Papírfecskék

Már ősz-ízt csókol számba az esti 

levegő, kihűlt ágyként süpped alá 

a pára, valahogy ráncosabbnak lát 

tükröm, míg az idő terményét szedi.   

Kopott zafírként zárványul a rét, 

ujjmaszattól homályosult gyöngy a Nap, 

szél gereblyéje kóc-hajamba kap, 

 értékcsökkenő a változás-tét.   

Sárgulás kapál létem kertjén is, 

könnyek kötőtűje horgol szememre 

ezüstkabátot, szövetét fázom...   

Puhán szétomló emlékkenyér sincs 

most a percek tányérján, delelnek 

szépeim gulyái, keser-nyárson   

sül a múltbatekintés szalonnája. 

Nézem, serény felhőpókok szövik 

át az eget, mely most szín-üresen   

kong, egy viasz-fakó, halott tárna. 

Érzés-utcáimra bánat szökik, 

száradás legel örömfüvemen.   

Itt van szeptember, érzem, bennem is. 

Lehuppan a csend lelkem padjára, 

hosszan ücsörög, súlyos karjában 

hitem lombdúsa avarrá reszket mind.   

Az éj ékszerdoboza is elmattult, 

hisz mit ér, ha holnappal hull a csillag, 

s szívem arcukra tegnapként pillant 

már csak, mert egy térben többé nem vagyunk? 

Ma még a téllel táncolok, álmodón

ringok hófagottja dallamán, puha

pehelyakkordjai szívemig hullnak,

ma még itt vagyok, a téllel táncolok.

Ma még jégbrácsás, lágy csendjét hallgatom,

opálkék kottáit ámulva lesem,

ma még nem vágyom a nyár-ízű hevet,

Boldogasszonyt kérem, hogy még maradjon.

Ma még nem fáj avar-szépek halála,

hisz fagyfuvola andalítja estem,

mosolyodom dér-csillanó hangjára.

Ma még a kifakult Hold alatt fekszem,

nem vágyom a tavasz-szeszély langyára,

hisz fehéren tiszta a világ itt lent. 

Fehéredik lassan napjaim haja,

látom, amint  meg-megcsillan szálain

az idő mákszíne, s létem arca

is gyűjti már a sors szarkalábait.

Fiók-üres éjszakák, betért magány

perceim küszöbén, könnykoszos párnán

lélekgyertyám virrasztást gyújt, míg sajnált

valóság illanna az álmok szárnyán.

Sajgón messzi lett szívem zsenge kori

lobogása, hisz petróleum-öreg

 tűzzel ég csupán, hitviasza folyik

történelmem asztalán. Ma láz-gyönge

sóhajtestem, lélegzetenként kopik,

magába fal e világ vészlő köde.

Árnyék-ingét vetkezi merengés-éber

éjszakám, tejfényű homály nyitja

a virradat kapuját, némán issza

fel a színét hámlékony szeder-ébent.

Mozdulásom malomkereke mégsem

indul, meszesedett vázam roppan

csak, mint amikor hasadttá olvad

a jég, seb-meztelenre törik kérgem.

Külcsín-világ hollókarmát érzem,

hogy vájna szemével védtelenné vált

lét-mélyembe, remélve, éhének tán

új csemegét talál, jó pletyka-étket.

Sorsommá égett lélek-részeim

kitakart darabokban, szégyenné fájt

múlt is testem s húsom! Faljátok hát

közöny-szájjal, mi bennem könnyet lélegzik.

Haló-kékek már a csendazúrok.
ősz varja repked lengülő lombokon,
némul a színdarab is a porondon,
létünk moraja ily csepp-halkuló.

Mint kíváncsi gyermek, szél bogarász
a bokrokon, míg fény-áramlón futkos
a felhő arcú zivatar, s szutykos
sorsingünk kimossa hűs folyamán.

Levélhullásnyi sóhajt ver a szív,
de álom-húzott párnát nem talál,
igaz nyugalma ott kél a halál
karján, hol majd mécstől könnyezik a sír.

Celofán-szakadó holnap az út,
múlttá tépheti velünk egy pillanat,
hisz a valóságnak nincsen csillagpart,
s gyászködbe hantol majd a föld, a rút.

Borostyánként nő körénk az enyészet,
koporsó-ágyát napjainkból veti,
lélekterményünk zsákjaiba szedi,
míg el nem múlunk, akár az emlékek.