Papírfecskék

Viaszosodnak a színek, látni már

a kenderré szőkülő nyárarany fényt,

méhsárga pettyeket levélzöldeken,

a néma művész ősz, lám közöttünk jár.

Érezni a testként hidegedő éjt,

melegség nincs ma a csillagkezekben.

Mákonyos tekintettel pislangat fel

a hajnal, tegnapi ciánkékje most

csupán sápadt, füstszürke égmázolmány.

Üres, szalmafakó rétsokaságra lel

a Nap, mikor szétnéz, miután a ködport

lerázta magáról. Mint elszórt dohány,

barnul búzaszálak megmaradt csonkja,

szinte fahéjra festődik a lazac

derengésű estek alatt. Szeptember

itt van, a légbe ízesedik csókja,

esőbocskorától tocsogó sárzacc

az utca, s merengés ül a szemekbe.

Megsimul a fény, puha ecsetvonás,

sugárzása az mézszőke sejtelem

már, egy gyönyörödő, asszonyi montázs.

Vázolódik hát a csillagrejtelem,

de még csak pár ezüstcsepp az éjszignó,

még látódik az a szemvonzó varázs,

megannyi pipacs, mint milliárd, izzó,

borittas Nap pírján lehelt pöttyparázs...

Még foltpacák az árnyak, sötétkékjük

finom vízfestékként kenődik majd fel,

ha az alkonygyertyák elégik végük.

Utolsó aranylás mázolódik el

az est művészvénás ujjai között,

s tova vész a festő a vászon mögött.

Méz és narancs a korai fény, halkat

rebben megannyi lomb, miközben a szél

közéjük kócol, s csillagokat altat

a hajnal mellkasára szundító éj.

Szemkék a távol fátyol szerű vászna,

zöld üdék fürdik a hajnal illatát,

csöndtenyérből pár rigó reppen szárnyra.

Tavirózsapír élénkíti a határt,

de csak épphogy, olyan szellem-haloványan,

hogy a nappalérés akácos aranyát

el ne takarja. Súgók a parti nádak,

amíg a Nap sugárból font szalagját

fejükre tűzi. Békabrekk zengődik

a nyújtózó tájba, reggeli frisset

hint a füves hűs, és opálszeplőin

szerte árad az élet tiszta színe.

Halvány orgona az Ég, a nyugvó fény

utolsó csóvákból hinti narancsát,

mely itt-ott katicás pirosan dereng szét.

Elszívja az est a Nap arany parazsát,

majd a nádast suttogásra ébreszti,

s hogy kórus legyen, pár béka elkezdi

dalát. Lesben a gólya, lám szétveti

szárnyát, a zsákmányt csak fészkében ereszti.

Beszélgetni kezd a rét, fűszálsóhaj

száll a mező nyíló ajkán, tücsök úr

hegedűhúrja nótakedvre lobban,

apró buckák alatt álomüreget fúr

az ürge. Súghangon mesél a búza,

a Hold sugaras ezüstöt sző a lombok

köré, míg a szél furulyáját fújja. 

Most az élet szíve oly zsongón dobog,

hogy a csillaggyufák is hajnalig égnek,

meghitt tűzzé gyúlva éjjeli csöndnek.

Ide nem jutnak el világi férgek,

gond, könny, e béke körén be nem törnek.

Visszhanggá halnak az utcalármák, lágy

suttogássá puhul az észak ízű szél,

bíborul az est, mint női arcon a vágy,

majd parazsas narancsban folttá oszlik szét.

Csak néhány cipőtalp koppan a járdán,

míg a lombok fénypírokba takaróznak,

s lepkék térnek álomra szirmok ágyán.

Parkcsöndekben már árnyak csatangolnak,

ujjkulcsolásba ölelt szerelem ballag

a Nap elfakult sugárhídja alatt,

a két szíven a hit még hófehér szalag.

A tér félhomálya lámpakéztől szakad,

felgyúlnak a csillaglampionok is,

tücsökmuzsikusoktól lesz zsongó az éj.

De sovány a Hold, ezüstjéből alig hint,

úgy fest, mint egy levágott kis kenyérkaréj.

Mégis, a világgal osztja meg magát,

karcsú gyönyörét a szemeknek adja,

hogy az ember elérje a béke padját,

s a holnap érkeztéig pihenjen rajta.