Papírfecskék

Még apró hópihecsipkék a csillagok,
a tél zimankója még itt andalog,
de a hóvirágszív már meg-megdobban,
s pirong a láthatár rózsa-lobban.
Még korán ásít az est, kis fényszendergő,
március enyhe csibészes, szél-tekergő,
de a dérhattyúk lassan tovaszállnak,
földfészkük adják a harmatcsillanásnak.
Még szunnyadnak a kerti bibe-álmok,
és a parázs arcú, karcsú pipacslányok.
De már mandalaszíneket ölt a reggel,
a kikelet sóhajt, kékmadár-színt lehel.

Könnyű a reggel, fénypókháló,

(Tavasz)

Sápadt tündérszárnyfényként reppen a hajnal,
révedek a belső folyózajlásokon,
s látom, zúzmarát sír fentről pár angyal.
Régen kikericsek kacagtak az árkokon,

Az ablaktúlon csupa hópihelégzés

a táj, de csak látszat-tiszta érzés.
A fehér alatt minden állig embersár,
a sok jóság csillagközi vándor már.


A vulgaritás publikus-meztelen,
fiatalkorú testiség nyíltan strihel,
kihaltak a trubadúrok, szeretni bátrak,
a ma Vénuszain nincsenek puttószárnyak.


Most a hajnalszembogarú gyermekek
a közöny aknacsapdáin odavesznek.
Az élet kincsesbolygóján romlás virágzik,
a hit szépsége fényév-messze világít,


csak a trend a lényeg, a suska szaga,
az öröm lassan csak a Cézárság maga.
Piedesztálon a bulvár-arcok állnak,
önbizalomhiány hódol divat-Madonnáknak.


A sokat látottak óvatos csöndesek,
a ma népszerűségplacca szerint csövesek.
Aki Isten-reményűn néz fel az Égre,
bolondnak valóként kerülhet jégre.


Ma semmi sem puritán, és minden az.
Csak épp egyik a másikat élni se hagy.
A belső provinciák külső uralom
alatt, kényszer-választású nyugalom


ez. De kötött kezű idők tartanak,
torz önkifejezés a szabadakarat.
Mindegy a kor, a tinédzser is e kórral él,
kihalni belőle tán már senki se fél.


















 

Szétnézek a papírra hulló csöndben,
világrendek vesznek el a nagy ködben...
úgy kellenének a holnapnak álmok,
csillaggá éledő kis gyufalángok,
színek, esőkékek, bibesárgák, magbarnák,
örömpiros gyermekarcpozsgák.
S talán csak szembogárnyi fények,
hajtás-zöldből kibúvó új remények.
Úgy kellenének a hattyúszívdalok,
szélbe kacagó, nyári pitypangok!


Kellenének nagymama-tekintetű mesék,
hogy a szép sápadását átfesthessék.
S a lankákat belengő szalmaillatok,
búza közt illegő májuspipacsok,
úgy kellenének érzések, felhőlebegők,
darázsdudorászók, mik mezőn rejtezők.
Úgy kellene valami igaz és tiszta ide!
Talán az elvesző ember régi hite,
mert sírfelirattá vált már önmagán,
s oly kevéssé lát túl nem létező határán.