Ne sebezz!

Hold-homály gubbaszt a lombcsonka fákon,

Földanyánk fájdalma mint jég-hozta csend,

közöttünk jár, de már csak mankó-lábon,

hisz elme-borult lett a világi rend.

Szinte hallani, ahogy súgva esdekel,

ágneszező szavakban, felhőszeme

mindent lát, mit mohóságunk rejteget.

Hóhulló némultságban egyre remeg,

vihar idézte szélben sikolt lelke,

míg imádkozik, - ó ember, ne sebezz!

Tüdőmet tépi az irtás-repesz,

mit mélyére ékelt hálátlan kezed!

Baltádtól vérzik szép barkáim teste,

az ős-élővilág általad pusztul,

mezőim gyárral, kőtömeggel fested,

sorsom ma rabságodba esett turul.

Ne sebezz kérlek, nézz a felszín mögé,

arcomon hegek gyűjtik a ráncokat,

ne sebezz, mert kivágod szívem tövét,

és sírboltom létedet is átfogja.