A társadalom perifériáján

Elmosódik a nappal hajnalka-kékje,

éj osongat, árnyak ajtaját csukja 
az estre. Ősz szimatol, és már tudja
a hontalan, álma bársonyának vége,
s most sem lesz, kitől a megértést kérje.
A sötétség neki jó kis csuklya, 
míg éhes gyomra kukák boltját keresi,
hol marokszatyrát ingyen teleszedheti.

 

Fülének már a fecske-nyár sem dalol,
pedig úgy szerette tiszta énekét!
Ma némán imára fonja két kezét,
hiszen a természet lassan meghajol 
a körforgásnak, és hidegbe karol.
Pirkadat nyitja rá sárga rózsa-szemét,
s ő érzi, közel jár a hervadás,
félő neki sem hoz mást, csak megadást.

 

A hajnal még olyan, mint a selyem akác,
és a narancsszín kardvirág. Festményként
terül a rongy-ruhás sorsra, kevésként,
de gyönyörű létében vigaszt talál
butykost szorongató lelke. Magány-plakát
ez a kép, s mégsem látjuk testvérként,
pedig a szegényedés uralta holnap
mindent-vesztést már bárkinek hozhat.