Mesiko-szan álmai

Éva ébredése

1.             Boldogság – de kinek?

Az édenkertben minden szép és jó volt. Virágzó rétek, zöldellő erdők, fénylő kristályhegyek, tiszta vizű patakok, szivárványt játszó vízesések, élettel teli tavak álltak mindenhol. Az oroszlánok az antilopokkal legelték együtt a friss füvet vagy mézédes gyümölcsöket falatoztak a fákról. Tarka tollú madarak énekeltek, és szivárvány minden színében pompázó pillangók dicsérték az Urat.  Nem számított, hogy nappal volt-e vagy éjjel, sose volt veszélyes sétálni a kellemes melegben, ahogy a szellő susogott, és a fű lágyan simogatta az ember lábát. Mindenki boldog volt és elégedett…

…Évát kivéve.  Az Első Asszonyt ugyanis az Első Ember „boldogította”, vagyis mindenben kérkedett.

–Én gyorsabb vagyok nálad! – mondta neki Ádám, mikor versenyt futottak az őzekkel

– Én erősebb vagyok nálad! – jelentette ki Ádám, mikor arrébb lökött egy nehéz kidőlt farönköt, hogy Éva gombát tudjon szedni, amiből levest főzzön.

–Itt minden értem van! – jelentette ki Ádám – Elvégre én vagyok AZ ember! Minden engem szolgál! Te is!

– De hát… én is ember vagyok! – vetette oda Éva halkan, mire Ádám harsány hahotába kezdett

–Te nem vagy ember, te csak asszony vagy! Az én oldalbordámból lettél! Emlékszel? Isten engem teremtett  a maga képmására, így minden értem van. Te is!

Ádám szavai rosszul estek Évának. Sajnos igaz volt, hogy a férfi erősebb, fürgébb, és talán okosabb is, mint ő. De talán… talán van valami, amit ő tud, Ádám pedig nem. Illetve: talán lesz.

Emlékezett a Jó és Rossz Tudás Fájára – a Teremtő megtiltotta nekik, hogy egyenek a gyümölcséből. A Kígyó azonban azt mondta, hogyha esznek belőle, olyan tudásra tesznek szert, amilyen a Teremtőnek van. Éva úgy gondolta, ha ebből eszik, tudásban talán túlszárnyalhatná Ádámot.

Tépelődött magában, majd odalépett az Édenkert közepén álló fához.

– Sssssz…. mire várssssz…. – sziszegte a Kígyó, ami még mindig ott tekergett a fán – Kell a tudásssz? Vagy maradsssz ossssssztoba asssszony? Sssssssz….

Éva lehunyta a szemét, úgy nyúlt a legkerekebb, legpirosabb almához, ami a fán nőtt.

– Esz asssssssz! – sziszegte a Kígyó, miközben jót kacagott magában

– Hé! – kiáltotta Ádám – Asszony, mit csinálsz?

– Láthatod! – válaszolt Éva – Eszem a Tiltott Gyümölcsből.

– Ostoba asszony! – kiáltotta a férfi – Hát nem megmondta a Teremtő Isten, hogy abból nem szabad ennünk?

– Tudod, Ádám… – felelte Éva, miközben nagyot harapott az almából – Itt a Paradicsomban minden a tiéd. Tiéd az összes növény, az összes állat, az összes gyümölcs. Még a napfény és a szél is a tiéd. Valami hadd legyen már az enyém. Ez az alma az enyém, és nem adok belőle!

– Ezt hogy mered… – Ádám arca paprikavörös lett – Te ostoba oldalborda! Még feleselsz is velem! Megmondalak a Jóistennek! Istenem! Atyám!

– Itt vagyok, Ádám! – hallatszott egy mennydörgő hang a magasból – Szólítottál!

– Drága Uram! – kiáltotta a férfi – Ez az eszetlen asszony evett az almából, pedig megtiltottad nekünk!

– Ez így van! – válaszolt az Úr – Éva, mit hozol fel mentségedre?

– Semmit! – rázta a fejét az asszony – Bármit is mondanék, te úgyse hallgatnál meg, és nem fogadnád el. Nem tagadom, ettem a tiltott gyümölcsből, és ízlett. Édesebb volt, mint akármelyik másik gyümölcs itt a Paradicsomban.

– Gonosz és megátalkodott teremtés vagy! – mennydörögte az Úr – ezért el kell hagynod a Paradicsomot! Neked és minden nőnek, akit utánad teremtek, sorsa a szenvedés lesz. Te pedig – ezt már Ádámnak mondta – Jutalmul örökké itt maradsz a Mennyekben, és továbbra is te leszel minden élet ura.

Azzal az ég beborult Éva felett, majd Ádám, és minden más teremtmény szeme láttára eltűnt az Édenkertből.

2.             Az új társaság

– Csakhogy felébredtél! – keltette Évát egy torokból jövő női hang, mire Éva felnyitotta szemeit, és egy nőstényördögöt pillantott meg. Bőre tűzvörösen, szeme borostyánsárgán villogott, homlokából két spirálos szarv meredt előre, fülei denevérszárnyakra hasonlítottak, olyanokra, mint amik a vállaiból nőttek ki. Alma alakú mellét, lapos hasát  és karcsú derekát nem fedte semmi: mindösszesen egy fekete bőrdarab takarta szemérmét. Ahogy mosolygott, fehér, hegyes fogai elővillantak. Egyszerre volt ez az ördög félelmetes és vonzó.

– Te… te ki vagy? – Éva hőkölt, mikor felébredt a puha vízágyon

– Lilit vagyok. – felelt az ördögnő – Én voltam Ádám előző társa. Mit gondolsz, miért vagyok most itt, a Külső Világban.

–Hadd találgassak! Nem ismerted el Őádámsága felsőbbrendűségét.

Lilit felkacagott:

–Talált, süllyedt! Talán te se?

–Én igen, de…

–Ugyan! Látom, hogy bűntudatod van! Örülj, hogy megszabadultál ettől a hólyagtól! Maradjon csak a maga Paradicsomában! Állítom, itt, a külső világban te sokkal boldogabb leszel.

– De nekem… társra van szükségem!

–Éva drága! Itt annyi társra találsz, amennyire csak akarsz!

Éva körülnézett tehát a Külső Világban. Mindenhol sötétség volt,  a szürkésfekete köveken vörösen és sárgán izzó lávafolyamok hömpölyögtek végig. Éva érezte, hogy ennek a világnak segítségre van szüksége, és azt is, hogy ő tud tenni ezért a világért.

Megismerkedett az Elfeledett Istenekkel. Megismerkedett Héliosszal, aki az ő hatására új központi csillagot teremtett a Külső Világ egére, mely hol fel-, hol lement. Megismerkedett Pánnal, a pásztoristennel, aki az ő sugallatára erdőket telepített, ahol az ismert és a z ismeretlen világok lényei gondtalanul élhettek: egyszarvúak, kentaurok, aranyszőrű őzek, tündérek és manók. Neptunban, a tenger istenében is felélesztette a vágyat, hogy a Külső Világ tengerének új életet adjon. Így teltek meg a Külső Világ tavai, folyói és tengerei halakon, rákokon és kagylókon kívül  sellőkkel, krakenekkel, tengeri tündérekkel, akik énekükkel elkápráztatták a hallgatókat.  Éva azonban leginkább Széth- hez vonzódott, a káosz ősi urához, akivel benépesítették a Külső Világot. Az ő leszármazóik lettek a szetuk. A szetuk nem is voltak se emberek, se démonok igazán. Úgy néztek nagyjából, mint az emberek, de némelyiknek bíborvörös,  másoknak ébenfekete bőrük lett attól függően, hogy nappal vagy éjszaka születtek. A fekete szetuk  északon, a sziklás, árnyékos, hűs vidéken érezték magukat jól,  és a napot úgy kerülték, ahogy csak tudták; az ellenségüknek tekintették. Varázserejüket a sötétségből nyerték, annak segítségével teremtettek fekete lyukakat vagy éppen viharokat.

Ezzel szemben a vörös szetuk lent, a napsütötte déli síkságokon éltek, a napot a barátjuknak tekintették, belőlük nyerték a fény energiáját, amiből a varázserejük is származott: napviharokat, napkitöréseket tudtak okozni.

3.             Szetu-háború

Éva elégedetten hagyta el a Külső Világot. Érezte, már nem élt hiába. Őt mint Ősanyát tisztelték leszármazói, és a szülések, valamint a női léttel járó más szenvedések meghozták gyümölcsüket. Távozott egy távoli csillagra, onnan szemlélte tovább gyermekeit. Széth a Külső Világban maradt, úgy irányította  tovább gyermekeit.

Hanem a Külső világ szetu-népeu megszaporodtak, túlnépesedés fenyegette a világot. Ezért Al’Morth, a Fekete Szetuk vezére elhatározta, elpusztítja a  napot. Ha a nap elpusztul, vele együtt a vörös szetuk is elpusztulnak,  és így több élettér marad nekik, feketéknek. Al’Morth hallgatott a Kígyóra, aki Évát is arra csábította, hogy egyen a Jó és Rossz Tudásánák almájából.

Erre a vörös szetuk Héliosz ősapját, Hóruszt hívták segítségül, hogy a napfény tiszta, vakító erejével semmisítse meg a feketéket. Al’Ruf, a vörösek vezérének parancsára sereglettek össze a vörösek.

Éva látta, hogy hogyan pusztítják egymást gyermekei, ezért visszaköltözött a Külső Világba.  Az idő múlásának köszönhetően már nem volt az a szép,  szőke, sima, tejfehér bőrű asszony, aki azelőtt volt. Sorvadt öregasszony lett ősz hajjal, ráncos testtel és meggörbült háttal.  Elgyengült hangjával hiába kérte, hogy gyermekei ne háborúzzanak, hogy legyen béke, és oldják meg maguk közt a vitájukat– senki nem hallgatott rá. Évának ismerős volt ez a helyzet, mikor Ádám se hallgatott rá soha, és a férfi annak idején sokszor bajba is került.

Éva kétségbeesésében térdre borult, és  Istenhez fohászkodott, hogy segítsen neki, a szegény bűnösnek, aki nem hallgatott rá, és aki elhagyta őt.

– Minek neked Isten? – kérdezte Lilit, aki Évával ellentétben nem öregedett meg – Isten csak egy férfi. Örömét leli a pusztulásodban és a szenvedésedben.

–Nem, ez nem igaz… – sóhajtotta Éva – Isten jó… Isten jó, és megbocsájt.

–Ha ezt hiszed, ostobább vagy a legelésző birkánál. Na, én nem foglalkozok veled többé! Megyek innen!

Éva tehát maga maradt a kétségei és a háború kellős közepén.

4.             Ádám közbelép

Ezalatt Ádám a Paradicsomban rettentően unatkozott. Nem volt, akivel beszélgessen, és nem volt, aki eleget tegyen vágyainak. Pedig próbálkozott mindennel: állatokkal próbált hálni, de azok inkább a párjaikat választották. Kínjában még egy faodúval is megpróbálkozott, de annak lakói, a darazsak alaposan helybenhagyták, így kénytelen volt Rafael arkangyalnak, Isten gyógyítójának a segítségét hívni, hogy helyre tegye a becses szerszámát.

–Ádám, neked pedig mást kell helyrehoznod! – hallatszott Isten hangja

–Mégis, mit? – kérdezte az Első ember

–A Külső Világot.

–Amit Éva tönkretett? A nő semmire se képes!

– Csak világokat alkotni. – felelt az Úr  – Te, Ádám, dönthetsz: vagy itt maradsz a Paradicsomban társ nélkül, vagy pedig segítesz Évának megteremteni a rendet.

Mit volt mit tennie a teremtés koronájának, ő is szakított és evett a Tiltott Gyümölcsből. Ám Gábriel arkangyal, Isten hírnöke, adott neki az Élet Fájának gyümölcséből is, ami megvédte őt az öregedéstől.

– Ebből adj Évának is! – mondta neki az arkangyal

Ádám tehát a Tiltott Gyümölcsnek köszönhetően  átkerült a Külső Világba,  Ahogy beért, érezte, hogy tagjai egyre gyengébbe lesznek, érezte, ahogy sorvad elfele.

– Egyél már az Élet Gyümölcséből, te ökör! – kiáltotta Lilit, mire Ádám felé fordult.

–Emlékszem rád…. kezdte…

–Ahogy én is rád. – vont vállat Lilit – De most nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy Éva gyermekeit meg kell menteni.

„Akik nem az én gyermekeim!” – zsörtölődött Ádám

–Magaatökély úrnak nem tetszik valami? – nyelvelt Lilit

Ádám szúrós szemekkel nézett volt asszonyára, majd megfordult, és  ment, hogy segítsen igazi asszonyának.

Eközben a vörös és a fekete szetuk  tűzszünetet tartottak. Nem volt béke, csak átmeneti csend.  Ezalatt a  csend alatt összegyűltek a vörös és a fekete szetuk legjelesebb képviselői, legügyesebb szónokai, hogy meggyőzzék a többi démont, kóbor lelket és elfeledett istent, hogy álljanak az ő oldalukra, hogy pusztítsák el vagy mentsék meg ba Napot, annak függvényében, hogy a fekete vagy a vörös oldalra álljanak.

Már mindkét tábor szónokai elmondták beszédeiket, amikor az emelvényre egy reszketeg öregasszony, egy többszáz éves teremtés lépett fel: Éva. Testét sötétkék köpeny borította. Levette a fejéről a köpeny csuklyáját, és látszott megritkult, ősz haja, ezerráncú arca és üveges tekintete.

– Gyermekeim… – kezdte reszketeg, elhaló hangon – Kérlek…

Hangját félbeszakította népének üvöltése és fujjolása.  Éva egész testében megremegett, majd elájult. Ahogy a teste földre rogyott volna,  amikor hátulról megragadták Ádám karjai.

–Éva! Éva! – szólongatta asszonyát az Első férfi – Éva, kérlek, ébredj fel! Belátom, szükségem van rád! De hidd el, neked is szükséged van rám!

Az asszony felnyitotta szemét, ami tisztább volt és kékebb, mint az óceán mélye. Ádám ekkor a szájához tette az Élet Fájának gyümölcsét.

– Harapj bele, kérlek!

Éva egy gyenge harapást tett az almába fogatlan szájával., de ez is elég volt ahhoz, hogy visszanyerje életerejét, Haja újra sűrűn, aranyszínben pompázott, ráncai kisimultak, teste izmos és karcsú lett, mint húszéves korában.

A szetuk, a démonok, az ördögök, és a Külső Világ valamennyi népe örömujjongásban tört ki. Azon pillanatban megkötötték a békét, és eldöntötték, hogy a Napnak meglesz az ideje a ragyogásra, és meglesz az ideje a pihenésre.

Évánál volt még pár ősi mag a Jó és Rossz Tudásának a fájáról, ami az évek során az Egyetemes Tudás Fájává nemesedett. Ezen a helyen ültette el, és évek múltán fa nőtt azon a helyen.

Ádám és Éva ekkor átölelték egymást, és csókban eggyé vált a testük és a lelkük.

– Micsoda nyálas románc! – fanyalgott Lilit, és a Kígyóval elhagyták a Külső Világot.  Visszamentek a Pokolba cselt, ravaszságot és gonoszságot főzni, hogy a világ teremtményeinek főjön valamiért a fejük, és hogy az alkotók ihletet kapjanak valamiből. Mert, ha minden jó, az, ugye unalmas.

5.: A tudás gyümölcsei

Évszázadok, évezredek múltak. A fa azóta is ott van a Külső Világban, és termi a fénygömbjeit, vagyis a gyümölcseit. Egy lány ült a fa alatt, Ádámnak és Évának a kései leszármazója, és olvasott.

– Te elhiszed ezt a sok sültelenséget, amit a Teremtéstörténet összehord? – kérdezte egy démon-fiú

– Nem is tudom. – mosolygott a lány – Mindenesetre jövő héten ebből vizsgázom, és Prospero professzor előtt úgy kell tennem, mintha elhinném. Ha nem sikerül, akkor nem kaphatok azokból a gyümölcsökből, mert ezeket a fénygyümölcsöket ki kell érdemelni.

–Akkor hajrá! – mondta a démon – De addig is, még vizsga előtt, dobjunk be egy jó pohár almabort.

A lány mosolygott, és csak ennyit mondott:

–Ennyi kísértés belefér.

Ázsia-karácsony

Ferenc atya, jó szerzetes

Napkeleten hitet térít,

Szeretik is az emberek,

Noha szavát ritkán értik.

Kínait és japánt tanul,

Ezenkívül koreait,

S prédikál lankadatlanul,

Mi szeretet, remény s a hit.

Micukó, a kis bejáró

Megy épp a parókiára,

S lesz  a szeme tágra váló,

Felfigyel egy díszes fára.

–Ez a fa egy karácsonyfa,–

A jó pap így magyarázza

–Az emberek Megváltója

Ekkor jött le a világra.

Parókián megjelennek

Nindzsák, tenguk, szamurájok,

Mind érdeklődve figyelnek,

Hogy gyúlnak a gyertyalángok.

Ferenc atya mesél tovább

Tiszta szívű Szűzanyáról,

Ki megéli  élet-csodát,

Mit hall Isten angyaláról.

A keleti népek gyűlnek,

Kiszeng, gésa egymás mellett

Bocsánatát kérik bűnnek ,

S a pap elé térdepelnek.

–Jézus szeretet istene,

Bűneitek megbocsájtja,

Ez születése ünnepe,

Gyúljon szeretetnek lángja.

Kínából száz hivatalnok,

S katona is jön a paphoz,

Leteszik a lándzsát, kardot,

Készülnek az áhítathoz.

–Napkeletről három királyt,

Ég az istállóhoz küldött.

Csillag mutatta az irányt,

Olyan, mit most fára tűzök.

Nyestkutyák és fehér rókák

Hallgatókhoz csatlakoznak,

Karatésok, aikidókák,

Mind magukban imádkoznak.

És a jó pap mesél tovább

Arról, ki bölcsője jászol,

Felidézve Jézus korát,

Hogy élt akkor király s pásztor.

– Szent Józsefről is mesélnék,

Népek ácsa, tanítója…

És bűvöli Kelet népét

Meghitt fényű karácsonyfa.

A shaolin szerzetesek

Egymást mosolyogva nézik

Arcuk az örömtől kerek,

És a csodát felidézik.

Megjelenik három sárkány,

Gazdag ajándékot hoznak,

Hogy repülnek, pompás látvány,

A vendégek csodálkoznak.

Háromszín’ cica integet

A kis, hófehér mancsával,

Micukó a vendégeket

Megkínálja zöldteával.

Az ördög karácsonya

Karácsony van? Fuj! Már megint!

Legalábbis naptár szerint,

Emberek, fent színlelitek,

Azt hogy egymást szeretitek!

Igaz, évnek más napjában

Fütyültök rá valahányan.

Arra, kinek mi a baja,

Mondjátok: Oldja meg maga!

Ünneplitek, megszületetett

Fán vonagló hülyegyerek,

Tele szatyor, tele gyomor,

Fákon giccses angyalszobor.

Ajándékot százat vesztek

Undok, hisztis gyerekeknek,

S amire most pénzt szórjátok,

Egy-két év, és kidobjátok.

Ajándékból mind szemét lesz,

Szép környezet-szennyezéshez,

A Föld, ki hord ezer piszkot,

Haldoklik, s ezen csak sírtok.

Rá gondolok, mi karácsony,

Én itt magamat elhányom.

Pokolmélyi otthonomban

Nincs olyan, hogy karácsony van.

Én ilyenkor is dolgozok:

Mi mást tennék? Gonoszkodok!

És ha műszakomnak vége

Grinccsel megyünk sörözdébe.

 Grincs, én derék szesztestvérem,

Ő sem marad ekkor tétlen.

Karácsony van? Fuj! Már megint!

Rátok uszítja kis Kevint!

Fehér vasárnap

Fehér fény az égben árad
Kibomlik ezer szirom
Eljött a fehér vasárnap,
Réten ring száz liliom,
Öltözzetek hófehérbe,
Mert új esélyt kaptatok,
Annak a tiszteletére
Mi Urunk feltámadott!

Elvette a bűneinket,
Örvendjünk önfeledten,
Ember hidd el, el kell hinned,
Fürödj a kegyelemben!
Dicsőség Neki s Atyjának,
Béke nekünk idelent,
A kegyelem bőven árad,
Szeretetet, fényt teremt.

Adjuk, ami tőlünk telik,
Nélkülöző ne legyen!
Lelkünk ettől fényesedik,
Fénye lesz a kegyelem,
Másoknak és önmagunknak
Szívünkből megbocsássunk,
Így adunk hálát az Úrnak,
Meghallgatja fohászunk.

Világon mind az emberek
Öltözzetek fehérbe,
Kézen fogva örvendjetek,
Mondjátok azt: „Megérte’”
Teremtsünk egy új világot,
Egy szívvel, egy lélekkel,
Az Úr által legyen áldott,
Higgyétek el, más nem kell! 

A feltámadás előtt

Megfeszítették, majd testét

A keresztfáról levették

Kinek neve legyen áldott,

A poklokra alászállott.

Lelke leszállt a Pokolra

Idők előtti káoszba,

Hol az ég fekete, szürke

Színezi száz vulkán füstje.

Sötét hegyből folyik láva,

Fénylik vöröse, sárgája,

Száll száz elkárhozott lélek,

Nem találva békességet.

Fent az égen vad sárkányok

Járnak véres harci táncot,

Hasadékban pókok szőnek

Csapdákat az ördögöknek.

Mennyi lélek szenved, sikít,

Állnia kell ezernyi kínt,

Jézus útját erre járja,

Célja Lucifernek vára.

Lucifer, az ördögkirály

Vára tornácára kiáll,

--Tudtam, hogy jössz, kicsi Jézus,

Mondom: fordulj vissza, és fuss!

Ám a lelkek Megváltója

Nem hajlik a gúnyos szóra

Nyájasan néz a kapusra:

Háromfejű Cerberusra.

Cerberus, a vérengző eb,

Menten nyájas, segítő lett,

Vezeti Jézust lihegve

Luciferhez, trónterembe.

Ott a főtanácsos, Sátán

Felordít Jézusnak láttán.

--Takarodj, te mocskos féreg!

Ne is lássunk többé téged!

Jézus erre ügyet se vet,

Magában tán kicsit nevet.

Trónteremből lép tornácra,

Lucifert ott megtalálja.

--Itt vagy, Isten fiacskája?--

Szól a Pokol nagy kárálva--

--Te ostoba, azért jöttél,

Engem hazámban legyőzzél?

--Itt vagyok—szól Isten Fia

Lucifert párbajra hívja,

A főördög hívja Halált,

Jézus ellen fogjon kaszát.

A Halál fut, egyre támad

Isten fiának nem árthat,

Mindig kitér, amíg végül

Jézus győz kardcsapás nélkül.

Így szól Jézus:--Azért jöttem,

Ember bűnét eltöröljem.

--Csak, ha hagyom!—szól Lucifer,

--Erős vagyok, azt tudni kell!

Tehetetlen Jézus ellen

Lucifer, a gonosz szellem,

Bántó szóval vagy fegyverrel,

Bárhogy támad, sehogy nem nyer.

Szól Lucifer: --Lásd, feladom,

Te vagy a jobb, nem tagadom!

Ekkor Jézus fogja jussát:

Mennyországnak aranykulcsát.

Ekkor így szól Isten Fia:

--Ez a kulcs a Mennyet nyitja,

Hatástalan minden átkod:

Megváltottam a világot!

Nagyot néz száz ördög-horda

Poklot fény elárasztotta,

Halleluja szállt a Mennyből,

A Megváltó így ébredt föl.

Elgördítette a sziklát,

Így hagyta el saját sírját,

Nagy öröm ez Magdolnának,

Hogy a Mi Urunk feltámadt!

Szegény Alkaiosz, ha tudná, hogy az ő verssoraival próbálkoztam Advent tiszteletére, most forogna sírjában!

                                                Adventre

Az ég sötét, elindul a kis család

Szamár cipel szegény, gyönyörű anyát,

Ki méhe rejt nemes fiút, az

Isteni gyermeket, égi álmot.

Bezárva mind a ház, tanya, éji lak,

Bagoly rikolt, a táj  szomorú, sötét,

A szűz anyát a hitvesével

Védd igaz Úr, kegyes égi Isten!

Örülj, szegény, ma jött a te Istened!

Remény-virág borítja a szíveket.

Világ urát imádja mind, ki

Várja a mennyei fényvilágot.

Ma tárva-nyitva szív, gyere hát, ne félj!

Mi mind eléd futunk, aranyos fiú!

Nekünk ezüst, arany, bizony nincs,

Ám szeretünk, ez a lényeg, Isten!