, ösztövér jegenyék
ma még zöldjük delejével kérkednek.
De száradón sárgulnak már idelent
a földek, potyognak mind a gesztenyék,
és az éjek hűsebb talpon lépkednek.
Hamarosan a hajnal deres haja hull
vállaim csendjére, és avart kócol
virágszínes levelekből csíp-kezű szél.
A tücsökmadár éneke elhalkul,
szeptember szája fanyar ízekkel kóstol,
ősz-odúkba bújik minden ami él.
Csak szemem keretében őrizhetem
tovább a nyár-festmények szivárványát,
a pirosítóval szépítkezett alkonyt.
Emlékkép marad illatos, zöld szigetem,
míg figyelem az Ég köd-pipázását,
s a folt-pöttyökre kopott csillagpagonyt.