Papírfecskék

Pár hete augusztus még pírpozsgáját

gyűrte a felhőkre mikor jött a délest,
mályva és aranyszegélyes színszoknyáját
forrón lebbentette. De a táncra ma rest,
már nem olyan buja vörös ajkának rúzsa.
Mátkapirulása halványodik, amíg
testébe fúrja magát az ősz gúzsa,
és belőle kopottas fényeket hasít.
Egyre tágul az új évszak szeme, köddel
látja a szikragyúló csillagokat,
s párásfehéren pislog ablakcsöndben.
Az alkonyi lobogások viszakoznak,
mert teresedik szeptember horizontja,
így szűkülnek a nyári élénkségek.
Majd örömérzéseink is lopni fogja,
ahogy eltűnnek az avarszépségek.

Báva pírrózsákat nyit a pirkadat,
a Nap aranyszőlője préselésre
ért, esőszagok térnek ébredésre,
a színősz sem lesz más, csak egy pillanat.


Kukoricások szőkére szikkadtak,
lejárt a virágidők bérleménye,
rekedtté válik a szél lélegzése,
az alkonyok is lágyabban izzanak.


Ködtől nyirkosodik az utcák szeme,
hulló szirmokkal illatot temetnek
a kertek, koszorúzva lélekcsendet.


Padok körül avarhangok nevetnek,
bóbitálnak, mint ezer zizgő lepke,
újulásnak így vallanak szerelmet.

Mézzé sárgul a falevelek tincse,

Derengés-pókhálós lett a tiszta fény,

de még csipkesuhogás a csöndes szél.
Lángpiros rúzsát lemossa sok színlény,
az este most valahogy hűvösen kél.
Augusztus alkonyi kardvirága már
szirmait hullja, a levegő íze
sem balzsamos csillagterekkel vár.
Ma össze-vissza dobog a nyár szíve,
vérének tüze sem robog lázasan,
az este most ősz-osonást lehel,
libabőrbe borzongatón, árnyasan.
Záporok hava jő, felhőket terel
az Égmezőkre, egyre sűrűbb csordát
hajt a lemenő Nap elé...Az este
most szürkül, nem ad bíbormíves csodát,
öregszik és elpihen a nyár teste.

Mézhomály a reggel, még csak derengés,