Papírfecskék
VersJanuári tavasz
Felhő-ágyából lábadozik a Nap,
fényre eszmél a lógó orrú délelőtt,
s langy-izzást lehel a hűvösségbe.
A kedv szegő szürkeség színeket kap,
az alkony is pírtáncot lejt az éj előtt,
s mosolyog lágy-piros bűvösséggel.
Tán elfáradt a fagyhozó Január,
lusta strázsálni a tél standján, elfogyott
a hideggel termesztett jég-granulát.
Rügyek kukucskálnak az idő zsaluján,
a zúzmarák csillogása megkopott,
Boldogasszony eldobná szélbatyuját.
De álmodjatok még tavasz-kezdemények!
Távol még márciusotok várt hava,
bár hódunnátok helyett esőplédben
fáztok, korán sarjadók a vetemények!
Hisz fehérlést ringat még az Ég-dajka
odafent a pehelylombú csend völgyében.
Januári tájék
Fagy-gyűrött a hangák, földek abrosza,
ködben csillog a berkek szembogara,
a meleg színei mind lepattogtak,
a renyhe ősz fatörzse rég elkorhadt.
Zimankón csúsznak a hideg lankái,
didergésvánkoson hókán ül a Hold,
az alkonyat csupán tompán parázslik,
gyönge pírt az álmos délutántól lop.
Kopott fényszánkóját húzza a Nap,
jégkertre nyílik a csillagok szirma,
az éjszaka gémberedés-ágyat kap.
A hajnalébredés petróleum-pisla,
míg a hóbabér pihe-koszorút rak,
és a tél ménjei deret isznak.
Őszi reggel
Emile-Charles Lambinet: Őszi reggel című festménye nyomán
Szél-hűvös ágyban nyújtózik a hajnal,
csillagsapkáját levetette már az Ég,
simuló-lágyan nem melenget most a fény,
hiszen paplanát varrogatja a dér,
a nádas lábára is fehérlést takar.
A lombtetős gallyak ereszére még
odaröppen néha a Nap, s halkan
levélhajukba színkócokat aggat.
Olykor bágyadt tündeként langyot kacag,
de hamar esőszagú szótlanságra tér.
Szarvasmarhák legelik a fű-sarjadt
földmezőt, de az ősz szája is enni kér
lassan, ködbáró terpeszkedik szerte-szét,
szemében pöffeszkedik leselkedő tél,
mikor ily beszédes szeptember arca.
Álomhozó
Napnyugvó a fény, Hold-lepedőt terít
az esti Ég, csendölelést fonnak
az ébenné bágyadó színek. Messzi
csillagokból nyugalom-gyertya lobban,
szunnyad-ágyát megveti az éjjel,
őszt-fázó létre tejútdunnát takar.
Parázs-gondolatok füstté égnek,
csak lábujjhegyen jár a szél, halkan
szedegeti kötényébe az avart.
Lehunyódik a gondlátás szeme,
szelíddé simul a lelkek arca,
a percek sütője álmokat keleszt.
Fehér ária
Fehér ária
Az este jégfüves mezőin járok,
pehely-cinegék szálldosnak hajamba,
a fák hangja hárfa-dallamú álom,
szélpánsípon zenél a tél angyala.
Hópintyek dúdolják mennyek valcerét,
csillám-hegedűn játszik a szűzi fény,
felhő hangolja havazás-hangszerét,
hidegről furulyázik a szikra-dér.
Hattyúszín húrokat penget az éjjel,
jégfuvolák csendszólama andalít,
fagyveréb fészkel a szendergő térre,
kósza őszmorzsákat gyűjtve hajnalig.
A virradat is derengést komponál,
míg elnémulnak a fehér orgonák.