Sarjadatlanul

Körös körül mennyi kontraszt nap mint nap.

Nézem, lehull az árnyak teazacca,
galagonya-lobot lehelget a Nap,
és alkonnyá száll paradicsommadara.


Majd kigyúlnak csillagnyi gyufaparazsak,
közben az emberi csöndesedés mélyül,
az önbecsapások némán elballagnak,
és a belső szem valóságra rémül.


Gyertyavilággá zsugorodik a lét,
amint a sirály szárnyú tejút fölébe száll,
és halk szépet rebbennek mezőpillék,


addig reménykertje rügytelenül vár.
Nincs mit vetni és nincsen mit aratni,
a józan paraszti is megvakulva jár,


az éjből csak feketét érez a sors,
nincs Isten-kapaszkodó, szeretet-fehérbot.
Ha jő a hajnal, csak sáros perceket mos,
menekülnek mind a felhőpillangók,


tiszta lényükre ne tapadjon földiség.
A fény virágpora hiába ragyog,
ha a szívmagházban nincs életörökség,
vagy ha van is, zöldjei sarjadatlanok.