Papírfecskék

Körös körül mennyi kontraszt nap mint nap.

Nézem, lehull az árnyak teazacca,
galagonya-lobot lehelget a Nap,
és alkonnyá száll paradicsommadara.


Majd kigyúlnak csillagnyi gyufaparazsak,
közben az emberi csöndesedés mélyül,
az önbecsapások némán elballagnak,
és a belső szem valóságra rémül.


Gyertyavilággá zsugorodik a lét,
amint a sirály szárnyú tejút fölébe száll,
és halk szépet rebbennek mezőpillék,


addig reménykertje rügytelenül vár.
Nincs mit vetni és nincsen mit aratni,
a józan paraszti is megvakulva jár,


az éjből csak feketét érez a sors,
nincs Isten-kapaszkodó, szeretet-fehérbot.
Ha jő a hajnal, csak sáros perceket mos,
menekülnek mind a felhőpillangók,


tiszta lényükre ne tapadjon földiség.
A fény virágpora hiába ragyog,
ha a szívmagházban nincs életörökség,
vagy ha van is, zöldjei sarjadatlanok.

Délibáb-pára illan az égről,

és hullnak az estéli lángpihék,
csillagok tükre ragyog a dérből,
némulnak a csengettyűs kis cinkék.
Összebúj minden aprócska fűnesz,
fagyot terem a pislanó holdperc,
pillangó lényű március fázik,
fuvallat-táncain dermedés látszik.
Ha múl is az éjjel, jéggyertya gyúl,
még lassún röppen a fecske-azúr.
Fényviasz-reggelen ásít a táj,
te gólyaszív-tavasz érj haza már!

Csatavonalak lélekrajza ez a kor,

ma a butikvilág is aknaterep,
műmadonnák sminkje mögött vadkan lehet,
s néha nem is fed túl jól a púderpor.


Érzésgránátok robbannak ember és ember
között, van, hogy fülsértő ez a robaj,
pláne a papírfalas panel-ólban,
brutális, ahogy a düh szege bever.


Törvényházakban sok lett a hátba-kés,
ágyúdörrenő a feljebbért taposás,
s olykor nem ártana egy önarc-mosás,
ha a színpadvigyor igazságba vész.


Szeretetkezekben gyűlik a fegyver,
szótankok gyilkolnak a tényleg semmiért,
s hiszik lesz új a nap alatt ennyiért.
a megcsalás meg vérbeli drognepper.


Már háború lovasa vágtat a bentből,
kajánul toboroz bosszúcsöndeket,
a szívek látásfáradtak és öregek,
s az életdominó egyszer csak ledől.

Mintha örök ősz ülne az emberen,
s nem látná, hogy táncol a balerina-fény,
és hogy minden álom egy tejútszekér,
mely messze visz, csillagpillén ellebeg,
míg naptüllökben feltáncol a reggel,
és a szívre százszorszép-derűt lehel.


Mintha mindig esne a csendben odabent,
nem nyílnának gyufaparázs-pipacsok,
halottak lennének a mezőillatok,
a mosoly is csak árnyékbúvó, lomha nesz.
Mintha az ég nem volna pillangókék,
a látás ki nem nyitja belső szemét.


Ha Isten lehajolna egyszer hozzám,
csak azt kérném mindenki higgye a csodát,
mert elszürküljük lényegünk mivoltát.
Csak azt kérném, hogy jöjjön május most már,
érjen össze a jószándékok ujjhegye,
hogy megszülethessen a jövő perce.

Fázó rügyálmokat őriznek a fák,