Papírfecskék
KritikaMáshogyan...
Felhősasok szelik a távoli magast,
míg fölém virul a díszdohány-este,
elnézem, milyen fáradt létünk teste.
Hajdan máshogy volt ez, a dolgos paraszt
nem rettent, és pirkadattól éjjelig
húzta munkaszekerét. Ma beteges
az erő, az akarat, és már gyerekes,
ahogy tépjük mégis magunkat széjjelig.
A rég-időkben küzdeni sem volt rest
a köznapok polgára, adók sem tudták
térdre lökni, ha kellett, mint a gyufák
lobbantak igazukért, mint ami szeszt
kapott, s egy tűzként haladtak céljuk
felé. Máshogy kellene a nép szívének
dobogni, a magyarföld hitének
tiszteletet adni, mert lassan szétfújt
pernye lesz otthonunk minden szeglete.
Egymás kezét kellene fogni, nem rúgni
a szegényt, s ezzel pénztornácra jutni!
Hisz eljöhet, hogy szánknak sem lesz kenyere.
Máshogy kéne a sors vesztőjét járni,
az osztálykülönbség zászlaját letépni
kéne már! Szabad voltunktól nem félni,
s a hunyászkodástól csodát várni...
Máshogy kéne önarcképünk szemlélni,
nem az egó-kádjában lazulgatni,
nem a most még jó látszatát babusgatni,
hanem a lehetőségeket megélni!
Ne tovább!
Állj meg kicsit mókuskerék-világ!
Nézz szét, utcáidon a káosz virul!
Gyárfüst-baltád éle erdőket kivág,
kezéhez a kegyelem sosem simul.
Láthatnád az avar-színes alkonyt,
midőn bíbora az árnyakig hull,
s közben a szemét-szórás dagonyt,
amit a nemtörődömségbe halt
ember csinál, s így pusztítást szagol.
Állj meg kicsit Isten fia! Végre
nyisd ki mohóság-vak szemed! Hiszen
te pöfögsz vegymérget az Égre!
Tekints előre ezen a vizen,
hol magaddal szítasz örvényeket!
Lásd, nem érhetsz partot éden-szirten,
míg Gaia felett próbálsz törvényeket
hozni! Teste nekünk otthont adott,
hát ne tovább, öld meg most önkényedet!
A társadalom perifériáján
Elmosódik a nappal hajnalka-kékje,
az estre. Ősz szimatol, és már tudja
a hontalan, álma bársonyának vége,
s most sem lesz, kitől a megértést kérje.
A sötétség neki jó kis csuklya,
míg éhes gyomra kukák boltját keresi,
hol marokszatyrát ingyen teleszedheti.
Fülének már a fecske-nyár sem dalol,
pedig úgy szerette tiszta énekét!
Ma némán imára fonja két kezét,
hiszen a természet lassan meghajol
a körforgásnak, és hidegbe karol.
Pirkadat nyitja rá sárga rózsa-szemét,
s ő érzi, közel jár a hervadás,
félő neki sem hoz mást, csak megadást.
A hajnal még olyan, mint a selyem akác,
és a narancsszín kardvirág. Festményként
terül a rongy-ruhás sorsra, kevésként,
de gyönyörű létében vigaszt talál
butykost szorongató lelke. Magány-plakát
ez a kép, s mégsem látjuk testvérként,
pedig a szegényedés uralta holnap
mindent-vesztést már bárkinek hozhat.
Ne sebezz!
Hold-homály gubbaszt a lombcsonka fákon,
Földanyánk fájdalma mint jég-hozta csend,
közöttünk jár, de már csak mankó-lábon,
hisz elme-borult lett a világi rend.
Szinte hallani, ahogy súgva esdekel,
ágneszező szavakban, felhőszeme
mindent lát, mit mohóságunk rejteget.
Hóhulló némultságban egyre remeg,
vihar idézte szélben sikolt lelke,
míg imádkozik, - ó ember, ne sebezz!
Tüdőmet tépi az irtás-repesz,
mit mélyére ékelt hálátlan kezed!
Baltádtól vérzik szép barkáim teste,
az ős-élővilág általad pusztul,
mezőim gyárral, kőtömeggel fested,
sorsom ma rabságodba esett turul.
Ne sebezz kérlek, nézz a felszín mögé,
arcomon hegek gyűjtik a ráncokat,
ne sebezz, mert kivágod szívem tövét,
és sírboltom létedet is átfogja.
XXI.századi ifjúság
Szél dobja pereg a délután színpadán,
a hétköznapok barlangja beszippant,
munka, csonka család, csupán ennyi van
zsebemben, s a múltnézés, mely visszavár.
Mellettem bakfisok dobált szavai,
szlengeket löknek egymás felé hanyag,
majd úgyis lesz a holnap, hisz még akad
szülőm, világomnak nincs miért tartani.
Anyukám- e szó elavult szájuknak,
jutalma hallom, szidalom e nőnek,
kinek köszönhetik vetett ágyukat.
Tudatuknak Facebook a fő horizont,
egy lángolás, és tagadják az otthont,
szívükre az élet még nem kólintott.
Az apai szigort trágár becézik,
cigaretta-kátrány eszi tüdejük,
"ivászat- carpe diem- így üzenünk,
a sok güris, szemellenzős nem érint!"
Barátnő s haver nekik létközpont,
vállukon csak nyűg az igaz szeretet,
hiszik, könnyű sorsuk másként nem lehet,
tiszteletük tán ezért is rég ködfolt.
( Megjegyzés: A verset közeli ismerősöm ihlette, és természetesen tisztelet a kivételnek)