Papírfecskék
GondolatokDimenzión innen és túl
Alkonyt sóhajt a távol, felhőlebbenést,
álmos hegykékség ül a horizontra,
előttem csillagcsodák, sok kis égjelenés,
fényük elhintázik az érkező Holdra.
Itt megannyi nyírfalomb muzsikus,
hangjaik suttogó, ősi rejtjelek,
mert nem minden sorsút lehet publikus,
s kell, hogy legyenek a létnek sejtelmek.
A virágszirmok hímzett színkeszkenők,
és a pillangók szárnyra kelt szívverések,
ők könnyűk, és valódiak Isten előtt,
- mert nincsenek lépteikben sietségek.
Itt lent csak az ember tengely-billenő,
saját egyenlítőjén sincs biztos pontja,
ő az örök kétség, a mindig kincsleső,
nehezen lel optimális belső fokra.
A hajnalgyertyákból még lesznek fényutak,
de a szív metafizikája kemény dió,
s a napok relativitása néha túlmutat
azon, hogy lássuk, mi egyszerűen csak jó.
A pillanat dombjain heverni csupán,
míg odafönt szabaddá könnyül a lélek,
ahogy túlad a sok földhöz kötött gúnyán,
és részévé válik a nagy égi egésznek.
Csak egy galaxis választ el az élettől,
miközben a nyár esőlélegzése lehull,
és szabaddá vágyódunk a külső kérgektől,
hogy megérkezzünk dimenzión innen és túl.
Hajnalvásznon
Mint apró bibe-álmok, nyílnak a fények,
bokorzöldeken ezer málnaparázs,
illatára pilinkéz egy búgó darázs,
mint hetyke dizőz, dúdol, száll a nyár-ének.
Lombok homlokán hangapír-koszorú,
előbb lobban, majd kialszik sok harmatmécses,
üde sóhajukra a Nap oly szomjuzó,
és ők mind hevülő ajkára égnek.
Odafent már köröz pár felhő-albatrosz,
kis csillagkagylókat elnyeli a kék,
s a rét, a mező lepke-tarka abrosz,
hajnalt fest a falu, s mily egyszerűn szép.
Korzózó
Szélsellő csábít a sustorgó csendbe,
körzőjével Holdat rajzol az este,
nézem, hogy kerekedik Égre vele.
Az utca itt csupa virágmajális,
már-már egy rétszagú illatkavalkád.
Tudom, hogy másnak ez, szinte banális,
én mégis szívemre tűzöm szalagját...
Hagyom magam a kintbe karolni, hol
csillagjelenéssel bűvölget az éj,
s a fák szerelme puhán fölém hajol,
pillanatunk lesi minden lámpafény.
Így vagyunk csókban, a természet és én,
míg felpirul a hajnal parázsteste,
és megérint harmatok pipacs-selymén.
Golgotáink
Gráciák az emlékek
szögek -
simít és összever
bennünk létezésük.
Pedig épp mi
tesszük súlyossá
szívünk rakományát.
Tanításban nem fukar
a sors, csak
lényeglátásunk kopik,
stopperrel mérjük
a valamiért időt
- úsztatva muszájok
sodrásán a fontosat -
míg kezeink közül
a jelen
átélhetőségei kifolynak.
A másikban orra esünk,
mégsem vesszük észre,
újdonság hajszolásunk
modern Kolombusz
- sok félkapcsolat,
keserű ízmaradvány -
önkéntes pokolbusz.
Aztán jön a tűzfélelem,
csendhideget szeretés.
Ha meg is érint tiszta,
emberi melegség,
ragaszkodunk egyedüli
teleinkbe.
Hasított gyökerű fák,
saját keresztek alapjai
- magunk -
rögkötött madarak,
szirtekről figyeljük
el nem ért szabadság
távlatát
- természetellenes
természetből
épült golgotán.
Hajnali-szép
Pillecukor-felhőket olvadt az éjjel,
Aprócska kamillavirág-csillagok,finom harmatgőzt lehelt belőlük a Nap,csillanásuk a fákon lett selyemkalap,mikor elröppentek, mint fénypillangók.
Már zsong a lég barkák sziromdobogásán,s míg illattá szállnak a fecske-széllel,Isten mosolyog nárciszok szembogarán.
Gyöngyvirág lelkű pillanat az élet,kis tavaszcsilingek a patakhangok.Amint derűjük hétköznapba andalog,pillám alá festik e Monet képet.