Mesiko-szan álmai

Az olimpiai játékok előkészületei egyre lázasabban, egyre nagyobb intenzitással folytak. Mint régen az ókori görögöknél, most is az lett a szabály, hogy az ilyen nagyszabású sportesemény alkalmával le kell tenni a fegyvert. Az UCN valamennyi nemzete, valamennyi emberi lény által lakott bolygó politikai és katonai vezetősége támogatta az ötletet. Nem beszélve a fronton harcoló katonákról, akiknek már kezdett elegük lenni a vérontásból, hiszen a saját bőrükön tapasztalták, milyen az, ha elveszítik bajtársaikat, vagy valamelyik végtagjukat az aknamezőn. Akkor mindenki úgy érezte, ez a háború végét fogja jelenteni.
Peter Brandenburg, Vektaváros elnöke azt nyilatkozta, hogy elzárkózik Új-Helghani olimpia támogatásától. Úgy látszik hatott rá Thompson tábornok fenyegetése. Hivatalosan a szűk költségvetési kerettel indokolta döntését, mire anyám mély sajnálatát fejezte ki, bár arcizma se rándult. Brandy papa megtagadta a segítséget hivatalosan, valójában azonban...
...  küldött embereket a helyszínre építkezni. Hamis helghast igazolvánnyal és munkás  egyenruhával látta el őket. Ezenkívül mérnököket is küldött, főként fiatalokat, akik szívesen tanultak a Nagy Falon túl élő kollégáiktól.
Kellan és én viszont tudtuk, hogy nem mindenkit hat meg a játékok szentsége, ezért kadétokat és önkénteseket toboroztunk, hogy kiképezzük őket az új-helghani katonai akadémián, amit kiről másról, mint Mael Radecről neveztek el. Aneoklasszicista jellegű, monumentális építmény előtt cédrusfák álltak (cédrus, angolul cedrus vagy cedar-- visszafelé: radec), és a katonákat a régi szellemben képezték, a vasszigor és az engedelmesség jegyében. Nem tudom, hogy az egyenruha viselési szabályainak megsértéséért még mindig fejlövés jár-e, ahogy az az Akadémia névadója idejében dívott.
Nem akartam egyből lerohanni az újoncokat, ezért úgy határoztam, aktiválom a csuklyámat, és a köpenyemet, aminek segítségével láthatatlanná tudtam tenni magam, úgy osontam be szétnézni, felérni a terepet: a kiképzés minőségét, a fegyvereket, a rendelkezésre álló felszerelést, és ami a legfontosabb: magukat a kadétokat.
Beléptem a a nagy előcsarnokba, ahol hatalmas, törhetetlen panorámaablakok eresztették át a fényt. A padlót a mi nemzeti hármas nyilunk díszítette, mely a három fő helghast erényt jelképezte. a kötelességtudatot, az engedelmességet és a hűséget. A mennyezetről vörös, hármas nyilas zászlók lógtak alá. A csarnokban kadétok lézengetk, beszélgettek vagy a tízóraijukat fogyasztották. Igyekezték kihasználni a kis szünetet, ami két tanórának nevezett kínzás közt megadatott nekik. Az a szerencsém, hogy a szellemálcámban nem vettek észre.

 Emlékszem, mikor először léptem az Akadémia falai közé: a fiúk nem győztek füttyögni és beszólogatni: "Hé, bébi! Katona akarsz lenni? Ha puskát akarsz látni, megmutatom az enyémet!"  
Én akkor úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, ám amikor az a srác hátulról megfogta a vállam, én egy csípődobással padlóra küldtem. Valami olyasmit mondhattam neki:
"--Én itt nem látok puskát, csak egy ócska kis játékpisztolyt."
Akkor már a többiek is látták, hogy nem érdemes kikezdeni velem. Abból az évfolyamból, emlékszem, én voltam az egyetlen, akinek XX kromoszómája volt, de így is én lettem az évfolyxam legjobbja, és nem a családom miatt. Nem akarok hencegni, de valóban így történt.

A díszes korlátú márványlépcsőn felmentem az igazgatói irodába, hogy szétnézzek a tanítványokról szóló adatbázisban. Megbízható, lelkiismeretes emberekre van szükségünk, akikből ugyanakkor hiányzik a rasszizmus. Nem volt nehéz feltörnöm a direktor úr számítógépének belépőkódját, és mire visszatért az irodájába, elég nevet gyűjtöttem össze, akikről egy csinos listát készítettem egy pendrive-ra.
Az igazgató, Solan Krushic ezredes, vagy ahogy a kadétok becézik, Száraz Csont, egy anyámmal egykorú férfi volt. Nem viselt maszkot, de bár tette volna! Szerencsétlenre ha ránézett az ember, a hideg futkosott a hátán. Kopasz feje valósággal világított, arccsontja és állkapcsa közt, beesett arcán sűrű, éles ráncok éktelenkedtek, de úgy, ahogy a gomba kalapja belsejében a lemezek. Se szemöldöke, se szempillái nem voltak, látószervei alatt pedig öles, fekete táskák duzzadtak. 
Egyszer láttam egy képet Radecről maszk nélkül. Ő se volt egy Adonisz, de Krushic-hoz képest még ő is angyalarcúnak számított a maga sebhelyektől tarkított ábrázatával.
Száraz Csont tehát visszatért  irodájába. Leült díszesen faragott íróasztala mögé, majd aszott, megviselt arcát fekete kesztyűs kezeibe temetve, szomorúan rázta a fejét.
--Ezek a mostani újoncok...--morogta-- Alig lehet bírni velük!  Fegyelmezetlenek, okoskodóak, engedetlenek... ráadásul ez a pacifizmus egy kész járvány köztük! Inkább kábítószereznének, mintsem a béke híveivé váljanak! Ha lelövöm valamelyiket, csak még engedetlenebbek lesznek, és már így is elég kevesen vannak, akik katonának akarnak jelentkezni. Még kevesebben, akik tényleg azok is akarnak lenni. Mael, ha erről tudnál, most biztos kétszázazas fordulatszámmal forognál a sírodban! Hová jut a helghast nép, ha ezeknek a hippiivadékoknak harcolniuk kell majd?
Itt ránézett a tőle jobbra lévő festményre, ami Radecet ábrázolta.
A pendrive-val a táskámban búcsút intettem Krushic-nak, és elhagytam az Akadémiát.
Ezidőtájt Kellan is hasonló műveletet hajtott végre Vektaváros katonai akadémiájában.
Val Harkin kisasszony pedig keményen edzett gyakorlópályánaz új-helghani Sydon város kültróletén lévő stadionban. Edzője, Leo Koslow elégedetten mérte az idejét, majd mikor a lány az utolsó kört is befejezte, Koslow magához hívta.
--Kedves Val, három számban fogsz indulni. Az ezerötszáz, a háromezer méteres síkfutásban, és a...
--Mester, kérhetek valmit?
--Mi lene az?
--Szeretnék indulni a négyszer ezerötszázas váltóban is, úgy, hogy én legyek a befejező ember....
Koslow elsápadt.  Ez a bizonyos váltófutás ugyanis nem olyan volt, mint az eddig megszokott hasonló futószámok. Ez a szám nem az atlétikapályán zajlott, hanem azokon a helyeken, amik egykor hadszíntérként szolgáltak, egyfajta megemlékezésül az elesettekre és a háború borzalmaira. Az utolsó embernek a maga másfél kilométerét Helghan bolygóján kellett teljesíteni annak apropójából, hogy ez egy a helghast nép által rendezett olimpia. Az atlétának gyorsan védőruhát kell öltenie, és a csapatának feladata ellenőrizni, hogy az öltözet ép, és hogy működik-e megfelelően. Ez különösen a gázmaszkra és a hozzá kapcsolódó légszűrős tartályra vonatkozott. Így legalább más bolygó sportolói is helghast-tá válnak , ha csak egy rövid időre is, és átérezhetik, hogy mennyit küzdhetett, mennyit szenvedhetett a népünk a történelem során magáért a túlélésért is.

--Ezt komolyan gondolod?-- kérdezte Koslow a kopasz lányt
--Igen... Nagyon fontos lenne nekem.
--Akkor... -- sóhajtott az edző-- Legyen , ahogy akarod. Tudom, hogy a gyökereid oda kötnek, meg hogy szereted a kihíásokat. De azt is tudnod kell, hogy ha abban védőfelszerelésben futsz, akkor abban is kell edzened. A napi edzésprogramod felét abban fogod tölteni.
--Meglesz, Mester.Miután vége lett az edzésnek, odament hozzá az egyik csapattársa,egy fehér bőrű,piros arcú lány, aki derékig érő, fekete haját semmi pénzért nem vágatta volna le.
--Val, te nem vagy normális!-- kezdte
--Tudom, Stella.-- mosolygott a kopasz teremtés
--Ha azon a szörnyű bolygón bajod lesz... Jaj Istenem... ki fog nekem segíteni fizikából?
--Nyugi, Hófehérke, nem lesz semmi bajom! Ha meg mégis... annyi törpe legyeskedik körülötted, biztos akad köztük egy Tudor is, aki tud segíteni neked.--Igen, a törpék... de hol van a herceg?
--Majd ő is előkerül.-- zárta le a beszélgetést a kopasz lány, majd ment az ööltözőbe, hogy felhívjon engem.

Ezalatt Aeneas, Kellan és én Aoiviridisen voltunk, Aeneas édesanyjának lakásán. A tágas, csinos hely egyszerre viselte magán az európai és a japán kultúra jegyeit.
Miután csizmáinkat levettük, beléptünk a nappaliba, ahol Aeneas édesanyja, Murakami Szakura fogadott minket.
--Szervusz, Hadzsime!-- üdvözölte fiát az apró asszony
--Szia, anya!-- hajolt meg Aeneas-- Hadd mutassam be a barátaimat. Ő itt Lucas Kellan, ő meg...
--Echo!-- Szakura asszony nem tudta titkolni lelkesedését, ahogy meglátott engem.-- Sok szépet hallottam rólad Hadzsimétől, és másoktól is...
--Köszönöm...--sütöttem le a szemem
A japán hölgy a konyhába invitált minket, ahol a miszólevesből, szusiból és epres daifuku-süteményből álló vacsora elköltése után beszélgettünk, majd nekiláttunk a munkának. Kellan egy térképet terített az asztalra, amin a fő olimpiai stadion alaprajza volt látható, majd elmagyarázta, hogy hová kell biztonsági őröket állítani, illetve kamerákat telepíteni.
Én csak fél szemmel figyeltem őt, miközben Aeneas-ra néztem, akinek egy furcsa, talizmánszerű dolog lógott a nyakában.
--Apámtól kaptam.-- mondta --Állítólag segít, ha bajban leszek.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, hirtelen megremegtek a falak, az ablakok mbetörtek, és vagy négy-öt katona repült be rajta hátirakétával. Fekete-sárga páncélt és világító szemlencsés gázmaszkot és sötétzöld sisakot viseltek. A szerelésük alapján helghastok lehettek, de nem a mi hadseregünk tagjai!
Nem szóltak semmit csak rám szegezték fegyvereiket, mire én láthatatlanná tettem magam, így ők csak a falat találhatták el.
--Aeneas, vidd az anyádat biztonságos helyre! Kellan, te gondoskodj az épület kiürítéséről!-- adtam az utasításokat
A fiúk úgy is tettek, ahogy mondtam. Én az előszobába mentem, hogy felkapjam a gépfegyveremet, úgy tüzeltem rájuk. Egyet sikerült leterítenem, majd a társa felém kezdett el tüzelni. Én nem viszonoztam a golyózáport, helyette odalopództam a háta mögé, fogtam a csatakésem, és elmetszettem a nyakát. A kesztyűmön keresztül is éreztem, ahogy valami undokság az ujjamra tapad... rothadó hús- és bőrszövetek!
Tehát ezek kiborggá alakított holttestek!
Egy hajszál választott el attól, hogy újra találkozzak a vacsorámmal, amikor megint csak felhangzott a géppuskazaj.. és vállon találtak.
Fedezéket kerestem, ahol elővehettem a regenerátort, ezt a szerkezetet, amelynek sugarával pillanatok alatt begyógyulnak a sérülések.. Miurán végeztem, az egyik elesett kiborgzombiról levettem a hátirakétát, és kirepültem az épületen kívülre.
Mikor üldözőbe vettek, világossá vált, hogy miattam jöttek ide, és hogy van valami köze ennek a dolognak az Elixis virághoz. Már abból gondolom, hogy Miss Parsons-t is megölték.
Találnom kell egy helyet, ahol elrejtőzhetek, ugyanakkor nincsenek arra civilek, nehogy bárkinek baja essen.

Megérkeztem Új-Helghanra, a Martyn Zypress Kórházba. Aeneas a kertben várt rám,  a néhai Zypress doki mellszobra előtt. A kertet ciprusfák övezték, utalva az intézmény névadójának nevére., és a betegek és hozzátartozóik önfeledten beszélgettek.  Aeneas egy furcsa vörös és fekete egyenruhát viselt, valami olyasmit, mint amilyet az apja is hordott annak idején, mikor Radec koporsóvivője volt.
--Ezt úgy kellett varratnunk.Az apám egyenruhája nagyon nagy lett volna rám.-- jegyezte meg-- Én nem vagyok olyan "szép, nagydarab fickó", mint amilyen a csajoknak bejön.. inkább az anyám alkatát örököltem.
--Nyugodj meg.-- mondtam a fiúnak, aki egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam --A jó katonát nem a méret teszi. Napoleon is akkora volt, mint egy kutya ülve, mégis, mekkora hadvezér és hódító volt.... De most szerintem keressük meg Kellan-t.
Kellan a baleseti sebészeti oztály folyosóján kezelőorvosával Zoe Templar-ral beszélgetett. A doktornő a néhai Jan Templar ISA ezredes lánya volt, és gyermekkora valóságos pokollá lett, miután édeaspját Radec megölte. Egy iszákos, erőszakos mostohaapa, és egy gyenge anya... de ebbe most ne menjünk bele!
Üdvözöltük egymást Kellan-nal, és bemutattam neki Aeneas-t. A két fiatal férfi mintha azonnal megkedvelte volna egymást, egyből beszélgetni kezdtek. Így tudtam meg, hogy Aeneas-nak van japán neve is: Murakami Hadzsime. Kellan-t még sose láttam ilyen közvetlennek, ilyen...emberinek. Ritkán láttam az arcát maszk nélkül, és csak most tűnt fel, hogy milyen sápadt, és hogy neki is vannak az arcán sebek, amik nem a csatákból származtak. Olyan volt, mint egy.... helghast.
--Örülök, hogy mégis élsz...- mondtam neki.
--Hát még én.--- válaszolt-- És ezt két nőnek köszönhetem. Egyikük Zoe Templar adjunktus asszony, aki a műtéteimet vezette, a másik pedig, aki a kezelési költségeket állta, és aki a mi anyánk, Echo. Gondolhattam volna!" jegyeztem meg magamban " Neki is olyan sötétzöld szemei vannak, mint nekem... minta nagyapánknak". Csak érjenek véget a  viszálykodások emberek és helghastok közt! Kifaggatom anyámat arról, hogy hogyan születtünk, és hogy ki az apánk. Mert már szinte biztosra veszem, hogy Hera Visari szült minket mindkettőnket.


Végigmentünk a sebészeti osztály folyosóján, majd lesétáltunk a földszintre, ahol fiatal, egészséges, edzett férfiak és nők álltak sorba a  egy laboratóriumnál a naprendszer különböző bolygóiról. Sportolók voltak, akik az olimpiára készültek, és most vizsgálták a vérüket, hogy nem szedtek-e valami tiltottnak minősülő teljesítményfokozó szert.
 Kellan szeme megragadt egy különös teremtésen. Tizennyolc- tizenkilenc éves forma, százhetven centi körüli, karcsú, izmos lány volt Haja egyáltalán nem nőtt neki, mint a korai helghastoknak (ha bár  helghastéknál a kopaszság most sem számít hiánycikknek), viszont pirospozsgás arca, egymástól távol ülő, nagy, kék szemei és mosolya emberinek tűnt. Pisze orra és ártatlan tekintete egyfajta gyermeki bájt adott az arcának.
Észrevette, hogy figyeljük, ezért felénk fordult.
--Sziasztok!-- kezdte bizonytalanul, megilletődötten, mint egy kislány, aki először lép színpadra-- Én Val Harkin vagyok...  atléta... középtávfutó...
Középtáv? Azok szoktak lenni az igazán gyilkos számok.... hétszáz méter síkfutás, másfél kilométer akadályfutás...
Egyébként pedig igyekeztem figyelemmel követni az olimpai előkészületeket és magukat az olimpikonokat is. Ezt lányt, Valerya Irene Harkin-t ígéretes tehetségnek tartják. Annyira gyors, hogy Verdunia agarának is becézik.

Mialatt Aeneas meghívta Kellan-t egy kávéra a kórház büféjében, én Val-lal kezdtem beszélgetni, Kiderült, hogy ő Justus Harkinnak, egy verduniai szenátornak és Irene Metic-nek, egy egykori helghast katonanőnek a lánya.
--Apám távol akart btartani mindattól, aminek bármi köze van a háborúhoz vagy az erőszakhoz,--  mondta-- amit neki tízéves gyerekként már meg kellett tapasztalnia, mikor szüleit Sepp és Valerya Harkin-t meggylikolták. Ezért nem mentem katonai pályára, igaz, nem is vonzott a fegyverek meg a gyilkolás világa... volt viszont rengeteg energiám, amit a szüleim szerint le kellett vezetnem valahogy... ezért anya elvitt egy sportpályára, hogy fussak pár kört. Hatéves lehettem... azóta imádok futni.
--Milyen számokban indulsz?-- kérdeztem tőle,
--Még az edzőm nem döntötte el...
--Nekem volna egy javaslatom,--- mondtam, majd megsúgtam, mit is szeretnék, mire Val csodálkozni kezdett. Szeme felragyogott, arca kipirult, és el tudom kéozelni, hogyan lüktethetett a pulzusa vagy kétszázzal. Nem kis feladat, amivel megbíztam, és főleg nem egy olyan fiatal lánynak, mint amilyen ő is volt. De éreztem, hogy bízhatok benne, éreztem benne azt az elszántságot és áldozatkészséget, ami népünk legjobbjait mindig jellemzte: nagyapámat, anyámat, Orlock admirálist, Metrac és Lente tábornokokat, Cobar ezredest... és mindenek előtt téged, Radec tábornok, akit úgy mondtad, hogy a "halál se akadályozhat meg a haza védelmében."
Mert hiába indul ez a lány Verdunia bolygójának színeiben, mely a nagy Extraszoláris háborúk idején Vekta szövetségese volt, a mellkasában  helghast szív dobog.

Eközben Kellan és Aeneas minket bámultak egy-egy csésze kávé társaságában, és megállapították, hogy bár az én vérem 75%-ban emberi, a Val-é 75%-ban helghast, mégis kettőnk közül a kopasz lány tűnik emberibbnek.

Saric helghani kirándulásáról nem tudtam. Sokkal inkább foglalkoztatott a botanika zárthelyi dolgozat, mint a rendőrfőnök úr viselt dolgai. Éppen beléptünk az előadóterembe, amikor láttam, hogy a felügyelő nem Miss Parsons, hanem egy idősebb, szakállas férfi.
Ekkor már éreztem, hogy valami baj van, amolyan női megérzés, amilyeneknek a bevetéseken is sokszor vettem a hasznukat.
Megírtam a zéhát, és egyből Parsons tanárnő irodája felé vettem az utamat. Bekopogtattam, semmi válasz. Erősebben kezdtem zörgetni az ajtaját, de még mindig semmi, pedig éppen akkor volt fogadóórája. Lenyomtam a kilncset, és ott láttam a szoba közepén Miss Parsons-t, ahogy vérben fekszik.
Sápadt arcát felém fordította, majd remegő kézzel a szekrénye felé mutatott.
-Miss Parsons...- kezdtem megdöbbenve- Mi történt?
-Ne... velem törődj!
Én a szekrényéhez léptem, ahol egy üvegcsét találtam tele fénylő, kék folyadékkal: Elixis-esszencia, tízezerszeres koncentrátum. Ha ezt a Petrusite-tóba öntené valaki, a radioaktív, zöld folyadék teljes egészében vízzé és oxigénné válna, és Helghan légköre hasonló lenne a Földéhez vagy a Vektáéhoz.
Én a karórámba épített számítógépen mentőt hívtam neki, és igyekeztem szóval tartani, de mire megérkeztek volna, Miss Parsons lelke örökre elhagyta ezt a világot Remélem, a húgával együtt boldogan élnek a Túlvilágon.

Holttestét nejlonzsákban vitték ki, mikor az otthagyott vértócsa körül kezem kitapogatott valamit. Egy parányi méretű robot részscskéi voltak.
Nanobomba! Ilyen eszközöket  Jorhan Stahl gyártott, és annak idején be is vetették az ISA ellen az Első Nagy Robbanás utáni háborúkban. Stahl halála után azonban nem gyártottak ilyen kis gyilkos masinákat, és a bolygóközi egyezmények egyébként is betiltott fegyvernek minősítették őket.

Aeneas éppen  a rendőrségen töltötte a szakmai gyakorlatát, és elküldtem neki a mintát, hogy vizsgáltassa meg az ottani laboránsokkal. A vizsgálaton mi is jelen voltunk, és láthattuk, hogy a a nanobomba vezérlő chipjébe egy kód van gravírozva al ehető legapróbb betűkkel, amit csak kétezerszeres nagyítással lehetett elolvasni:
JSt-078-339/2391

JSt: Ez a három betű utalhat Jorhan Stahl-ra, de biztos, hogy nem ő a tettes, mert egyrészt ő már rég halott, másrészt pedig ő az STA betűkódot használta az általa gyártott fegyverek azonosítására. Igaz, volt neki egy Jorek nevű fia is, aki egy időben anyám férje volt, de ő is rég halott, és életében se érdekelte a fegyvergyártás. Ahogy anyám elmondta, Jorek egy elkényeztetett és erőszakos úri ficsúr volt, nemhogy a fegyvergyártás, de semmi olyasmi nem érdekelte, aminek a munkához bármi köze lett volna. 
Ahogy néztem a kivetítőt, a csuklómon lévő számítógép megrezdült. SMS-t kaptam, de akkor nem volt időm megnézni.

Visszamentem Nagymama villájába, amit teljesen üresen találtam. A nappali asztalán egy nagy, lakkfekete táskát pillantottam meg, rajta egy világoskék borítékkal. Megvizsgáltam a borítékot, és mivel nem láttam semmi különöset rajta, felbontottam. Egy levél volt benne-- anyámtól.

Így szólt:

Kedves Maya!

Most szakítsd meg egyetemi tanulmányaidat és gyere vissza Új-Helghanra! Ott van rád szükség, hogy biztosítsd az olimpiai játékok békés lebonyolítását. Természetesen nem egyedül. Barátod, Aeneas Kerche is részt fog venni a hadműveletekben. és még valaki, akinek az SMS-ét már biztosan megkaptad.
A táskában az egyenruhádat és a fegyvereidet találod, amikre szükséged lesz.,
 Bízom abban, hogy küldetésedet sikerre viszed, hiszen te magad is Visari-lány vagy.

Holnap reggel fél hétkor egy űrcirkálót küldök érted, amely elvisz téged a Martyn Zypress Kórházba, hogy ott találkozzatok társatokkal

Sok sikert kíván neked.

                                                                                    Hera Visari
U.i.: Ne aggódj nagyanyádért! Biztos helyen van!

Ebből a levélből nekem egyre valószínűbbé vált, hogy Hera Visari vér szerinti lánya vagyok, mint ahogy az is, hogy valójában szeret engem, még ha nem is nagyon szokta kimutatni.  Ránéztem az SMS-re, ami annyit írt:
"Echo! Élek!"
A feladó nem volt más, mint... Lucas Kellan!Le kellett ülnöm az asztal melletti karosszékbe, annyira meg voltam döbbenve. Hiszen láttam, ahogy az a szemét Sinclair lelőtte... nem hittem volna, hogy egy ilyen sérülést túl lehet élni. 
Levettem civil gönceimet, hogy végre magamra ölthessem szeretett páncélomat és a fejemre rakhassam csuklyám, amiben egyesek szerint hasonlítok a Piroska nevű Grimm-mesehősnőre... Belenéztem újra a nagy tükörbe, és végre  önmagamat láttam benne! Echo százados ismét akcióban!

Ezúttal egy újabb Playstation Allstars Battle Royale- szereplő rendelt tőlem verset. A Twisted Metal, a SingleTrac (1995–1997)
989 Studios (1998–2000)
Incognito Entertainment (2001–2007)
Eat Sleep Play (2008–present) szóval őaltaluk kifejlesztett, és a  Sony Computer Entertainment, által forgalmazott videojáték lángoló fejű, őrült bohóca, Sweet Tooth. Mivel úgyis Halloween közeledik, gondoltam eleget teszek a kérésének, már csak azért is, mert nem szerettem volna, ha rajtam próbálja ki vadonatúj láncfűrészét. Kezdőjék hát a 


Bohóc a Pokolból


Bohóc a Pokolból
2014. október 25., 12:09

Világít a krumpliorra,

Szája pirosra festve,

Így lép fel ő a porondra

Minden nap s minden este.

Vihogása halálsikoly,

Arca rút, sátáni maszk,

Hangja rémületet csihol,

És vág hozzá vad grimaszt.

"Itt a finom krampampuli!

várj, a képedbe nyomom!

Szád égeti? Ez a buli!

Nevetek, ne vedd zokon!"

Utána meg zsonglőrködik,

Labdái zöld koponyák,

Dobozba ül, s előszökik,

Vág hozzá vad vihogást.

A közönség hőköl, borzad,

És a porond lángra kap,

És a bohóca Pokolnak

Fékevesztett táncba csap.

Bekapcsolja láncfűrészét,

Lángnál bőszen bőgeti,

Vág vele, s fröccsen a vér szét-

Élvezet ez őneki.

Véget ér az előadás,

Felsóhajt a publikum,

Volt borzongás és sokkhatás,

De ez benne unikum.

Pihenhet a bohóc végre,

Szörnyű sminkjét lemossa,

Vár rá fia s felesége,

Ki szeretőn átfogja.

Úgy látom tetszett a vén komédiásnak, mert láncfűrész helyett fagylalttal kínált. Pont most, amikor meg vagyok fázva. de... nem utasíthattam vissza.

Fatima Mahadnak nem kellett politikával foglalkoznia élesben. Elég volt neki tanulmányozni egyes mostani és történelmi államok politikai rendszereit, hogy azokból előadást tarthasson diákjainak.
Volt azonban valaki a személyes ismerősei közül, akinek már fiatal lány kora óta aktív szerepet kellett vállalnia a piszkos politikai ügyekben. Ez a hölgy nem volt más, mint Hera Visari, az anyám.

Szegény anyámat soha nem irigyeltem, hiszen annak ellenére, hogy hercegnő volt,  és most is nagy tekintélynek örvendhetett,  a sors mindig mostohán bánt vele. Amennyire tudom, sose volt idilli a kapcsolata nagyapámmal, a nagy Scolar Visarival, már csak azért se, mert lánynak született, Helghan pedig mindig is egy férfiuralmi társadalmi rendszer volt. Aztán azt is tudom, hogy először Dimitar Alaryk Orlock admirális, később Jorhan Stahl  fiának Joreknek volta jegyese, és az utóbbival össze is házasodott. Ezek közül a kapcsolatopk közül egyik se tette boldoggá, inkább a Vektán keresett és talált vigasztalást egy számomra ismeretlen férfi karjaiban, melynek eredményeként megszülettem én. Legalábbis így sejtem, mert még abban se vagyok biztos, hogy ő szült volna-e engem, vagy csak fogadott lánya vagyok. Bár ahogy fiatalabb koromban a régi családi fotókat nézegettem,  nekem is feltűnt, mennyire hasonlóak a vonásaim nagyapám ifjúkori arcképével. Kerek, sötétzöld szemei voltak, akárcsak nekem, aztán az orrunk, a szánk és az állunk görbülete is megegyezett.

Ám hiába faggattam anyámat, soha  nem mesélt arról, hogyan születtem. Mindig annyit mondott, "Majd megtudod, ha itt lesz az ideje."
Még egy érdekes dolgot megtudtam anyám,ról Nagymamától: mielőtt Orlock admirális eljegyezte volna, szült titokban egy gyereket, akit örökbe kellett adnia nagyapám  parancsára. Tehát van  egy bátyám vagy egy nővérem is, akiről semmit nem tudok.

Nem hinném, hogy ő ezekben a napokban foglalkozott volna ezzel, hiszen éppen tárgyalóasztalhoz ült Vektaváros elöljáróival, a Visari-téren álló Közösségek házának dísztermében, hogy elsimítsák ezt az incidenst az emberek és a helghastok közt. 
-Először is, - kezdte anyám- mély sajnálatomat kell kifejeznem, amiért az Önök kiváló katonája, Thomas Sinclair tábornok ilyen alattomos merénylet áldozatául esett. Új-Helghan belső védelmi hatóságai továbbra is nyomoznak annak érdekében, hogy kiderítsék az orvlövész személyazonosságát.
-Ugyan, kedves kancellárasszony!- váalszolt nyájasan Peter Brandenburg szenátor, egy idős, kövérkés, kopaszodó vektai férfi - Átérzem, hogy milyen nehéz helyzetben van. 
Valójában Brandenburgnak és liberális pártjának is szálka volt a szemében Sinclair politikai babérokra való törekvése, már csak azért is, mert Vektaváros népe inkább támogatta a jó kiállású, fekete katonát és gyűlölködő politikáját, mit őt, a vén, pocakos simulékony modorú rókát. Sinclair halála neki csak egyvalamit hozott: megkönnyebbülést.
Anyám ekkor a lényegre tért, amolyan jó helghast szokás szerint.
-  Az állandó háborúskodás, népeinket egyre inkább kimerültté és elégedetlenné teszi. Arra gondoltunk magam és Új-Helghan Szenátusa is, hogy annak érdekében, hogy népeink jobban megismerhessék egymást, rendezni kellene egy olyan eseményt, mely ideje alatt a fegyverek elhallgatnának. A fegyverek elhallgatnának, ugyanakkor nemzeteink tagai megmutathatnák, mennyire kiválóak és rátermettek.
-Mire gondol, tisztelt kancellárasszony?- kérdezett rá Brandenburg, bár arcán látszódott, hogy sejtette a választ.
-Meg lehetne rendezni újra az olimpiai játékokat.
-Nem is rossz ötlet.- húzta a száját mosolyra Brandy papa, ahogy társai és alkalmazottjai becézték az idős szenátort a háta mögött, bár biztos, hogy ő maga is tudott erről a gúnynevéről. Ezek után megbeszélték, hogy magát az ötkarikás játékokat Új-Helghanon fogják tartani, hogy a környező bolygók értelmes népei is lássák, hogy a helghastok nem (vagy legalábbis már nem) annyira vérengző, harcias nemzet, Brandenburg pedig megígérte, hogy anyagilag és munkaerővel is támogatni fogja a stadionok és az olimpiai falu felépítését és fejlesztését.
Miután alaposan megtárgyalrtak minden részletet, anyám, Brandenburg és a többi szenátor koccintottak egy pohár (stilszerűen) brandyvel.


Természetesen mindkét oldalon voltak, akiknek nem tetszett ez a kezdeményezés. Vektai oldalon Sebastian Thompson tábornok kereste meg Brandenburgot, és fenyegette meg, ha nem áll el azonnal az olimpiai játék megrendezésétől, nagyon nagy bajban lesz. Ő is, akárcsak a néhai Sinclair gyűlölte a helghastokat, akiket kiirtandő férgeknek tartott élükön a kancellárasszonnyal.
Helghast oldalon is akadtak az ötletnek szép számmal ellenzői, köztük Új-Helghan belső biztonságának főfelügyelője, Anton Saric rendőrfőnök. Hétesztendős volt, mikor Vektára érkezett, tehát tisztán emlékezett arra, hogyan haltak meg a szülei a Nagy Robbanásban, és hogy az ő tüdejét és szemeit is károsította petrusite-köd. A tüdőégés az ő testét is kikészítette, ezért (akárcsak a régi helghastoknak), neki se volt haja, és bőre szürkés-sápadtan tapadt a testére. Nem viselt teljes gázálarcot, csak  az orrát és a száját takarta el légzőkészülékkel, és a vörös fényű védőszemüvegét se vette le soha. 

Bár tisztelte anyámat, hallani se akart ilyen játékokról, se az emberekkel kötött békéről. Gyűlölte és megvetette az emberi fajt, és ha egy ember gyanúsított került a karmaiba, annak nem volt irgalom!
Válogatott módszerekkel kínozta meg szerencsétlen áldozatát, aki még ha ártatlan is volt, mindent bevallott, olyasmiket is, amikről eddig fogalma se volt. Saric persze élvezte ezeket a kihallgatásokat, egyfajta elégtételt és talán kéjt is érzett, valahányszor elektromos ösztökével vagy sokkkolóval vallathatta áldozatát, vagy a konokabbaknak számítógép- vezérlésű spanyolcsizmával törhette ripityára sípcsontját.

Saric barátunk, amint meghallotta, hogy úrnője mire készül, szabadságolta magát, és magán-űrrepülőjével visszatért a holt Helghanra, hogy ott megkeressen valakit.