Mesiko-szan álmai

Egy másik világ

 

Május van, de nem volt meleg idő eddig,

Ábrándosan nézek a felhős egekig,

Ott a felhőkön túl az arany nap nevet,

Ő is, angyalok is ismerik a neved.

 

Ott ülsz kávézóban bécsi habos mellett,

Vidám szerelemről készül az új versed,

Körötted társaid, hősei Nyugatnak

Mosolyogva isszák édesét szavadnak.

 

Szólal a gramofon, lassú, sanzon zene,

Cigarettád füstje keringőzik vele.

Másra haragudna ezért tulaj néni,

De neked, nagy költő, még ezt is elnézi.

 

Írod e világban a szép eclogákat,

Amik most valahogy könnyedek, vidámak,

Megérdemled, hiszen mutattad, hogy kellett

Embertelen korban maradni embernek.

 

Régi emlék csupán fogság, munkatábor,

Erőltetett menet, rettegés haláltól,

Fegyverek, fegyőrök, fogcsikorgás: „Tarts ki!”

Mindezt feledteti bájoló lány Fanni.

 

Verstől, novelláktól hangos ez az asztal,

Készül a sütemény rózsás málnahabbal,

Elbúcsúzok  halkan, tovább nem zavarlak,

Maradj meg örökké nagy halhatatlannak.

(Radnóti Miklós tiszteletére)

 

 

Méztudó

A tízéves Vova a hátán egy batyuban cipelte húgát, a négyéves Manykát, úgy ment az erdő szűk, fákkal sűrűn szegélyezett ösvényén. A kislány bátyja hátán olyan édesdeden aludt, mintha nem most zavarta volna el őket mostohaanyjuk  a háztól.  Hiába, az ő három nagyfiának kellett a meleg hely meg az étel, amiben igencsak szűkölködtek. A nyár aszályos volt, a tél pedig kegyetlenül hidegnek ígérkezett. Mostohaanyjuk, Jelizaveta Ivanovna pedig úgy volt vele, hogy ha az ő három dolgos nagyfiának, Iljának, Koljának és Jemeljának nincs elég kenyér, akkor a férje hasznavehetetlen gyerekei miért pusztítják azt a keveset…

--Ne félj, Manyka, majd csak lesz valahogy! –suttogta Vova.

Késő őszre járt az idő, a fák és a bokrok igyekeztek megszabadulni pompás vörös, sárga és barna levélköntöseiktől. Egyedül a fenyők tartották magukon zöld tűruháikat, fittyet hányva a közelítő tél hírnökének, a csípős, hideg északi szélnek. A nap az utolsó sugaraival világította meg a szűk ösvényt, amire vastag avarszőnyeget varázsolt November apó, a vén égi takács. A távolban egy hegyormon farkas üvöltött fel. Vova fáradtságát és éhségét egyre jobban kezdte átvenni a félelem.„Menni kell, menni tovább’”—suttogta magában a fiú, mintegy önkívületi állapotban.  

Miután megtöltötte a hasát bogyókkal, hallal, gyógyfüvekkel,  és néhány nyulat is sikerült fognia, Malina a barlangja felé vette az irányt, hogy aludhassa a jól megérdemelt téli álmát. Néhány hónapja még a Mensej Cirkusz rabszolgája volt: táncolnia kellett idomárja ostorának pattogására, óriási , piros-sárga-kék gumilabdán egyensúlyoznia,  és még azt a fém valamit is meg kellett tanulnia hajtani, amit az emberek kerékpárnak vagy biciklinek hívnak.  Egy napon viszont egy új dolgozót vettek fel a cirkuszhoz: egy vékony, szőke, kék szemű, örökké álmodozó, félénk fiút. Ahogy ez a fiú vitte volna az ebédjét: gyümölcs és darált halhús keverékét (amiről Malina úgy vélekedett: egyék inkább a disznók, mert azok is voltak a cirkuszban), ő úgy gondolta, ráijeszt egy kicsit. Ahogy a szőke fiú kinyitotta ketrecének ajtaját, ő velőtrázó ordítással a rácsoknak csapódott. Az ifjú gondozó ijedtében elrohant, nyitva hagyva a ketrecajtót. Több se kellett Malinának! Kiszökött ketrecéből, egyenesen az erdő mélyére, ahol bocsként nevelkedett. Azt nem tudta, kereste-e a cirkusz, vagy hogy emiatt az eset miatt a fiatal, szőke gondozót kirúgták-e, de nem is érdekelte. A fák, a bokrok, a gyümölcsök illata, a madarak csicsergése, az őzek és a szarvasok bőgése boldogsággal töltötte fel minden egyes porcikáját. Szabadság!

Jó ösztöneinek hála, hamar megtanult magáról gondoskodni: vadászni, halászni, bogyókat gyűjteni, és azt is megtanulta fajtársaitól, hogy melyik növény ehető, melyik nem, és melyik mérgező. Nagy kedvence a málnán kívül  a medvehagyma lett.  Amit még nagyon szeretett, az a csodás, sárga csemege volt, amihez elég ritkán juthatott hozzá: a méz. Azért juthatott hozzá ritkán, mert nem szerette a méhcsípéseket, másrészt pedig a legtöbb méhlakás magas fák odvaiban volt, és ő már elfelejtett   fára mászni.

Mindegy: végre volt saját élete, saját szabadsága és idővel saját barlangot is szerzett magának. Saját barlangot, ahol végre letéphette névre szóló nyakörvét, és elhúzódhatott társai, a többi medve elől. Egy dolog viszont szomorította: nem voltak bocsai. Már élete derekát elhagyta, így valószínűleg túl volt termékeny évein. Pedig mennyire szeretett volna  egy-két bűbájos, kissé bumfordi medvebocsot, akiket dédelgetett és taníthatott volna! Amikor erre gondolt, magában egyfajta ürességet érzett.

Vova egyre fáradtabban és egyre éhesebben talpalt hátán Manykával, aki éppen akkor kezdett ébredezni.

— Bátyus,-- kezdte csipogó hangján—Hová viszel?

Vova némi habozás után csak annyit mondott:

—Biztos helyre!

Az északi szél egyre erősebben fújt, a gyerekek pedig  egyre jobban fáztak. Manyka megpróbált olyan picire összekucorodni, amennyire csak tudott, Vova pedig összefont karjaival ütögette a testét, hogy egy kicsit felmelegedjen. Az út egyre meredekebb lett, és a  fás vidéket felváltotta a kietlen, köves táj. Ekkor Vova megpillantotta a barlangot.

—Itt jó helyen leszünk. – mondta Manykának. — Ide nem fúj be a szél.

—Bátyus, éhes vagyok! – nyafogta a kislány

—Ne gondolj rá! – morogta Vova

Ahogy beléptek, a levegő jóval melegebb lett. A barlang száján beszűrődő fényben Vova megpillantott egy sárgásan csillogó valamit. Egy nagy, bőr nyakörv csatja volt az és szögletes bilétája. A sárgaréz bilétán egy név állt.

—Ma-li-na… — betűzte Vova

—Van málna? – kérdezte Manyka, miközben nagyot nyelt. A „malina” szó ugyanis oroszul  málnát jelent

—Nincs málna! – csattant fel Vova –Ez egy név. Malina egy kutya. Egy nagy kutya. Egy akkora kutya…

… egy akkora, kutya, hogy medve! Malina, a barlang tulajdonosa ugyanis akkor érkezett meg. Nagy, dörmögéssel vegyes ordítással azt kérdezte a saját nyelvén:

—Hát ti kik vagytok, betolakodók?

A hangra Vova hátrapillantott, és ijedtében se mozdulni se kiáltani nem tudott. Manyka sírva fakadt, mire Malina felüvöltött. Manykának ekkor eszébe jutottak édesanyja szavai:

— Ha félsz valamitől, kezdj el énekelni!

A kislány bizonytalan hangon, könnyeit nyelve, elkezdte:

—Ir-gum… bur… gum,…

Malina ekkor két hátsó lábára állt, majd elkezdte ringatni a testét. Balra, majd jobbra lépdelt, szóval táncolt.   Cirkuszi medve korából ugyanis ismerte ezt a dalt. A gyermek-nézőközönség sokszor énekelte neki, amire ő táncolt. Ilyenkor ugyanis az idomár sok pénzt kapott, és ő is meg lett dicsérve, néha még medvecukorral is megjutalmazták.  Ez jutott az eszébe  akkor is, mikor Manyka énekelni kezdett.

A négyéves kislány abbahagyta a hüppögést, és bátrabban, hangosabban kezdett énekelni.

—„Irgum-burgum, mókás medve, van-e neki épp most táncos kedve…”

Malina táncolt tovább, miközben arra gondolt, hogy ő valójában bocsokat akart. Úgy látszik, a Medvék Nagy Szelleme meghallgatta fohászait, és egyből két bocsot is küldött neki. Igaz nem medve-, hanem emberbocsok, de most akkor is ő az anyukájuk.

Vova csodálkozva pillantott hátra a kishúgára.

—Honnan ismerted ezt a trükköt? – kérdezte

—Anyától. – suttogta Manyka

Az éjszakát a két gyerek a medve barlangjában töltötte annak társaságában. Másnap Malina korán felkelt, annak ellenére, hogy legszívesebben elkezdte volna a téli álmát. Kökény- és csipkebogyóágakat tört le bokrokról, és azokat hordta be a szájában két fogadott kölykének. Ezenkívül megtanította őket arra, hol találhatnak maguknak szedret, áfonyát, kökényt, csipkebogyót, bodzát és galagonyát. Amikor Manyka egy szép, piros kalapos gombát akart leszedni, azt egy legyintéssel kiütötte a kezéből, és még rá is mordult a kislányra. Manykának épp sírásra görbült volna a szája, amikor Vova elmagyarázta neki, hogy az a gomba légyölő galóca, és mérgező.

Sajnos, a tél közeledtével az erdő egyre kevesebb élelmet adott,  és a gyerekek egyre éhesebbek lettek. Malinának ekkor az az ötlete támadt, hogy megtanítja Vovát halászni úgy medve módra (Manykát még kicsinek találta ehhez a feladathoz.). El is vitte a gyerekeket Volga-anyácska egyik elfeledett mellékágához, ahol még bőségesen úszkáltak halak: amurok, márnák, csukák, sőt egy-két tokhal is bóklászott arrafelé. Vova először figyelemmel követte a medve mozdulatait, hogyan kapja el a folyó sodrásában úszó lazacot, majd megrázta a fejét:

—Nem, Malina. – mondta – Mi másképp csináljuk.

Azzal fogott  egy mogyoróágat, majd egy fűzfaágat, és egymásba kötötte őket. Az így kapott tákolmányt kinevezte horgászbotnak. A kis Manyka csodálkozva nézte, ahogy bátyja összeszereli a horgászbotot, Malina viszont jókat kuncogott magában.

Vova úgy volt vele, hogy csak azért is megmutatja a húgának meg a medvének, hogy tud halat fogni! Belelógatta a fűzfaágat a vízbe,  de a halak is mintha csak nevettek volna rajta. Akkor jutott eszébe, hogy horog és csali se ártana. Halcsontokból készített horgot, és néhány haltetemet – a medvék lakomájának maradékát—használta csaléteknek. Alig telt el egy hét, és Vova ügyes horgász lett Malina nagy örömére.

Eljött a tél is: a hideg, kemény, kegyetlen tél. Odakint, a mínusz negyven fokos hidegben az északi és az északkeleti szél félelmetes, duhaj nótákat  énekelt, amire csak dőlj előre, toporogj és vacogj- táncokat lehetett lejteni. Vova is ezeket a táncokat járta, hogy tűzifát keressen, és hogy halat fogjon magának és a kishúgának. Malina  ekkor már javában durmolt.

Manyka Malina mellé bújt, hiszen a nagy medve teste jó meleg volt ebben a hideg télben. Igyekezett ő is minél többet aludni, és minél kevesebbet enni, hiszen az elraktározott gyümölcsök egyre fogytak, a halat pedig, amit Vova fogott, nem szerette.

Így teltek el a rövid napok és a hosszú éjszakák.  Eljött a várva várt tavasz, és Malina is felébredt téli álmából. Vovát megedzette a téli kemény hideg: teste megizmosodott, bőrét pedig barnáspirosra cserzette a napfény, amit a hótakaróról visszaverődve is bőven kapott. A kis Manyka azonban sápadt volt és gyenge, jártányi ereje se maradt Vova nagy aggodalmára.

—Mit csináljunk, Malina?—kérdezte a fiú a sírással küszködve

A medve feldúltan lépett, pontosabban futott ki barlangjából a tavaszba. Ezek az első bocsai, és elveszti a kislányt? Nem, az nem lehet! Manykának szüksége van valamire, ami édes és tápláló, és ami erőt ad. Valamire, ami nem más, mint…. a MÉZ!

Malina tudta, hogy az erdő déli végében, a Napsütötte Lankán áll az Ezeréves Tölgy. Hatalmas, pompás fa, sötétzöld, fodros levelekkel.  Nyáron és kora ősszel a mókusok és a harkályok is odajártak makkot csemegézni, és a vaddisznók is szívesen ették a földre hulló termését. Ennek az öreg tölgynek az üregébe fészkelte be magét egy népes méhcsalád. „Ahol méhek vannak, ott méz is van.” —gondolta a medve.

Önmagáért nem tette volna meg, de itt van ez a kis emberbocs, akit a Medvék Nagy Szelleme neki rendelt, hogy vigyázzon rá, ezért felkerekedett, és elment az erdő legdélibb részére, oda, ahol az Ezeréves Tölgy állt. A hatalmas, mintegy negyven méter magas fa vastag törzzsel és népes állatsereglettel várta Malinát: a tövében szarvasok és őzek legeltek, a törzsén mókusok futkároztak, ágain vörösbegyek, cinkék és tengelicek fészkeltek, és a törzsén, egész közel a fakoronához ott volt az odú, benne méhekkel… és a mézzel.

Malina felnézet a fára, és megpillantotta azt a bizonyos odút. „Oda kell feljutnom.”—gondolta Egy vagy két lép is jól jönne, az is sokat segítene a kislányon. Tett néhány lépést hátra, nagy levegőt vett, nekifutott, és felugrott. A tölgy repedezett kérgében sikerült megkapaszkodnia hosszú, éles karmaival, és a téli álomnak hála, fele olyan nehéz volt, mint általában (bár így is nyomott másfél mázsát), de a fa erősnek bizonyult, így nem tört össze a súlya alatt.

A medve tehát felfelé kezdett mászni a vén tölgy kérges, recés törzsén.  A többi állat: őzek, szarvasok, nyulak és madarak álmélkodva nézték, mit akar ez a nagy állat, hiszen már régen kinőtt a bocs korából.

Ekkor Igor, a szarvasbika jó hangosan elbődült:

—Gyerünk, Malina, megcsinálod!

Követve Igor példáját, több szarvastehén is buzdítani kezdte, majd az őzek, a vaddisznók, a mókusok és a madarak is bekapcsolódtak a szurkolásba:

— Hajrá, Malina!  Hajrá Malina! – bőgte, csipogta, kaffogta, visította több száz torok

Malinának jólesett ez a buzdítás. Szemét az odúra szegezte, majd egyre feljebb és feljebb kúszott. Karmait nagy gonddal mélyesztette bele a fa kérgébe, lábával pedig támasztotta  a súlyát. „Gyerünk! Még egy mancsnyit! Meg még egyet…”

Ekkor azonban megcsúszott, és az állatok közül sokan oda se mertek nézni. Malina azonban megvetette a hátsó lábait, mellsőivel pedig erősen megkapaszkodott.

—Kitartás, Malina! – bőgte Igor

A barnamedve feljebb és feljebb kapaszkodott.  Most már az ágak is segítségül szolgáltak, azokon is tudott támaszkodni. Végül elérte az odút. Karmos mancsával benyúlt, és leszakított néhány lépet, nem törődve a felbolyduló méhrajjal, se azok csípésével, zsákmányát a szájába rakta, gyorsan lemászott, lecsúszott a fáról.

Az állatok álmélkodva nézték, hogyan rohan vissza a nagy medve egyenesen barlangjához. Még  gratulálni se tudtak neki nem mindennapi teljesítményéért.

A barlangjához visszatérve megpillantotta Vovát, ahogy a mohából és falevelekből vetett ágyon fekvő Manyka mellett térdel:

— Manyka, ne menj el! – Vovából kitört a zokogás, amikor Malina a pofájában lévő lépes mézet a kislány szájába köpte.  Manyka félálmában rágcsálni kezdte, majd kiköpte a lépet, és kinyitotta a szemét.

—Méz! – kiáltotta – Kérek még mézet!

Malina a szájában tartott még egy adagot, azt a mancsára köpte, majd a kislány szájához tette a mancsát, amiről Manyka lenyalta a maradék mézet.

Manyka így menekült meg az éhhaláltól.

A következő napokban Malinának sikerült még több mézet szereznie, amiből már Vovának is jutott. A két gyerek szemmel láthatóan cseperedett és erősödött. Egész nap az erdőt és a mezőket járták  hármasban: a medve és az ő két „emberbocsa”. A többi állat furcsállta ezt, némelyek nem is nézték jó szemmel. Malina azonban nem törődött velük: végre neki is vannak kölykei, akikről gondoskodhat, és akiket szerethet.

Egy éjszaka Baltazár bagoly, az erdő bölcse magához hívta Malinát.

—Ugye boldog vagy a két bocsoddal? – kérdezte a medvétől

—Már hogyne lennék boldog! – felelte Malina –Ők az én gyermekeim! Nekem rendelte őket a Medvék Nagy Szelleme.

—Te mi vagy? – kérdezte a bagoly

—Hogyhogy mi? – meresztett nagy szemeket Malina – Hát medve!

—És ők mik? Medvék?

—Nem! Ők emberek! – Malina csodálkozott Baltazár ostobának tűnő kérdésein

—Hát ez az! –magyarázta Baltazár – A medvék alszanak téli álmot, az emberek nem. És ha nem akarod, hogy megismétlődjön  az, ami most télen történt a kislánnyal, el kell engedned őket!

—Elengedjem őket? – kérdezte sértődöttem Malina  — Ők az én bocsaim! Az én szeretteim! Nélkülem elpusztulnának!

—Nézd, Malina… — kezdte Baltazár  — Te medve vagy, és olyan szükségleteid vannak, mint egy medvének: vadászol, barlangban laksz, van bundád. Ők embergyerekek, és nekik saját szükségleteik vannak.

—Ne hadoválj, Baltazár, térj a lényegre, mert lecsaplak!

—Nemrég költözött Mimij falu végére egy asszony. Abból tartja fenn magát, hogy mézeskalácsot és süteményeket süt. Mivel jól csinálja, amit csinál, az emberek elégedettek vele, ezért jól is keres. Viszont nem boldog. Minden éjszaka, valahányszor arra repülök, egerek után portyázva, hallom ennek az asszonynak a sóhajait és azt, ahogy Istenhez fohászkodik.  Imáiban mindig Vova és Manyka nevét emlegeti, hogy bárcsak újra láthatná őket! Biztos, hogy ő az anyjuk, hiszen a fiú nézése pont olyan, mint az övé.

Malina elszomorodott. Nézte, ahogy Baltazár tovaszáll, majd visszavonult a barlangjába. A két fogadott gyermeke már javában aludt, ő pedig hallgatta édes szuszogásukat, és élvezte bőrük illatát. Meg kell válnia tőlük?  Pedig Vova egyre ügyesebben halászik és vadászik, és a kis Manyka is  meg tudja már különböztetni az ehető és a mérgező növényeket, és ezt neki köszönhetik! Egész éjszaka ezen tépelődött, végül beismerte, Baltazárnak igaza van.

Másnap Katyerina Petrovna korán kelt, hogy megsüsse süteményeit. Mikor a fonott kalácsok, diós és mákos hajtottak, túrós lepények, húsos, káposztás és tojásos pirogok pirosra sültek udvarán a kemencéjében, ő péklapáttal kiemelte őket, megvárta, míg kicsit hűlnek, aztán becsomagolta a süteményeket vászonterítőbe, feltette a sötétbordó kerékpárjának kormányán lévő kosárba, és a szomszéd faluba, Oktyabriszkijbe  tartott, hogy eladja portékáit. Ahogy kerekezett az úton, majd leesett járgányáról, amikor megpillantotta a nagy, selymes és fényes szőrű barnamedvét és a két rongyos kis árvát.

—Vova, nézd! –kezdte Manyka – Az anya! Anya biciklizik!

—Csak képzelődsz, húgocskám! – felelt Vova, de amikor odanézett, felismerte a bordó kerékpárt, és rajta az asszonyt, szemei kerekre nyíltak

—Anya? – kérdezte maga elé meredten

Katyerina éppen akkor szállt le a járművéről, és ő is felismerte a két rongyos, piszkos gyermekben az ő véreit.

—Vlagyimir? Manya? – kérdezte  az asszony, mire a két gyerek odarohant hozzá.

 Sírva-nevetve ölelték meg egymást, majd Manyka a medvére mutatott

— Malina…

Katyerina felnézett a nagy állatra, de egyáltalán nem félt tőle.  Nem a fenevadat látta benne, hanem egy másik asszonyt, egy másik anyát.

—Ő vigyázott ránk az erdőben – magyarázta Vova – Malinának hívják. Onnan tudjuk, hogy láttuk a nyakörvét. Arra volt ráírva a neve.

—Biztosan éhesek vagytok. – mondta Katyerina, és kibontotta  a kosarában lévő vászonterítőt. Mindkét gyereknek adott egy-egy friss, finom káposztás pirogot. A gyerekek örömmel falták be, majd együtt visszamentek Katyerina házába.  

—Apa azt mondta, elmentél, és sose jössz vissza. Azt is mondta, hogy már nem szeretsz minket! – kezdte Vova a ház konyhájában ülve, szemrehányóan az anyjának. Katyerina szemébe könnyek szöktek.

—Anya… — folytatta a fiú – Anya, nem akartam, bocsáss meg!

—Apátok ezt mondta nektek? – hüppögte Katyerina dühös- keserűen – Amikor ő dobott el engem Jelizaveta Ivanovnáért! Hogy ő mennyivel csinosabb, szebb és gazdagabb nálam!

Ekkor a két gyerek odament az asszonyhoz, és vigasztalóan megölelték egymást. Múlt az idő. Vova új iskolába járt, és nagyon jól tanult. Elhatározta, hogy ha nagy lesz, állatorvos lesz. Manyka édesanyjának segített otthon a házimunkákban. Már ő maga is tudott sütni pogácsát meg sajtos rudat. Malina gyakran meglátogatta a családot: gyümölcsökkel teli málnaágakat meg mézet hozott nekik. Az ágakat elültették, és a termésből csodafinom málnalekvár lett. Igazi süteményekbe való ínyencség.  Malina egyébként a falu kedvence lett. Mivel ő se bántott senkit, őt se bántották. Manyka megmutatta a többi, hasonló korú gyereknek, hogyha éneklik neki az Irgum-burgum, mókás medvét, akkor még táncol is. Malina, mivel szerette a gyerekeket, sokszor táncolt nekik: két hátsó lábára állt, csípőjét ringatta, jobbra-balra lépdelt, majd körbeforgott. Sok gyerek utánozta is ezt a medvetáncot.

Eljött a nyár, és az egyik villámló, esős éjjelen egy férfihang zavarta fel Katyerinát:

—Katyerina Petrovna, kérlek, engedj be!

Az asszony felébredt, belebújt a papucsába,   és a konyhaajtó felé tartott. Az ajtó ablakán keresztül a kékesen felvillanó villámfényben megpillantotta Szergej Pavlovicsot, az ő hites urát, gyermekei apját.

—Szergej Pavlovics, mit keresel itt éjnek évadján?

—Katyerina, ha van szíved, beengedsz!

—Szergej Pavlovics, ha van benned egy kis tartás, visszamész Jelizavetához! Mégis, mit csinálnál, ha beengednélek? Kidobnál a saját házamból, ahogy azt a közös otthonunkból tetted?  Még fájóbb nekem az, hogy hazudtál rólam a gyerekeknek! Vova mindent elmondott.

A férfi nem tudott mit szólni, letérdelt az ajtó elé, és keservesen zokogni kezdett:

—Katyerina, bocsáss meg… bocsáss meg … de Jelizaveta mondta, hogy mondjam ezt a gyerekeknek!

—Ha Jelizaveta azt mondta volna, hogy ugorj a kútba, te készségesen bele is ugrottál volna, igaz? Na, gyere be, és fürödj meg. A ruháidat majd megszárítom.

Szergej szemében hálával, arcán könnyes mosollyal lépett be volt felesége házába. Megfürdött meleg vízben majd, mivel Katyerinának nem voltak rá való férfiruhái, egy lepedőbe burkolódzott. Felesége árpalevessel és pelmenyinek nevezett zöldséges-húsos derelyével kínálta, amit Szergej jóízűen befalatozott. Evés közben elmesélte, hogy összevesztek Jelizavetával, mert az asszony nem akart dolgozni, ellenben az összes pénzüket elköltötte szép ruhákra meg mindenféle szépítő csodakencékre, és amikor  ő ezt szóvá tette, Jelizaveta egyszerűen kidobatta őt a három fiával: Iljával, Koljával és Jemeljával.

—Rendben van, maradhatsz nálam. – felelte Katyerina – De jól viselkedsz! Dolgozol, és más nőnek felé se nézel!

—Igenis, asszonyom! – bólintott Szergej

Addig beszélgettek, amíg reggelre nem virradt, és a két gyerek is felébredt. Ahogy meglátták lepedőruhába bújt apjukat, ujjongva rohantak hozzá, hogy megöleljék.

—Apa, úgy nézel ki ebben a lepedőben, mint egy görög isten! – jegyezte meg Vova nevetve

—Igen, mint Zeusz! – kacagott Szergej is – Csak nekem nincs szakállam!

Idővel Szergej is talált munkát: egy közeli fűrészmalomban kezdett dolgozni ácsként. Így, hogy mindkét szülő dolgozott, és újra együtt voltak, vagyonuk szépen gyarapodott, és a gyerekeknek sem volt gondjuk semmire. Boldogan játszottak egymással, a falubeli többi gyerekkel, és Malinával is, aki rendszerint meglátogatta őket, hozva nekik mézet vagy erdei gyümölcsöket. A medve azonban nemcsak a családnak kedveskedett ajándékokkal: ha látta, hogy egy gyerek éhes vagy szomorú, azt is megajándékozta néha egy kis lépesmézzel, málnával vagy szederrel. A család jó módban és boldogan élt.

Ez a fülébe jutott Jelizaveta Ivanovnának is, aki azóta szinte az összes vagyonát felélte. Szívébe irigység költözött: bosszút akart állni Katyerinán, amiért elvette tőle Szergejt. Mert Jelizaveta  nem szerette a férfit, csak birtokolni akarta, és most, hogy megtudta, hogy  dolgozik, elvárta, hogy őt tartsa el.

Ahogy Katyerina túladott süteményein és mézeskalácsain a Tumaz-i vásárban, hazafelé tartott bordó biciklijén. Az úton találkozott Malinával. Köszönt neki, mire a medve is üdvözlően dörmögött egyet. Úgy döntöttek, együtt mennek az asszony házáig. Eközben Malinának rossz érzései támadtak.

Balsejtelme beigazolódott. Katyerina ugyanis megpillantott egy fehér valamit a kapura kifüggesztve, amiről, ahogy közelebb mentek, kiderült, hogy egy levél. A levélben ez állt.

„Katyerina!

Elvetted tőlem, ami jogosan az enyém, ezért én is elveszem azt, ami a tiéd! A kölykeidet ne keresd, mert eladjuk őket török rabszolga-kereskedőknek. A fiúból eunuch lesz, a lány pedig, ha felnő,  akármelyik basa háremének virága lehet. És ne szólj erről senkinek, mert még neked lesz bajod!

JELIZAVETA IVANOVNA VOLKOVA

Kelt: 1923. július 14-én”

Katyerina elsápadt félelmében és dühében. Éppen akkor ment oda a kilencéves Oleg, a falu árvája, hogy egy kis kenyeret vagy kalácsot kapjon.

—Csókolom, Katyerina néni! – kezdte a szalmaszőke kisfiú – Láttam, mi történt. Volt itt egy néni szép, virágos ruhában és három nagy, erős bácsi! Azok vitték el Vovát és Manykát! Arra mentek!

Oleg az erdő felé mutatott, mire Malina kitépte Katyerina kezéből a bicikli kormányát, felpattant a nyeregbe, és a két ember legnagyobb ámulatára elhajtott az erdő felé. Malinának ugyanis, mint minden medvének, kiváló szaglása volt, ami elárulta neki, hogy az emberrablók nem járhatnak még messze. Egykori cirkuszi medve lévén pedig tudott biciklizni.

Jelizaveta három fiával ekkor már kiértek az erdőből, és a folyó felé vették az irányt, hogy a rabszolga-kereskedők hajóját elérjék.

Manyka eközben titokban nyomokat hagyott maga után: elhagyta a fél cipőcskéjét, a hajában lévő szalagját, és kis blúzából is tépett ki fodrokat meg szálakat, amiket itt-ott elejtett az úton. Ez se Jelizavetának, se a három fiának nem tűnt fel, pedig éppen az egyikük – Kolja—vitte a hóna alatt, akár egy lopott tyúkot vagy malacot. Vovát Jemelja taszigálta maga előtt.  A legidősebb fiú, Ilja egy puskát tartott a vállán.  

Malinának viszont ismerős volt a kislány és a kisfiú illata, és az elhagyott tárgyak szagából tudta, merre menjen. A tisztáson utol is érte őket. Jelizavetának és fiainak a földbe gyökerezett a lábuk a döbbenettől, hiszen bicikliző medvét még sose láttak.  Malina a kerékpárral tiszta erőből nekicsapódott Jelizavetának, mire az asszony vagy öt métert repült, mire a földre zuhant. Szerencséjére a talaj puha volt, így ő kisebb zúzódásokkal megúszta az ütést.

—Ilja, mit habozol? – kiáltotta Jelizaveta – A puskát!

A legidősebb fiú elővette a puskát, és  rászegezte Malinára, a medve azonban egy jól irányzott mancscsapással kiütötte a fiatal férfi kezéből a fegyvert. Malina fültépő bömböléssel rontott Jelizaveta három fiára, mire azok visszafelé kezdtek futni az erdőbe.  Eközben Vova és Manyka Malina mellé álltak. A hatalmas állat mancsát védelmezően a gyerekek fejére helyezte.

Jelizaveta felállt a földről, majd felvette az Ilja által elhagyott puskát, és Malinának szegezte.

—Kilyuggatom a bundádat, te szőrös ocsmányság! – sziszegte dühösen – Ha meg meg mersz támadni, a kölykökkel végzek!

Ekkor lépett közbe Szergej Pavlovics, felesége és néhány rendőr kíséretében, akiknek  már sikerült Ilját, Kolját és Jemelját elfogniuk. A Manyka által elhagyott dolgokat valamint a kerékpár nyomait követve sikerült megtalálniuk a gyerekeket és az emberrablókat. Letetették Jelizavetával a fegyvert, és őt is letartóztatták.  Neki is, fiainak is hosszú éveket kellett  börtönben tölteniük.

Katyerina Szergejjel és a két gyermekével visszatért faluvégi házukba. Ezután gondtalanul éltek, Malinát viszont hosszú ideig nem látták. Vova ezért gondolt egyet, kézen fogta a húgát, és kimentek az erdőbe, hogy megkeressék „medveanyjuk” barlangját. Ahogy az erdei tisztásra értek, megpillantották Malinát, ahogy éppen játszadozott a fűben – a két saját bocsával.

  

Erdei ember, gúnyember

 

 

A nevem Pongo Rangtan. Nem, nem a pöttyös dalmata vagyok a 101 kiskutyából, egy egészen más fajba tartozom. Egy londoni kísérleti laboratóriumban éltem le gyerekkoromat. Ott sok minden ragadt rám. Elvégeztem az egyetemet is summa cum laude, vagyis jeles minősítéssel. A környezetvédelmi mérnöki szakot ráadásul. Ez büszkeséggel tölt el, valahányszor rágondolok. Mikor kezet rázhattam az egyetem dékánjával, professzoraival, docenseivel és  más nagy koponyáival, mindenki tapsolt, nevetett és ujjongott. Én már a karrierre gondoltam, ami ezután vár rám, de, sajnos egyetlen munkaadó, egyetlen cég sem állt velem szóba. Talán az önéletrajzom nem tetszett nekik, hogy nem volt munkatapasztalatom, talán a fizimiskám, de az is lehet, hogy az állásinterjún tanúsított kommunikációmban találtak kivetnivalót. De hát ,Majmok Ura, mégis mit várnak el egy orangutántól?

 

Orangután– ez a szó malájul annyit tesz: erdei ember. Én egészen kissrác voltam, mikor az erdőt, ahol eredetileg éltem, felégették. A Homo Sapiensnek kellettek a mezőgazdasági területek. Ahogy menekültünk a dzsungelből, én a füsttől elvesztettem az eszméletemet, és leestem anya hátáról. Mikor felnyitottam a szememet, fehér ruhás emberállatok vettek körül, arcukon műtősmaszkkal, kezükön gumikesztyűvel. Megműtöttek, ellátták égési sebeimet… szóval meggyógyítottak. Ezek után kerültem a laboratóriumba, ahol nem éreztem magam egyáltalán rosszul. Érdekes teszteket oldattak meg velem, és az ottani tudósok is meg voltak elégedve  a teljesítményemmel. Azt mondták, emberi viszonylatban is átlagon felüli az IQ-m. Segíteni szerettem volna az emberiségen, terveztem különféle napenergia-erőműveket, benzin nélkül működő autókat, motorkerékpárokat, de valahányszor megmutattam őket valamelyik nagy cég vezetőjének, azok mosolyogva félrelökték. Úgy gondolták: „mit érthet egy majom a gépekhez meg a tervezéshez?”

 

Egyszóval: nem volt túl sok sikerem az álláskeresésben. Az egyetem elvégzése után jó három évvel mégis találtam munkát. Egy gyorsétteremben lettem mosogatófiú és amolyan helyi látványosság. Némi felár ellenében a vendégek meg is nézhették, hogyan súrolja tisztára a majom a tányérokat. Igen, súrolnom kellett őket, hisz a víz, mint olyan,  fogyó eszköz volt, és azzal spórolni kellett.  Lassan egy pohár víz többe került, mint egy pohár kóla vagy más üdítő. A leggazdagabbak azonban nem vettek erről tudomást: villáikban ásványvíz-automaták, medencék, pezsgőfürdőkádak álltak, rendszerint nem üresen. Mindig meghívták hasonlóan gazdag barátaikat, szomszédjaikat egy kis jakuzzizásra, és kibeszélték a középréteg képviselőit és a szegénységben élőket. Ezek a (régi és új)gazdagok azt tartották, hogy ők azért gazdagabbak, mint a többi ember, mert sokkal okosabbak náluk. Igaz, némelyik kettőig se tudott elszámolni, főleg a szőke szilikoncicák és a kigyúrt, tetkós szépfiúk többsége, de azért az ő szellemi képességiek – szerintük – bőven meghaladja az olyanokét, mint amilyen pl. én is vagyok.

 

Éppen egy ilyen valóságshow ment az étterem tévéjében, ahol az egyik hidrogénszőke hölgyemény a jakuzziban ülve, lecselédezte a személyzetet, A mellette ülő , nála kicsivel idősebb, barna férfi intette, hogy akik kiszolgálják őket, nem cselédek, hanem a személyzet tagjai.

–Miért baj az, ha én nevén nevezem a dolgokat? – fakadt ki a szőkeség   –Ezek akkor is cselédek!

A műsort reklám szakította meg. Ekkor szakadt el nálam a cérna! A hirdetés ugyanis az EcoEngines autó- és motorgyártó cégé volt, ami egy motorkerékpárt dobott a piacra. Egy olyan motort, ami… az én terveim alapján készült! Olyan tervem alapján, amit a kedves vezérigazgatójuk mosolyogva a kukába dobott! Én majom módjára visítani kezdtem, majd pár tányért a csempézett falhoz csaptam mérgemben. A konyhán dolgozó személyzet egy része bambán lesett „Ebbe meg mi ütött?” – arckifejezéssel. Mások, főleg nők,   ijedten rohantak kifelé, vagy bújtak az asztal alá.

 

Kisvártatva megjelent a főnökasszonyom is, addigra valamelyest sikerült lehiggadnom. A negyvenes évei végén járó, ennek ellenére túlzottan fiatalosan öltözködő hölgyeménytől alapos fejmosást kaptam,  hogy mit képzelek magamról, hogy fogjam vissza magam, meg hogy örüljek, hogy egyáltalán állást kaptam náluk. A végén pedig kijelentette:

–Még egy ilyen húzás, és repülsz!

A főnökasszonnyal egyébként nem szíveltük egymást. Mikor odakerültem, még helyes kölyökpofám volt, de ahogy kezdtem férfiasodni, megjelentek az arcomon a fajtám hímjeire jellemző lebenyek, így ezt a fajta vonzerőmet is elvesztettem, így a majmocskából, majmócából egyszerűen „hülye állat”, „ostoba jószág” lettem. A „kedves” főnöknőmnek pedig mindig csak a tökéletes volt a megfelelő. Szinte már napi szinten ledorongolt, hogy a tányérok és az evőeszközök nem elég tiszták, nem csillognak, és más mosogatókhoz hasonlított, hogy ők mennyivel jobban és hatékonyabban dolgoznak, mint én. Ha viszont túl sok vizet használtam, az is baj volt, hogy állat létemre szennyezem a környezetet.

 

Mondanom se kell, hogy az összetört tányérok árát levonták –amúgy sem túl magas – fizetésemből. De nem érték be ezzel! A következő hónapban is alacsonyabb bért kaptam, és így alig tudtam kifizetni az albérletet meg a rezsit – ennivalóra nem is futotta.  Nem egyszer feküdtem le üres gyomorral. Az üres gyomorral való lefekvést üres gyomorral való kelés követett, és munka üres gyomorral. Sajnos, nem tudtam ellenállni a hamburger illatának, a ketchup édeskés ízének, meg aztán megmondták, hogy spórolni kell a vízzel, így az edénytisztítás ősi, állati módszeréhez folyamodtam. Úgy van, elkezdtem nyalogatni a tányérokat. Ez természetesen nem maradhatott titokban. Most ne részletezzük, hogy reagáltak rá a kedves vendégek, akik kíváncsiak voltak a diplomás mosogató majomra, vagy hogy milyen tirádákat zúdított főnökasszonyom a fejemre, a vége egyértelmű volt: kirúgtak. Azonnal jelentkeztem a munkaügyi központba, vállalva, hogy bármilyen képzést elvégzek, de hiába! Nem vettek fel sehova, még takarítónak se kellettem. Nem kellettem, hiszen az állások kellettek az embereknek.

 

Az embereknek, akik egyre többen és többen lettek Londonban is. A város lakossága lassan megközelítette a 12 milliós számot, és nem az „őslakosok” miatt. A királyi fővárost ugyanis elárasztották a bevándorlók  Közép- és Kelet- Európából, Ázsia szegényebb régióiból, valamint Afrikából.  Mindenki a jó munka, a jó fizetés és a javak reményében települt az angol fővárosba. Úgy voltak vele, hogy nekik is jár a jólét, hiszen ember és ember között – ilyen szempontból  – nincs különbség. Ha a kis őslakos John jó iskolában tanulhat, megkaphatja a márkás ruhákat, cipőket, a nagy teljesítményű számítógépeket, hogy tanulhasson és játszhasson, akkor a kis Nyikolajnak, Mohamednek vagy Jengónak ugyanúgy jár, hiszen ugyanúgy gyerek, mint az őslakosok porontya.  A politikusok persze minderre bólogattak, hiszen az egyenlőség és az emberi méltóság mindenek fölött, és ugyanígy rábólintottak a gyárak és a nagy bevásárlóközpontok is, hiszen a gyerekek vásárlót jelentenek számukra, bármilyen legyen is a származásuk vagy a bőrszínük, a szüleik pénze pedig bevételt. Mivel én nem vagyok ember, így én nem számítottam állampolgárnak, és nem illettek meg az állampolgári jogok se.  

 

Nem kellett sok idő, és az utcán találtam magam. Azt ettem, amit a szemeteskukában leltem, és elvétve, ha nyilvános ivókútra akadtam, akkor ittam, vagy ha eleredt az eső, egy eldobott műanyag pohárba gyűjtöttem vizet, így igyekeztem csillapítani a szomjamat: Viszont az esővízben se lehetett mindig megbízni! A gyárak ugyanis változatlanul ontották a füstöt, környezetvédelmi technológiák ide vagy oda, és nem egyszer találkozhattam savas esővel.

 

Ha már embernek nem számítok, hiába vagyok emberszabású, azért úgy gondoltam, engem is megilletnek valamilyen jogok. Elmentem tehát egy állatvédő szervezethez, illedelmesen becsengettem. Egy nő nyitott ajtót, olyan huszonéves-forma, barna hajú, az emberférfiak szerint csinos. Ijedten, sikítva menekülni próbált. Én hiába nyugtattam, hogy csak menedéket kérdek, meg némi ennivalót, ő elkezdett rikácsolni, hogy takarodjak innen, különben hívja a rendőrséget.

–De ez nem egy állatvédő egyesület? – kérdeztem nagy naivan

–De az! – lihegte a nő – De mi nem foglalkozunk az olyanokkal, mint maga!

Azzal sarkon fordult, és becsapta az orrom előtt az ajtót. Én nem mertem még egyszer becsengetni, mert még feljelentettek volna zaklatásért. Ezek az állatvédő szervezetek csak  cuki kiskutyákkal, kiscicákkal foglalkoznak, esetleg  lovakkal. Én viszont még arra se vagyok méltó, hogy állatszámba vegyenek. Pedig –állítólag – a fajom ritka és védett. Olyan szívesen visszamentem volna a szép Szumátra szigetére, de nem tehettem! Egyrészt annyi pénzem se volt, hogy egy pohár vizet vegyek, nemhogy egy repülőjegyet Indonéziába,  másrészt pedig a Homo Sapiens már felégette az összes erdőt, hogy helyére banán- és rizsültetvényt telepítsen. Ó, banán! Milyen régóta nem ettem olyan nemes gyümölcsöt! A kukákban maximum a héjával találkoztam vele, amiről igyekeztem lecsipegetni az ehető réteget, hogy legalább illúziója legyen annak, hogy banánt eszek.

 

Beköszöntött a tél, ami egyre enyhébb lett, hála a globális felmelegedésnek, de azért a hőmérők higanyszála még mindig a plusz tízes alatt tetőzött, ami nekem mint meleg égövben őshonos állatnak nem igazán kedvez. Elhatároztam hát, hogy keresek egy helyet, ahol melegedhetek. A csövesszállók ilyenkor tömve voltak, hiszen a jóléti államok nem mindenkinek hozzák el a jólétet, és a sok alkoholista hajléktalan közt nem igazán éreztem volna jól magam, akik ráadásul egymás holmiját is könnyen ellopják. Nekem csak egy párnám volt meg egy vékony paplanom, de azt is féltettem. Elhatároztam hát, hogy lemegyek a csatornába, ami ugyan büdös, de legalább az ott futó csövek meleget adnak, és a patkányokon kívül a kutya se zavarja az orangután fiát.

 

Lementem tehát a szennycsatornába egy olyan alkalommal, amikor a munkások nem figyeltek rám. Akár csatornamunkás is lehettem volna, de ha kiderül, hogy nem vagyok ember, biztos, hogy fizetést se kaptam volna. Akkor meg minek szennyezzem be a kezemet a semmiért? Minek pazaroljam a drága energiámat, amikor alig van már? Úgy gondoltam, hogy leköltözök a csatorna mélyére, téli álmot alszom, aztán majd a szép tavasz reményében felébredek, ha felébredek egyáltalán.

 

A patkányok rémülten futottak el, valahányszor letettem a lábamat a csatorna nyirkos talajára. Még nekik se kellettem. Ekkor azonban a sötét falakon hangulatvilágítás fényeit pillantottam meg. Talán emberek buliznak ott is, és nemkívánatos személy, vagyis élőlény lettem volna a partin? A kíváncsiságom mindenesetre erősebb volt a félelmemnél, így odamentem a színes fényjátékhoz. A fal jobb sarkában egy ősrégi fotel állt, amiben egy vén, szőrtelen, szürke bőrű csimpánz ült, és egy könyvet olvasott. Illedelmesen köszöntem neki, mire ő felnézett, és így kiáltott:

–„… majom kézben majom fegyver, a majmoké a világ!”

–Elnézést… uram… – hebegtem döbbenten, mert nem tudtam mire vélni ezt a kitörést öreg emberszabású-társamtól – De, mire…

–Azt mondtam: „majom kézben majom fegyver, a majmoké a világ!” Ez egy idézet egy Weöres Sándor nevű magyar költőtől. A vers címe: Majomország.  És ez nem csupán egy vers!

Itt a csimpánz arca teljesen átszellemült a lelkesedéstől. Én kerekre nyílt szemekkel csak annyit nyögtem ki:

–Nem csupán egy vers?

–Nem bizony! Ez egy jövendölés! Én vagyok a majom kéz! Te vagy a majom fegyver! És a miénk lesz a világ!

Nem igazán tudtam követni az öreg logikáját, aki a fotelon ugrálva a könyvet dobálta  nagy ujjongások közepette. Miután lehiggadt, mesélni kezdett.

–Már jó ideje figyellek, Pongo Rangtan. Mindig is ígéretes tehetség voltál. Onnan tudok rólad, hogy magam is abból a laboratóriumból szöktem meg, ahol téged kiképeztek. Én nem voltam olyan zseni, mint te, de hidd el: a bölcsesség velem van! Láttam egyet s mást az életem során, amióta az utcán élek.

–Elhiszem önnek, uram, – válaszoltam halkan – de most aludni szeretnék.

–Aludni?! –meresztett nagy szemet a vén csimpánz – Pont a cselekvés idejében? Azt most nem lehet! Mégis, minek a reményében alszol el?

–Annak a reményében, hogy egy jobb világra ébredek. – feleltem

–Mit értesz jobb világ alatt?

–Ahol van erdő, amiben élhetek. Ahol két pofára zabálhatom a banánt! Ahol végre nem kell fázni! És ahol nem becsmérlik és nyúlják le az ötleteimet!

–Ha nem teszel értük semmit, nem is fognak megvalósulni. Aludhatsz is tőlem, de mire felébredsz, ugyanolyan világban kell majd élned, ha nem rosszabban. Viszont ha erdőt akarsz meg banánt meg tiszteletet, azért küzdened kell!

–Hát én küzdök is! –emeltem fel a hangomat – Egyik napról a másikra… a túlélésért!

–Az nem küzdelem, az csak vegetálás. A küzdelem első lépése: felismerni, beazonosítani az ellenséget. Ki az ellenség, aki megakadályozza, hogy álmaid valóra váljanak?

–Az ember…– válaszoltam

–Akkor le kell győzni az embert. – jelentette ki a társam, majd így folytatta  –De ahhoz, hogy legyőzd az embert, előtte le kell győznöd önmagadat!

–Ezt meg hogy érted?

–Azt, hogy nem azt kell csinálnod, amit az érzékeid kívánnak. Így csak a tested rabszolgája leszel. Azt kell csinálnod, amit… amit tenned kell.

–És mit kell tennem?

–Azt mondtad, az ember akadályoz meg, hogy boldog legyél. Hát győzd le az embert!

–Azt akarod, hogy… – hőköltem

–Egy szóval se mondtam, hogy embert kell ölnöd! Van más mód is, hogy az embert legyőzd! Tedd a szolgáddá!

–Azt meg hogyan?

–Szolgává tenni annyit jelent, hogy azt fogja csinálni, amit te akarsz, illetve mondasz neki. –válaszolta bölcs barátom – Mit szeretnél az emberektől, hogy mit csináljanak?

–Leginkább azt, hogy tűnjenek el a Föld felszínéről! Csak azok maradjanak, akik helyre akarják hozni, amit elrontottak! – mondtam dühös-keserűen

–És hogyan lehet eltüntetni őket a Földről? Azt akarod, hogy háborúzzanak?

Itt nem válaszoltam azonnal. Ránéztem a vén csimpánzra. Ő folytatta.

–Azt akarod, hogy kiirtsák egymást egy nagy háborúban? – ismételte meg a kérdést

Én elgondolkodtam, és annyit mondtam:

–Nem… ők is élőlények. És ha háborúznának, akkor tuti, hogy atomot is használnának…. Az pedig nem csak rájuk nézve veszélyes.

A csimpánz széles mozdulatokkal, lassú tempóban  tapsolni kezdett.

–Bravó! – bólogatott – Ezt vártam tőled! Akkor hogy képzeled, hogy eltűnjenek a Földről?

–Úgy, hogy … úgy, hogy elmenjenek!

–Ez a megoldás is hagy némi kívánnivalót maga után – vakarta meg a feje búbját a társam – De még mindig jobb, mintha megölnénk őket vagy hagynánk, hogy megöljék magukat és embertársaikat. Ezért most feladatot kapsz tőlem.

 

Azzal, korát meghazudtolva, kiugrott a fotelből, és elindult, miközben intett, hogy kövessem.

–Egyébként téged hogy hívnak? – kérdeztem

–Csitának. – felelt ő –Mint a Tarzanból azt a másik csimpánzt. De mivel megöregedtem, az itteni patkányok csak Csita apónak szólítanak.

–Csita apó… – ízlelgettem magamban a nevet – Csita apó… Csitapó!

–Csitapó! –mosolygott a társam – Nem is rossz név! Szólíts is így kérlek most már!

–Rendben, Csitapó! – nyújtottam a kezemet

–Ebben megegyeztünk, Pongo! – csapott a tenyerembe

Miközben beszélgettünk, egy földalatti raktárterembe értünk, ami telis-tele volt könyvekkel és iratokkal. Mindenütt, amerre néztem, könyvek álltak óriási tornyokban, és a polcok is dugig tele voltak velük.

–Ez micsoda?  – nyitottam nagyra a szememet

–Ez egy kincsesbánya! – mosolygott Csitapó – Mióta az emberek rá vannak cuppanva az okostelefonokra: azzal kommunikálnak egymással, azzal szórakoznak, azzal játszanak, egy csomó könyvtár bezárt, és itt hagyták a kincseiket az olyanoknak, mint amilyenek mi vagyunk. Nekik már értéktelen kacatok. Nekünk viszont kincset érnek.

Én elgondolkodtam. Az albérletemben volt pár olcsó könyv a magam szórakoztatására, de nem igazán tekintettem úgy rájuk, mint kincsekre. Csitapó azzal belevetette magát a könyverdőbe, és kisvártatva előhozott néhány irattekercset.

–Nézd meg őket! –tapsolt lelkesen, akár egy kölyök – Nézd meg!

Azzal kihúztam az egyik tekercset, és tervrajzokat láttam rajta.

–Tudod, mik ezek? – kérdezte Csitapó     

–Majmok ura! – kiáltottam fel – Ezek az Aranysas űrrepülő tervei! Amivel az az indián srác elvitte a népét….

– Egész pontosan Juan Perez Villalogosnak hívták  azt az indián srácot, és egyike volt az utolsó anasaziknak. Egyetemista volt, és elpanaszolta a baját az élő számítógépes rendszerré feltámasztott Enguerrand de Marignynak, hogy a gonosz amerikai elnök, Don Savage el akarja pusztítani népének és kultúrájának írmagját is. A jóságos rendszer úrnak persze megesett rajta a szíve, és telepatikus agyhullámai segítségével kapcsolatba lépett Atlantisszal.  Atlantisz most egy bolygó valahol a Plejádok, azaz a Fiastyúk csillagképben.  Az atlantiszi népek persze vették Enguerrand üzenetét, és elküldték ennek a madár-űrrepülőnek a tervrajzait. Juannak sikerült megépítenie az Aranysast, és elvinnie népét Atlantiszra. Így mentette meg Juan, Enguerrand és Atlantisz népe az anasazikat.

–Az az Enguerrand de Marigny, aki…

–Igen, pontosan az a középkori pénzügyminiszter, akit felkötöttek a Montfaucon-i bitóra. Ő volt az első és – szerintem – a legjobb működésbe lépett élő számítógépes rendszer a 24. században. Még Winston Churchill is nagyon jó volt, mikor az emberek a vízháborúkat vívták, és neki sikerült elosztania igazságosan a vízkészleteket a Föld népei közt, de ez már mind történelem. Ma már senkit nem ébresztenek rendszerré, mert az egyrészt marhára költséges, másrészt az emberjogi aktivisták sikeresen tiltakoztak ellene, mondván, hogy a holtakat megilleti a kegyeleti jog, és nem szabad őket háborgatni. Na, mindegy! A  lényeg, hogy ma már nincs élő rendszer. Vagyunk viszont mi ketten, akik megszabadítják Földanyát a nemkívánatos emberektől. És hogy tudjuk a Földet megszabadítani az emberektől?

–Csak úgy lehet, ha ők is meg akarnak szabadulni a Földtől.

–Pompás! Pompásan vág az eszed! – ujjongott Csitapó –És szerinted milyenek ezek a tervrajzok?

–Hát… elég bonyolultak – vakartam meg a fejem búbját– Én elboldogulok velük, de egy átlagos pilóta embernek már nehezebben menne.

–Bizony, hogy bonyolultak! Annyira bonyolultak, hogy egyszerűsíteni kell a tervrajzokat! És mivel kettőnk közül te vagy a mérnök, neked kell lebutítanod a szerkezetet!

„Végre!”   – gondoltam magamban –„Olyan munka, ami nekem való!”

Örömmel vágtam bele a munkába. Mint ahogy a mesében szokás, hét nap és hét éjszaka ültem a tervezőasztal mellett, számoltam, méricskéltem és rajzoltam. Mindeközben a vén Csitapó ellátott engem friss gyümölccsel és forró teával. (Hogy honnan volt neki ilyesmije, abba talán jobb nem belegondolni.) Így végül elkészültem a munkával. Nagy diadalittasan mutattam meg öreg barátomnak.

–Nekem aztán mutathatod! – vont vállat Csitapó  – Én nem vagyok mérnök, én nem értem ezeket az ábrákat. Olyannak mutasd meg, aki ért hozzá.

 

Mivel a nagy cégekben csalódtam, úgy döntöttem, visszamegyek az egyetemre, ahol tanultam, és annak mutatom meg. A tanárokban se nagyon bíztam, mert bár jó jegyeket adtak nekem, mégis csak egy majmot láttak bennem, nem egy leendő mérnököt vagy feltalálót. Így hát kerestem egy olyan diákot, aki nem veti meg egy orangután segítségét és törekvését. Az egyetem aulájában meg is pillantottam egy magában búsan üldögélő, jelentéktelen külsejű lányt, amolyan szemüveges, szürke egérkét. Nagy megdöbbenésemre az egérke nem ijedt meg tőlem, és eleinte csak azért akarta elutasítani a terveimet, mert azt mondta, hogyha más ötletével állna elő mint saját diplomamunkájával, az csalás lenne.

–Akkor vedd úgy, – mondtam neki–  mintha én lennék a konzulensed. Hidd el, csak jól jársz vele! Egyébként engem Pongo Rangtannak hívnak. A te kedves nevedet megtudhatom?

–Amy… Amy Smith… – felelte a lány– Tudom, jelentéktelen név egy jelentéktelen lánynak, de…

–Ez a te neved, és kész. – már kezdtem felvenni Csitapó stílusát – Nem a név a lényeg, hanem ami mögötte van.

Amy elmerengett azon, hogy neki a neve mögött sincs igazán sok minden. A tanulmányi átlaga épphogy közepes, a fiúk nem érdeklődnek iránta, és nem igazán él társasági életet se. Mindenestre én olyan embernek találtam őt, amilyenre szükségem volt: korrektnek, becsületesnek, és olyannak, akiben van hálaérzet.

 

Ezután levittem a lányt a csatornába, és bemutattam Csitapónak. A vén csimpánz elismerően bólintott egyet, majd elkísért Amy-t egy másik raktárba, ahol nem könyvek, hanem ruhák voltak.

– El se tudod képzelni, milyen pazarlóak az emberek! – mondta a lánynak – Ezeknek a ruháknak semmi bajuk sincs, mindössze annyi, hogy az ember szerint kimentek a divatból. Itt van! –azzal előkapott egy mélyzöld szoknyás kosztümöt –Vedd fel!

A lány felpróbálta a zöld szoknyát és a blézert, mire Csitapó lassú ütemben tapsolni kezdett.

–Pompás! – bólogatott – Nagyon jól áll! Már csak a fodrászt kell megkeresned, egy kozmetikai tanácsadót, és minek a becézése az Amy?

–Az Amandáé. –válaszolt a lány

–Akkor, kérlek, használd az Amanda nevet, így komolyabban fognak venni! – adta a tanácsot a csimpánz

 

Nem is kellett sok idő, és Amy, a jelentéktelen, seszínű hajú kislány Amandává, a lángvörös démonná vált. Ő lett a mi reklámemberünk. Ő győzött meg több cég vezetőjét is, hogy gyártsanak Aranysas űrrepülőgépet, azért, hogy sok ember számára elérhető legyen az űrutazás. Az embereken persze kitört az űrutazási láz: megkezdődtek a versenyek az űrhajókon való helyekért. Valaki pénzen akarta megvenni a helyét egy-egy gyorsfagyasztó kamrában (mert csak hibernáltan lehetséges a több fényévnyi utazás), míg mások különböző tudományos, művészi és sportversenyen akarták bizonyítani azt, hogy méltók az atlantiszi útra.

 

Így szabadultunk meg emberek millióitól, és a Föld fellélegezhetett.

–Nagyképű emberektől való megszabadulás kipipálva. – jelentette Csitapó– Most jön a következő fázis: a Föld megtisztítása a szeméttől, amit az ember felhalmozott. Hárman vagyunk, ami annyit tesz: hat kéz. Hat kéz nem lesz elég.

–De maradtak még sok millióan, akik segíteni tudnának. – vetette fel Amanda – A többség lúzernek érzi magát amiatt, hogy nem került fel azokra az óriásmadarakra.

– Akkor nem tétlenkedhetünk! – vakarta meg a fejbúbját Csitapó – Valakinek meg kell vigasztalni őket.

Ő is és Amanda is rám nézett sokatmondóan. Mit volt mit tennem – átalakultam Pongo atyává, az univerzális vallású pappá, aki vigaszt hoz a Földön maradottaknak a nehéz időben. Amanda megfűzött egy kis rádiótársaságot, akik benne voltak, mi több mókás és jó ötletnek találták, hogy egy majompap prédikáljon a csatornájukon. Napszemüveg volt rajtam, a nyakamban pedig aranyláncok lógtak mindenféle vallási szimbólumokkal: volt ott kereszt, félhold, Dávid-csillag és Om-jel is.  Másnap meg is kezdtem az első szónoklatomat:

–Dicsértessék a Jézus Krisztus! Áldás, Békesség! Sólem-aléhem! Szálem-alejkum! Háre Krisna, és minden mindenkinek, amiben hisz!  Itt Pongo atya beszél hozzátok, kedves Földlakók!

Most azt hiszitek, vesztesek vagytok, pedig éppen ellenkezőleg! Van fogalmatok arról, hogy hány fényévnyire van tőlünk Atlantisz, és hogy mennyi idő, mire az űrhajók megérkeznek oda? Nem akarlak titeket untatni a nagy számokkal, de mindkettőre az a válaszom: marha sok! Rengeteg év! Lehet tíz, lehet száz, de akár ezer év is! És ennyi időt kell tölteniük a kivándorlóknak a mélyhűtőben, amíg megérkeznek…. Ha megérkeznek. És ha tegyük fel, megérkeznek, mi fogadja őket? Közel se biztos, hogy azok a paradicsomi körülmények,  amiket a brosúrákban meghirdettünk… izé… meghirdettek. Most bánkódtok, ahelyett, hogy örülnétek, hogy megszabadultatok a zsarnokoskodó főnökeitektől, a nagyképű osztálytársaitoktól, a fennhéjazó szomszédaitokól! Már nincsenek korrupt politikusok, akik felélnék az általatok termelt javakat! Már nincsenek nagyhatalmú tábornokok, akik gyűlöletre és háborúra uszítanának benneteket! Most már csak Ti vagytok! Mert volt valamikor egy ember ezen a Földön, akit Jézusnak hívtak, és aki imígyen szólott vala: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa!” És ezek a lelki szegények ti vagytok, és csak rajtatok múlik, hogy ez a Föld, amin éltek a Mennyek országa lesz-e. Arra buzdítanánk mindenkit, gyűjtsük össze a szemetet, tisztítsuk meg a talajt és a tengereket!

 

Ez a prédikáció tetszett híveknek és ateistáknak egyaránt. A híveknek azért, mert üdvözülést ígértem, a nem hívek meg mulatságosnak tartották, hogy a nekik semmit nem jelentő vallást egy orangután képviseli. Sokan összenéztek, és bólintottak:

–Igaza van! Mienk a világ!

Azzal megkezdődött a nagytakarítás. Hajók ezrei járták az óceánokat, hogy felszínre hozzák a vízbe dobott vagy öntött hulladékot: műanyagot, fémet, üveget, és mindent egy kupacba hordtak a szárazföldről is. Amanda, Csitapó meg én ott álltunk a több millió  tonnás szemétdomb lábánál.

–Mit kezdjünk ezzel a rengeteg kacattal? – töprengett ember barátnőnk. Elégetni nem égethetjük el, mert azzal csak a levegőt mérgeznénk,  elásni nem áshatjuk el, hiszen azzal meg a talajban tennénk kárt.

–Nekem van egy ötletem. – kezdte Csitapó – Csak pár okos mérnöki agyra van szükségünk, meg végtelen sok szerető szívre!

Amanda meg én kíváncsian a vén csimpánzra néztünk. A mérnöki agyak azok mi lennénk, de mit ért végtelenül sok szerető szív alatt? Ő így folytatta:

–Tudjátok, van a Pareto-elv, a Pareto számpár. Azt is tudjátok melyik ez a két szám? Ha nem tudjátok, a 80-20. Az emberek 80%-a él nyomorban, miközben a 20% birtokolja a javak 80%-át. Bárki bármibe is fog, legyen alkotás, előadóművészet, abból csak 20% lesz sikeres. De ugyanígy van ez a találmányokkal vagy a termékekkel….

–Mire akarsz kilyukadni, Csitapó? –szakította félbe a monológot Amanda

–Arra, hogy csak a magukat sikeresnek valló 20% repült el Atlantisz felé. A szegények, a vesztesek itt maradtak. És sokan annyira szegények, hogy még fedél sincs a fejük felett. Ebből a sok szemétből pedig kiváló minőségű tégla lehet. Kedves fiatalok! Tiétek a lehetőség, hogy tervezzétek meg a jövő téglagyárát, ami nem szennyezi a környezetet, és ami átalakítja ezt a sok trutyit erős és hasznos építőkövekké!

 

Nem kellett sok idő, és megint tervezőasztal mögé ültem, de ezúttal nem egyedül. Amanda egész gyakorlatiasnak bizonyult, és jó keze is volt a rajzok elkészítéséhez. Nem fért a fejembe, miért nem volt jobb tanuló. Talán azért, mert eddig nem bízott magában? Mindenesetre örült, hogy van munkája, és hogy ilyen „jó fej” kollégákkal van megáldva, mint jómagam és Csitapó, az orangután és a csimpánz, vagyis az erdei ember és a gúnyember.

 

Hónapok teltek el, és Pongo atya prédikációjának hála új téglagyárak épültek, és a meglévők is átálltak a szemét építőanyaggá történő átalakítására. Hosszú és fáradságos munka volt, de megérte. Igaz, pénzt nem kaptunk, de már volt hol laknunk (nekem is), és mindig volt mit ennünk. Ráadásul Amanda elismerő hozzászólásokat olvasott laptopján, melyek a munkánkat dicsérték.

–Az egyik így szól: –olvasta a lány –„Az olyanokból több kell, mint ti. Nagyszerű munkát végeztek!” Aztán itt egy másik: „Hála Nektek, már van munkám! Igaz, diplomával téglát égetek szemétből, de egyáltalán nem szégyellem!”

Persze negatív kritikákat is kaptunk, főleg Amanda, amiért ember létére majmokkal szűri össze a levet, de megmondtuk neki, hogy ezekkel ne törődjön, „ne etesse a trollokat!

 

Elég sok idő telt el, mire a szeméthegyek eltűntek, és belőlük környezetbarát lakóházakat húztak fel főleg Afrikában és Délkelet-Ázsiában olyan embereknek, akik addig álmodni se merték, hogy valaha fedél lesz a fejük fölött.

 

–A szemét eltűnt a Föld nagy részéről. – jegyezte meg Csitapó – A talaj, a vizek tisztábbak, és egyre több helyen lehet friss ivóvízhez jutni.  Második fázis kipiálva.  A harmadik fázisba a gyerekeket is vonjátok be! Nagy faültetési akció lesz!

Ismét elővettem a „papi ornátusomat”, (a sok csecsebecsét a vallási szimbólumokkal),és megkerestem a rádiótársaságot. A munkatársak szívélyesen, mosolyogva fogtak velem kezet .

–Pongo atya, jó, hogy jössz! – mondták – Az emberek hiányolták már a prédikációidat.

–Dolgom volt, pajtikáim! – válaszoltam – Még meg nem is kicsi!

Azzal mikrofon mögé ugrottam, és elkezdtem a vasárnap reggeli litániát.

„Dicsértessék a Szálem-alejkum, és a többi, és a többi! Emberek! Isten létezik! Létezik, és elégedetten kémlel titeket a mennyből, amiért olyan szorgosan dolgoztok, hogy megmentsétek  a Földet, mi több, egy igazi Édenkertté varázsoljátok! A munka viszont nem még közel se ért véget! Emlékeztek a Teremtésre? Isten fákat is teremtett! Köztük az Élet Fáját meg a Jó és Rossz Tudás Fáját! Na, a Lucifer nevű kígyó hatására evett a gyümölcséből Ádám és Éva , de ez egy másik történet. Most a főszerepben a fák vannak.  A fák, akik (igen, akik, hiszen nekik is személyiségük van) annyi papírral, tüzelővel, bútorral és főleg oxigénnel látnak el minket. Szeretjük a fákat? Hát hogyne szeretnénk őket, hiszen Isten teremtményei ők is! Ők, akik gyümölccsel, gyógyszerrel, a melegben árnyékkal, a hidegben pedig tüzelővel látnak el minket! A tetejébe a hegyvidéken ők kötik meg a talajt. Szóval rengeteg mindent köszönhetünk a fáknak! Istennek nevében, vagy annak a nevében, akiben vagy amiben hisztek, arra kérnék minden felnőttet és gyereket, hogy ültessetek fát! Minél többet. Olyan fákat, amik a környezetetekben jól érzik magukat. Ültessétek el őket, és gondoskodjatok róluk, hogy később ők gondoskodjanak rólatok! Még ha nem is vagytok istenhívők, akkor is gondolkozzatok el a vén bölcs tanításán: „Aki egy fát elültetett…. szóval az nem élt hiába.”

 

Azt hiszem, sokak szívébe elültettem a bizonyos magot, aminek hatására fákat kezdtek telepíteni mindenhová. Önkéntes programokat szerveztek, hogy a nagy Dél-Amerikai Sivatagot, melyet valaha Amazóniaként emlegettek, újra fával borítsák be, és újra virágozzék az esőerdő. De nemcsak itt keltek el a segítő kezek! Szülőhazámban, Indonéziában is elkezdték telepíteni a mindenféle fás szárú növényeket meghatározott tervek szerint. Egy rádiós barátom megkért egy pilóta ismerősét, hogy egy Atlantiszra repült milliárdos magángépén vigyen el Amandát, Csitapót és engem Szumátra szigetére.  Láttam, ahogy új termőtalajt terítenek a földre, és hogy fákat ültetnek felnőttek és gyerekek egyaránt. A munkások jól érezhették magukat, hiszen faültetés közben egymásra találtak, és ember és ember között végre személyes kapcsolat alakult ki, amiket nem is olyan régen a számítógépek szétszaggattak. Vizet osztottunk nekik, amiért hálásak voltak. Mostanra megtanulták, hogy a víz felbecsülhetetlen értékű kincs, vigyázni kell rá.

Csitapó ekkor hozzám fordult.

–Évek kérdése,– mondta mosolyogva– és nemsoká vígan ugrándozhatsz a szumátrai erdődben, ahogy őseid, az erdei emberek tették.

–Hátha találok magamnak párt! – sóhajtottam – És akkor a gyerekeimmel ugrándozhatnánk az erdőben!

Ekkor rápillantottam Amandára, aki a pilótával szemezett. A fiatalembernek is tetszett a festett vörös hajú lány.

–Csitapó! – jutott eszembe – Te nem aggódsz, hogy az emberek ismét elszaporodnak?

–Az a helyzet, – húzta mosolyra a száját bölcs barátom – hogy erre is van megoldás, de az sokkal hosszabb távú, mint az első három fázis a Föld megmentésére. A csimpánzok apajogú társadalomban élnek, csakúgy, mint az orangutánok. A fejlődő országok férfijainak viszont rá kell jönniük, hogy a lányaik, asszonyaik velük egyenrangúak, és nekik is jogukban áll megvalósítani álmaikat. Ők is lehetnek orvosok, jogászok, rendőrök, mérnökök.  És ha többet tanulnak, többet dolgoznak, kevesebbet fognak szülni. Ez viszont már egy másik folyamatterv lesz, és most ne agyalj ezen! Menjünk, és foglaljuk el a „szeméttéglából” épített szállodánk szobáját, és nézzünk meg egy filmet!

–Oké! – bólintottam– Banán és víz bőven van. Már csak egy jó film kell. Mit szólnál a Majmok bolygójához?

Maraton a Földért

 

Véget ért a tanítás a Doktor Bubó Állatiskolában. Teknőc Tihamér, a kis ékszerteknős és Nyan Mijakó, a Japánból jött cserediák-cica is kilépett az iskola kapuján.  

Ahogy mentek az utcán, a kis, félszeg teknős mély levegőt vett, és megkérdezte a cicát:

–Mijakó, – kezdte – Igaz, hogy a ti kétlábúitok nem szemetelnek az utcán?

–Igaz. – felelte a cica,–Nálunk megtiltották maguknak a szemetelést.

–De jó nektek! – sóhajtotta a kis teknős, miközben az utcán heverő újságpapírokat, eldobott üdítős dobozokat és cigarettacsikkeket bámulta.

–Nektek is lehetne a várasotok szép tiszta. – jegyezte meg a cicalány – Ha ti is megtisztítanátok.

–Amit a kétlábú idetermelt? Az olyan unalmas és undi! – fortyant fel Tihamér

–Mutassatok példát nekik! Pontosabban: mutassunk példát nekik, mert én is benne leszek!

–Hogy érted ezt, Mijakó?

–Úgy, hogy lehet szórakoztató is, ha takarítunk, és közben fát ültetünk. Mindezt úgy terveztem, hogy egy maratoni futóverseny keretében csinálnánk.

–Abban nekem esélyem sincs! –rázta a fejét Tihamér –Én vagyok a leglassabb…

–Ez a maraton más lesz, mint a többi! Szeptember második vasárnapján lesz.  És tanulni is érdemes rá! Kérdéseket fogtok kapni környezetvédelemből a pálya különböző pontjain, és arra is kell válaszolnotok. Indulj el, kérlek!

Itt a cicalány akkora szemeket meresztett, hogy a teknőc nem tudott nemet mondani.

–Még meggondolom. –szólt végül

Mijakó ezt az ötletét másnap fel is vetette  a nyúl-osztályfőnök, Réparágó Rókus nagy örömére.

–Na, és ki indul a versenyen? –kérdezte a tanár úr– A fődíj egy háromhetes kirándulás lesz a kies Japánba, a nindzsák, a szamurájok… és Mijakó hazájába!

A többiek lelkesen nyújtották fel mancsukat, szárnyukat vagy patájukat. Végül nagy nehezen Tihamér is rávette magát arra, hogy jelentkezzen.

A nyári szünetben a kis teknőc naphosszat edzett, esténként pedig arra kérte anyukáját, hogy kérdezze ki környezetvédelemből.

Elérkezett szeptember második vasárnapja, a Maraton a Földért időpontja. Gyerekek és felnőttek is rajtvonalhoz álltak. Réparágó tanár úr elsütötte a rajtpisztolyt, majd ijedten ő is futni kezdett.

Teknőc Tihamér az utolsók közt kocogott. Csak néhány csiga meg egy idős süni bandukolt mögötte. Viszont, a verseny szervezői által feltett minden kérdésre hibátlanul válaszolt, és megcsinálta, amit kértek tőle: hol szemetet szedett, hol elültetett egy fát, sőt, többet, amit a nála fürgébb versenytársak otthagytak.

Már a nap is lemenőben volt, mikor átlépte a célvonalat. Szomorúan állapította meg, hogy ő ért be utolsónak.

–De így is te nyertél! – vigasztalta Réparágó tanár úr és Mijakó – Te voltál az egyetlen, aki megcsinált minden feladatot.

–Te jössz velem Japánba. – mosolygott a cicalány

–Valóban? –kérdezte a kis teknőc meglepetten

–Igen. Meggyőzzük ott a kétlábúakat, hogy a bálnahús nem finom, és a bálnavadászat nem menő!

 

(Ezt is a pályázatra írtam)

 

 

 

 

 

     
A gyakorkerdesek.hu-n egy kéérdező kérése alapján kezdtem el folytatni Fazekas Mihály Lúdas Matyi c. verses elbeszélést. http://www.gyakorikerdesek.hu/kozoktatas-tanfolyamok__hazifeladat-kerdesek__5068246-szoval-van-a-ludas-matyi-fazekas-mihalytol-amint-tudjuk-matyi-3-szor-adja-vis

Döbrögi nagyuram túlélt verést, hármat,
Várták kényszerkúrák, orvosok, kórházak,
Ahogy a rehabon a szalagon futott,
Szuszogva gondolni csupán egyre tudott:

Elcsípi majd Matyit a sereg hajdúja
Ki kerékbe töri, vagy élve megnyúzza,
Gondolt is Döbrögi erre épp eleget,
De tudta, hajdúi erre biz' kevesek .

Ment is hintójával a keresztapjához,
Vén Borisz Volkobhoz, ukrán maffiához,
Kérte a vén vezért, adjon segítséget,
Matyi életének hogy vethessen véget.



Volkov asztalánál cifra irodában,
Fogadta Döbrögit szivarral szájában.
"Zrdasztutye, Danicska!"--mondta mosolyogva,
"Gondolom, szomjas vagy. itt van egy kis vodka!

Ahogy együtt ittak Döbrögi és Volkov,
Megvitatták közben Matyiról a dolgot,
Matyit elintézni a hajdúk kevesek,
Megbeszélték, segít a maffia-sereg.

2.

Matyi közben felnőtt, Mátyás lett belőle,
Lett szép felesége, vagyona és földje,
Lett a falu végén kis,  csinos tanyája,
Neje, Piros elsőszülöttjüket várta.

      

Tavasz volt, és Mátyás a földjét szántotta,
Jött pár maffiózó, fegyverét rántotta,
Hősünk hagyta magát, hiszen nincs oly ember,
Ki versenyre kelne a lőfegyverekkel.

Előugrott akkor csapat vezetője
Ellenszenves arcú, aranyfogú törpe.
Így szólt:-- Nincs esélyed, akármilyen nagy vagy,
Most örömöt okoz, ha megkínozhatlak.

És akkor Nyikogyim, a szadista törpe.
Térden rúgta Mátyást, és küldte a földre.
A földön hősünket rugdosta, köpködte,
Miközben a többi kajánul röhögte.

Mátyás egy darabig várt, amíg tűrhette,
Megvárta, míg a sok rossz őt nem figyelte.
Hirtelen megfogta a kis Nyikogyimot,
Elvette pisztolyát, s vele tüzet nyitott.

Egyiknek térdére, másik lábszárára,
Ügyelve arra, ne legyen nagyobb kára,
A rosszak a helyszínt ijedten elhagyták,
Sántítva, üvöltve-- érdemük megkapták.

Mátyás ekkor fogta a kis Nyikogyimot
--Ki volt a megbízód?-- rá ekképp ordított.
--Dö.. dö... dö...-- dadogott a kis, ocsmány törpe
Látszott, bátorsága elillant örökre.

       --Dö... dö... dö..., micsoda? Szutykos manó, nyögd ki!
Erre kis Nyikogyim elkezdett hörögni,
--Dö.. dö... dö... Döbrögi!-- kiáltott a törpe
Szól Mátyás:--Most futhatsz, de húzz el örökre!

Lúdas Mátyás menne éppen tanyájára,
Rendőrkocsik állnak ottan szirénázva,
A szegény hősünket ím, bilincsbe verik!
--Le van tartóztatva!-- ez szövegük nekik.

Jött az előzetes, aztán a tárgyalás,
Mi vád volt ellene? Jogtalan támadás.
Pedig szegény Mátyás nem tört a törvényre,
Bárki megmondhatja, hogy csak magát védte.