Papírfecskék

Alkonyt sóhajt a távol, felhőlebbenést,
álmos hegykékség ül a horizontra,
előttem csillagcsodák, sok kis égjelenés,
fényük elhintázik az érkező Holdra.
Itt megannyi nyírfalomb muzsikus,
hangjaik suttogó, ősi rejtjelek,
mert nem minden sorsút lehet publikus,
s kell, hogy legyenek a létnek sejtelmek.

A virágszirmok hímzett színkeszkenők,
és a pillangók szárnyra kelt szívverések,
ők könnyűk, és valódiak Isten előtt,
- mert nincsenek lépteikben sietségek.
Itt lent csak az ember tengely-billenő,
saját egyenlítőjén sincs biztos pontja,
ő az örök kétség, a mindig kincsleső,
nehezen lel optimális belső fokra.
A hajnalgyertyákból még lesznek fényutak,

de a szív metafizikája kemény dió,
s a napok relativitása néha túlmutat
azon, hogy lássuk, mi egyszerűen csak jó.
A pillanat dombjain heverni csupán,
míg odafönt szabaddá könnyül a lélek,
ahogy túlad a sok földhöz kötött gúnyán,
és részévé válik a nagy égi egésznek.
Csak egy galaxis választ el az élettől,
miközben a nyár esőlélegzése lehull,
és szabaddá vágyódunk a külső kérgektől,
hogy megérkezzünk dimenzión innen és túl.

Mint apró bibe-álmok, nyílnak a fények,
bokorzöldeken ezer málnaparázs,
illatára pilinkéz egy búgó darázs,
mint hetyke dizőz, dúdol, száll a nyár-ének.
Lombok homlokán hangapír-koszorú,
előbb lobban, majd kialszik sok harmatmécses,
üde sóhajukra a Nap oly szomjuzó,
és ők mind hevülő ajkára égnek.
Odafent már köröz pár felhő-albatrosz,
kis csillagkagylókat elnyeli a kék,
s a rét, a mező lepke-tarka abrosz,
hajnalt fest a falu, s mily egyszerűn szép.

Szélsellő csábít a sustorgó csendbe,
körzőjével Holdat rajzol az este,
nézem, hogy kerekedik Égre vele.

Az utca itt csupa virágmajális,
már-már egy rétszagú illatkavalkád.
Tudom, hogy másnak ez, szinte banális,
én mégis szívemre tűzöm szalagját...

Hagyom magam a kintbe karolni, hol
csillagjelenéssel bűvölget az éj,
s a fák szerelme puhán fölém hajol,
pillanatunk lesi minden lámpafény.

Így vagyunk csókban, a természet és én,
míg felpirul a hajnal parázsteste,
és megérint harmatok pipacs-selymén.

Gráciák az emlékek

Pillecukor-felhőket olvadt az éjjel,