2037 -Folytatásos novella 2.rész: A parancsnokság

Ana szótlanul ült a dzsip hátsó ülésén. Mellette egy jól megtermett gépfegyveres ült, talpig védőfelszerelésben. Arcát textilkendővel rejtette el, csak a két szeme világított ki belőle, mely most megvetően nézte a lányt. Bár látszólag ő volt az erősebb, testbeszéde gyengeségéről  árulkodott. Törzse a lány felé fordult, de hátradőlve elhúzódott attól. Lélegzetet is alig vett, és sütött róla a feszültség. Undorodott és félt is egyben Anától. Ezt a feszültséget az elől ülő tiszt is érzékelte, aki megszólalt. Mindjárt a városba érünk, a parancsnokságra. Készüljön fel, ki fogjuk kérdezni. Anyámmal mi lett?-kérdezte elcsukló hangon a lány. Őt is beviszik, hisz ő a fő gyanúsított a szabályszegésre.-mondta a katonatiszt. Nem sokkal ezután, egy külsejében kopott, magas, sokemeletes épülethez értek. Még lepusztultságában is szép volt az építmény. Valaha kultúrális központ lehetett.Impozáns boltívei,  robosztus oszlopai sejtelmes szépséget sugároztak. Áradt belőlük a történelem illata. A míves kapun belépve  Ana egy kevésbé szép belső udvaron találta magát. Egykor pompázatos flóra foglahatott itt helyet, de mára szinte minden kihalt. A falak tövében néhány túlélő kövirózsa bújt meg. Egy üvegfalú kis helyiségbe vezették be , ahol a berendezés puritán volt. Egy db kétajtós nagy szekrény, két szék  és egy íróasztal. Ez volt minden, mit Ana látott. A tiszt nem kínálta hellyel, így kissé megszeppenten nézett rá.  Rossz előjelnek vette az udvariatlanságot. Kezdjük!-csattant fel a férfi hangja. Neve, jelenlegi állandó vagy átmeneti lakhelye, családtagok neve, minden, ami azonosításkor szükséges. Ana összezavarodott. Miért kérdezi ezeket? Miért nem ragadja meg csuklójánál fogva, hogy a chipleolvasó alá tegye a kezét? Neki ugyan nincs beültetve semmilyen chip, ő még NW (naturwomen), de ezt kevesen tudják. A hosszúra nyúlt csendben a tiszt hangja mennydörgésként csapott le rá. Hülyének néz maga engem? Csak a vak nem látja , hogy nincs chipje. Ne játszadozzon velem, ne húzza az időt, mert megbánja! Jól gondolja meg a válaszait. Ha csak egy is különbözik attól, amit az anyja megad, sosem látják többé egymást! A fenyegetés hatott. Ana gyorsan sorolta a kért adatokat , ám újabb és újább kérdések záporoztak felé. Az apja hol van? De hiszen ezt önnek jobban kell tudnia! Biztosan már évekkel ezelőtt beleültették a chipet! A tiszt szája széle megrándult, majd hirtelen sarkon fordulva elhagyta a szobát. Ana remegve álldogált tovább, és egyre zavarodottabb lett. 8 éve történt, hogy folyamatos kóborlásuk  és bújdoklásuk közben elkapták őket. Az akkor még gyerekcipőben járó, de egyre "tökéletesedő" rabszolgarendszer elején jártak. A hatalom kötelezővé tette a városba települést, s példát véve a múlt eseményeiből, lakásokat utalt ki, társbérletekbe kényszerítette az embereket. Az egyedülállóak úgynevezett ágyrajárók lettek, a gyermektelen párok szobabérlők, a családok pedig társ vagy  jobb esetben lakásbérlők. Ebben a zsúfolt világban szenvedtek az emberek. Járványok tizedelték meg őket annak ellenére, hogy a kötelező védőlöttyöt  es a chipet mindenki megkapta. A többségük gyorsan észrevette, ez nem értük van, pusztán csak látszat. Hogy nem lázadtak fel, nem menekültek el, annak csak egy oka volt. Az éhínség. Annyira kevés volt az élelem a nagy rablás óta, hogy csak a hatalom által birtokolt, gyárakban előállított, laboratóriumban kikísérletezett vackok szolgáltak némi táplálékot az embereknek. A  még használható vetőmagok, és állatállomány szigorúan ellenőrzött és "megbízható" kezekben volt. Hogy ne legyen túl nagy a káosz  pár növény termesztése engedélyezve volt a városból kintrekedtek számára. Ők cserekereskedelmet folytattak a városi hatóságokkal. Jobbára burgonyát, fehérrépát, almát, uborkát, és hüvelyes terméseket termeszthettek. Azonban még ez az élelem sem volt tiszta. A 3. világégés idején, az égből permetezett vegyifegyverek elérték céljukat. A levegővel, vizzel keveredve beépültek a termőföldbe , és ez minden növényre, állatra, emberre kihatással volt. Ezt a csökkent értékű táplálékot természetesen a városlakók kapták meg. A termesztők munkája megfelelő ellenérték volt ahhoz, hogy őket a hatalom ideig, óráig békén hagyja, valamint minimális egészségügyi ellátást is igénybe vehettek. Mikor 2029-ben Glóriát és családját elkapták, egy gengszterszövetséget ajánlottak nekik. Úgymond vagy rabositják Tomot, a családapát élete végéig, vagy az egész család városlakó lesz.  Különösen szükségük volt a férfira, lévén egy élelmiszermérnök mindig hasznot hoz ezekben az időkben. Glória minden erejével tiltakozott, de mindhiába. Tom döntött. Ingyen dolgozó rab lesz, napi 16 órái munkával. Cserébe családja szabad marad, és vidéken, vagy városhatáron kívül élhet.  Törvényten kívül, de viszonylag szabadon. Ana ekkor látta utoljára édesapját. 

A lány fejében kavarogtak a gondolatok. Miért kérdezte a tiszt, hogy hol van az apja? Hiszen a belé ültetet chip alapján tudnia kellene. S mellé még saját érzésein is el kellett gondolkodnia. Miért volt szimpatikus neki a tiszt? Miért borzongatta meg a hangja és a tekintete ót? Ijedten rezzent össze  mikor az ajtó hangosan kivágódott, és azon belökdösték a szemmel láthatóan bántalmazott édesanyját.

Folytatása következik