Papírfecskék

Puhán szuszog az alkonyat, földre hulló

Halkabban kopog már a tűsarkú fagy,
aranypipacsként nyílik a reggeli fény,
cigány lányként táncol a déli szél. Mint puha

tenyér, ölelget körül napsugárlangy,
a rét derekán szirmos virágkötény.
Kertvállakról lekerül a jégcsuha,

lágy bíborlások szemhéja is tárul,
havas kucsmáját elhagyja az Égbolt,
soványodik a köd, magába árvul.
Csillagkirakatra csábít az éjbolt,

a kézfogó szerelem korzózni kezd,
alkonyszerenád lesz csengő rigódal.
A vacogás dacolása csatát veszt,
és a tél a tavasz születésébe hal.

Valami puhaság lett a hirtelen
csend, és oly gerincre borzongós az est,
mint mikor szerelemtől pőrül két test,
és sóhaj ébreszt vágyat nyakszirteken.

Dérmintás még minden földabrosz, nehéz
az idei virágszületés, fűpillás
tekintete a rétnek álomba néz.
Az esteledés színe sem pírmálnás,
csak gyönge rózsahalványság virul fel
arcán, mikor megsimogatja a szél.
Virradat anyó is ködköntösben kel,
ha lábára hómamuszt nem ad a tél.
Március hátán lúdbőrzik a hideg,
fellegekbe hátrál a Nap, mint egy rák,
fény és ború tengelyén egyre billeg...
Jéghalakat alig fog olvadásszák,
pedig a tavasz szíve meg-megdobban,
cinkedalként verődik hajnali csendbe.
A fáklya-Napban már melegség lobban,
és lehelődik a világban szerte.

Enyhe tűzzel lobog a dél,