Papírfecskék

Mi ez a sanda tekintet Kedvesem?

Izgek-mozgok a széken tőle, egy helyem,

ahogyan birizgál, én bizony nem lelem.

Úgy nézel, mintha vajat keresnél fülem

mögött, én meg kis nyuszi a fűben,

lapulok, orcámon árulkodós tűzzel.

Igaz, ma elmaradt az ebédfőzés,

de csupán mert az erotikának gőzén

elhomályosodott a fej a nőnél...

Hidd el Édes, keménységed vállalom!

És nem fogok könnyezni a válladon.

Náspángod kell nekem, nem a szánalom!

Paskold csak el a mihaszna fenekem,

mert vele ülni öledben van csak kedvem,

míg csípőritmusunk lábujjba remegem...

Csekkolj le! Lásd csak az én nagy vétkemet!

Kívánósként éhezem majdnem férjemet,

és testem a büntitől nem kér kegyelmet.

No kérem, ez most egy tüzes mese,

igaz, hogy kicsit sem eszperente,

s szereplőink bizon meztelenek...

Itt beszélnek ám a gyűrött leplek,

csúcsmászás szülte homlokgyöngy-cseppek,

dombon, és völgyben Kolombusz-kezek,

és ó, igen, a vágyrajzos szemek!

Csókbibét nyitnak puha szájkelyhek,

győzelmi sóhajzászlók magast lengnek,

a vad tornádók csak úgy reptetnek...

Szívelegyből lesznek ölelés-egyek,

bőrszirmok szélsimítást remegnek...

Lírát szavalnak a leheletek,

és a lángtánctól hevülős csendek,

amig finom kéjkenyereket

egy mozdulattal tálcára tesznek.

Ide nem kellenek udvarlós szlengek,

és jól aratnak, ha szenvedélyt vetnek.

De most már igazán ideje lenne,

ha a toll a papírtól messze menne,

hisz főnixmadárkáink szárnyra kelnek,

köréjük szobát és függönyt festek,

mert következnek az intim percek,

s tovább nem mesélnek, csak a testek.

Érzésháború dúl a napfrontokon,

szemeink lövészárkában szanitéc :

a gyöngédség, ápol, ha a mosoly alig ép,

mert szópetárda találja homlokon.

Sosem unalmas, örök új a protokoll,

vágy-gránátokat dobálunk a csendbe,

és szumóként birkózunk meztelenre.

Ám a figyelemfontosság-polcokon

ott lapul a kinek van igaza-kard,

akkor nagyot vág, ha a megértés vad

kanyarban kileng. A türelem kötszer,

csak gyolcsozni nem lehet lusta a hit,

különben tartásából veszthet a híd,

mely Tiédhez kapcsolja lélekföldem.

Az ágycsatákban örömmel sebződöm,

mit érdekel, ha nincs kint a kukazsák?

Ezért megégést mellőzni? Butaság!

Hadifogolyként karodba vergődöm,

elemi részecskékre hasit a kéj, 

szívünk atomrobbanása elseper

mindent, a legmélyebb vita jelenleg,

hogy ki viszi a gyeplőt felül : Te, vagy én?

Ne maradjak már vetetlen, vad ugar,

áss le mélyen szívföldembe, jó uram!

Na, ne sajnáld rám bővizű vágykutad,

hogy a hasznot ma-holnap majd meghozzam!

Nézd, van itt dudva, múltgyom, és könnyparlagfű!

Kapádat hozzad és csak érzéssel jöjj!

Minek kis kertembe ennyi durva nyű?

Gyerünk, hogy völgyemhez juss, mindent kiölj!

Aztán szórd el törődésed magvait!

Tenyérsimítósan gereblyézz össze,

mert őszeimből akad itt avar is! 

Legyél Napom, szomjat oltó esőcsöppem!

Művelj meg! Hidd el, két kezid termést kap,

akkor is, ha nem ád egybe minket a pap!