Papírfecskék

Horizontra nyitja fényét a hajnal,

s túlgyorsul engem a metró-élet,

még kócosan is oly sietve halad.

Hétköznapszerelvények sors-síneken,

lélekvagonokra várnak, tenni-kell

munkamenetrendjük megállót sem pihen.

Kölykök isznak flegma vigyor-ízeket,

bagófüst vagány kabátjába bújva.

Jól pakolt vásároltam-kocsikat tol

a pénzbőség keze, míg vézna szatyrot

visz az épp-megélés, szemet lehunyva.

Kisgyermek szája görbül, sírón kiált,

anyja szív-fájón csitítja, hisz nekik

nem jut csak nézősor te "szép", új világ.

(Megjegyzés: Keretes szonett)

Esőcsipkés ablakomból nézem

a dombok, és  szántöföldek álmát,

békésen pihennek a hó-párnán,

hunyt szemük messze-tavaszba réved.

Amerre látok, lélek-kerted él,

szunnyadó ágak virágzás-vágyán,

ahogy rügykelte idejük várják,

bár nyugvó sarjadásuk titkon fél.

A vész harkálya már fatörzsekre

szárnyalt, s mint sámán úgy dobolja

végóráit a nyárdús lomboknak,

te általuk fakadsz halk könnyekre.

Felhők sírják Ég-tested fájdalmát,

mit gyárkémények füstkése okoz,

kinek otthont adtál csak meglopott,

hisz embertengeren tört bárka már

léted. Szív-orgonád májusa tán

nem örök, fáradón hervad, sziromról

sziromra, míg a sejtjeid bitorló

tolvaj gyönyörű valódnak sírt ás.