Mesiko-szan álmai

Novella
Mesiko-szan•  2023. november 25. 19:04

Éva ébredése

Éva ébredése

 

1.             Boldogság – de kinek?

 

Az édenkertben minden szép és jó volt. Virágzó rétek, zöldellő erdők, fénylő kristályhegyek, tiszta vizű patakok, szivárványt játszó vízesések, élettel teli tavak álltak mindenhol. Az oroszlánok az antilopokkal legelték együtt a friss füvet vagy mézédes gyümölcsöket falatoztak a fákról. Tarka tollú madarak énekeltek, és szivárvány minden színében pompázó pillangók dicsérték az Urat.  Nem számított, hogy nappal volt-e vagy éjjel, sose volt veszélyes sétálni a kellemes melegben, ahogy a szellő susogott, és a fű lágyan simogatta az ember lábát. Mindenki boldog volt és elégedett…

…Évát kivéve.  Az Első Asszonyt ugyanis az Első Ember „boldogította”, vagyis mindenben kérkedett.

–Én gyorsabb vagyok nálad! – mondta neki Ádám, mikor versenyt futottak az őzekkel

– Én erősebb vagyok nálad! – jelentette ki Ádám, mikor arrébb lökött egy nehéz kidőlt farönköt, hogy Éva gombát tudjon szedni, amiből levest főzzön.

–Itt minden értem van! – jelentette ki Ádám – Elvégre én vagyok AZ ember! Minden engem szolgál! Te is!

– De hát… én is ember vagyok! – vetette oda Éva halkan, mire Ádám harsány hahotába kezdett

–Te nem vagy ember, te csak asszony vagy! Az én oldalbordámból lettél! Emlékszel? Isten engem teremtett  a maga képmására, így minden értem van. Te is!

Ádám szavai rosszul estek Évának. Sajnos igaz volt, hogy a férfi erősebb, fürgébb, és talán okosabb is, mint ő. De talán… talán van valami, amit ő tud, Ádám pedig nem. Illetve: talán lesz.

Emlékezett a Jó és Rossz Tudás Fájára – a Teremtő megtiltotta nekik, hogy egyenek a gyümölcséből. A Kígyó azonban azt mondta, hogyha esznek belőle, olyan tudásra tesznek szert, amilyen a Teremtőnek van. Éva úgy gondolta, ha ebből eszik, tudásban talán túlszárnyalhatná Ádámot.

Tépelődött magában, majd odalépett az Édenkert közepén álló fához.

– Sssssz…. mire várssssz…. – sziszegte a Kígyó, ami még mindig ott tekergett a fán – Kell a tudásssz? Vagy maradsssz ossssssztoba asssszony? Sssssssz….

Éva lehunyta a szemét, úgy nyúlt a legkerekebb, legpirosabb almához, ami a fán nőtt.

– Esz asssssssz! – sziszegte a Kígyó, miközben jót kacagott magában

– Hé! – kiáltotta Ádám – Asszony, mit csinálsz?

– Láthatod! – válaszolt Éva – Eszem a Tiltott Gyümölcsből.

– Ostoba asszony! – kiáltotta a férfi – Hát nem megmondta a Teremtő Isten, hogy abból nem szabad ennünk?

– Tudod, Ádám… – felelte Éva, miközben nagyot harapott az almából – Itt a Paradicsomban minden a tiéd. Tiéd az összes növény, az összes állat, az összes gyümölcs. Még a napfény és a szél is a tiéd. Valami hadd legyen már az enyém. Ez az alma az enyém, és nem adok belőle!

– Ezt hogy mered… – Ádám arca paprikavörös lett – Te ostoba oldalborda! Még feleselsz is velem! Megmondalak a Jóistennek! Istenem! Atyám!

– Itt vagyok, Ádám! – hallatszott egy mennydörgő hang a magasból – Szólítottál!

– Drága Uram! – kiáltotta a férfi – Ez az eszetlen asszony evett az almából, pedig megtiltottad nekünk!

– Ez így van! – válaszolt az Úr – Éva, mit hozol fel mentségedre?

– Semmit! – rázta a fejét az asszony – Bármit is mondanék, te úgyse hallgatnál meg, és nem fogadnád el. Nem tagadom, ettem a tiltott gyümölcsből, és ízlett. Édesebb volt, mint akármelyik másik gyümölcs itt a Paradicsomban.

– Gonosz és megátalkodott teremtés vagy! – mennydörögte az Úr – ezért el kell hagynod a Paradicsomot! Neked és minden nőnek, akit utánad teremtek, sorsa a szenvedés lesz. Te pedig – ezt már Ádámnak mondta – Jutalmul örökké itt maradsz a Mennyekben, és továbbra is te leszel minden élet ura.

Azzal az ég beborult Éva felett, majd Ádám, és minden más teremtmény szeme láttára eltűnt az Édenkertből.

 

 

 

 

2.             Az új társaság

 

– Csakhogy felébredtél! – keltette Évát egy torokból jövő női hang, mire Éva felnyitotta szemeit, és egy nőstényördögöt pillantott meg. Bőre tűzvörösen, szeme borostyánsárgán villogott, homlokából két spirálos szarv meredt előre, fülei denevérszárnyakra hasonlítottak, olyanokra, mint amik a vállaiból nőttek ki. Alma alakú mellét, lapos hasát  és karcsú derekát nem fedte semmi: mindösszesen egy fekete bőrdarab takarta szemérmét. Ahogy mosolygott, fehér, hegyes fogai elővillantak. Egyszerre volt ez az ördög félelmetes és vonzó.

– Te… te ki vagy? – Éva hőkölt, mikor felébredt a puha vízágyon

– Lilit vagyok. – felelt az ördögnő – Én voltam Ádám előző társa. Mit gondolsz, miért vagyok most itt, a Külső Világban.

–Hadd találgassak! Nem ismerted el Őádámsága felsőbbrendűségét.

Lilit felkacagott:

–Talált, süllyedt! Talán te se?

–Én igen, de…

–Ugyan! Látom, hogy bűntudatod van! Örülj, hogy megszabadultál ettől a hólyagtól! Maradjon csak a maga Paradicsomában! Állítom, itt, a külső világban te sokkal boldogabb leszel.

– De nekem… társra van szükségem!

–Éva drága! Itt annyi társra találsz, amennyire csak akarsz!

Éva körülnézett tehát a Külső Világban. Mindenhol sötétség volt,  a szürkésfekete köveken vörösen és sárgán izzó lávafolyamok hömpölyögtek végig. Éva érezte, hogy ennek a világnak segítségre van szüksége, és azt is, hogy ő tud tenni ezért a világért.

Megismerkedett az Elfeledett Istenekkel. Megismerkedett Héliosszal, aki az ő hatására új központi csillagot teremtett a Külső Világ egére, mely hol fel-, hol lement. Megismerkedett Pánnal, a pásztoristennel, aki az ő sugallatára erdőket telepített, ahol az ismert és a z ismeretlen világok lényei gondtalanul élhettek: egyszarvúak, kentaurok, aranyszőrű őzek, tündérek és manók. Neptunban, a tenger istenében is felélesztette a vágyat, hogy a Külső Világ tengerének új életet adjon. Így teltek meg a Külső Világ tavai, folyói és tengerei halakon, rákokon és kagylókon kívül  sellőkkel, krakenekkel, tengeri tündérekkel, akik énekükkel elkápráztatták a hallgatókat.  Éva azonban leginkább Széth- hez vonzódott, a káosz ősi urához, akivel benépesítették a Külső Világot. Az ő leszármazóik lettek a szetuk. A szetuk nem is voltak se emberek, se démonok igazán. Úgy néztek nagyjából, mint az emberek, de némelyiknek bíborvörös,  másoknak ébenfekete bőrük lett attól függően, hogy nappal vagy éjszaka születtek. A fekete szetuk  északon, a sziklás, árnyékos, hűs vidéken érezték magukat jól,  és a napot úgy kerülték, ahogy csak tudták; az ellenségüknek tekintették. Varázserejüket a sötétségből nyerték, annak segítségével teremtettek fekete lyukakat vagy éppen viharokat.

Ezzel szemben a vörös szetuk lent, a napsütötte déli síkságokon éltek, a napot a barátjuknak tekintették, belőlük nyerték a fény energiáját, amiből a varázserejük is származott: napviharokat, napkitöréseket tudtak okozni.

 

 

 

 

 

3.             Szetu-háború

 

Éva elégedetten hagyta el a Külső Világot. Érezte, már nem élt hiába. Őt mint Ősanyát tisztelték leszármazói, és a szülések, valamint a női léttel járó más szenvedések meghozták gyümölcsüket. Távozott egy távoli csillagra, onnan szemlélte tovább gyermekeit. Széth a Külső Világban maradt, úgy irányította  tovább gyermekeit.

Hanem a Külső világ szetu-népeu megszaporodtak, túlnépesedés fenyegette a világot. Ezért Al’Morth, a Fekete Szetuk vezére elhatározta, elpusztítja a  napot. Ha a nap elpusztul, vele együtt a vörös szetuk is elpusztulnak,  és így több élettér marad nekik, feketéknek. Al’Morth hallgatott a Kígyóra, aki Évát is arra csábította, hogy egyen a Jó és Rossz Tudásánák almájából.

Erre a vörös szetuk Héliosz ősapját, Hóruszt hívták segítségül, hogy a napfény tiszta, vakító erejével semmisítse meg a feketéket. Al’Ruf, a vörösek vezérének parancsára sereglettek össze a vörösek.

Éva látta, hogy hogyan pusztítják egymást gyermekei, ezért visszaköltözött a Külső Világba.  Az idő múlásának köszönhetően már nem volt az a szép,  szőke, sima, tejfehér bőrű asszony, aki azelőtt volt. Sorvadt öregasszony lett ősz hajjal, ráncos testtel és meggörbült háttal.  Elgyengült hangjával hiába kérte, hogy gyermekei ne háborúzzanak, hogy legyen béke, és oldják meg maguk közt a vitájukat– senki nem hallgatott rá. Évának ismerős volt ez a helyzet, mikor Ádám se hallgatott rá soha, és a férfi annak idején sokszor bajba is került.

Éva kétségbeesésében térdre borult, és  Istenhez fohászkodott, hogy segítsen neki, a szegény bűnösnek, aki nem hallgatott rá, és aki elhagyta őt.

– Minek neked Isten? – kérdezte Lilit, aki Évával ellentétben nem öregedett meg – Isten csak egy férfi. Örömét leli a pusztulásodban és a szenvedésedben.

–Nem, ez nem igaz… – sóhajtotta Éva – Isten jó… Isten jó, és megbocsájt.

–Ha ezt hiszed, ostobább vagy a legelésző birkánál. Na, én nem foglalkozok veled többé! Megyek innen!

Éva tehát maga maradt a kétségei és a háború kellős közepén.

 

4.             Ádám közbelép

 

Ezalatt Ádám a Paradicsomban rettentően unatkozott. Nem volt, akivel beszélgessen, és nem volt, aki eleget tegyen vágyainak. Pedig próbálkozott mindennel: állatokkal próbált hálni, de azok inkább a párjaikat választották. Kínjában még egy faodúval is megpróbálkozott, de annak lakói, a darazsak alaposan helybenhagyták, így kénytelen volt Rafael arkangyalnak, Isten gyógyítójának a segítségét hívni, hogy helyre tegye a becses szerszámát.

–Ádám, neked pedig mást kell helyrehoznod! – hallatszott Isten hangja

–Mégis, mit? – kérdezte az Első ember

–A Külső Világot.

–Amit Éva tönkretett? A nő semmire se képes!

– Csak világokat alkotni. – felelt az Úr  – Te, Ádám, dönthetsz: vagy itt maradsz a Paradicsomban társ nélkül, vagy pedig segítesz Évának megteremteni a rendet.

Mit volt mit tennie a teremtés koronájának, ő is szakított és evett a Tiltott Gyümölcsből. Ám Gábriel arkangyal, Isten hírnöke, adott neki az Élet Fájának gyümölcséből is, ami megvédte őt az öregedéstől.

– Ebből adj Évának is! – mondta neki az arkangyal

Ádám tehát a Tiltott Gyümölcsnek köszönhetően  átkerült a Külső Világba,  Ahogy beért, érezte, hogy tagjai egyre gyengébbe lesznek, érezte, ahogy sorvad elfele.

– Egyél már az Élet Gyümölcséből, te ökör! – kiáltotta Lilit, mire Ádám felé fordult.

–Emlékszem rád…. kezdte…

–Ahogy én is rád. – vont vállat Lilit – De most nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy Éva gyermekeit meg kell menteni.

„Akik nem az én gyermekeim!” – zsörtölődött Ádám

–Magaatökély úrnak nem tetszik valami? – nyelvelt Lilit

Ádám szúrós szemekkel nézett volt asszonyára, majd megfordult, és  ment, hogy segítsen igazi asszonyának.

Eközben a vörös és a fekete szetuk  tűzszünetet tartottak. Nem volt béke, csak átmeneti csend.  Ezalatt a  csend alatt összegyűltek a vörös és a fekete szetuk legjelesebb képviselői, legügyesebb szónokai, hogy meggyőzzék a többi démont, kóbor lelket és elfeledett istent, hogy álljanak az ő oldalukra, hogy pusztítsák el vagy mentsék meg ba Napot, annak függvényében, hogy a fekete vagy a vörös oldalra álljanak.

Már mindkét tábor szónokai elmondták beszédeiket, amikor az emelvényre egy reszketeg öregasszony, egy többszáz éves teremtés lépett fel: Éva. Testét sötétkék köpeny borította. Levette a fejéről a köpeny csuklyáját, és látszott megritkult, ősz haja, ezerráncú arca és üveges tekintete.

– Gyermekeim… – kezdte reszketeg, elhaló hangon – Kérlek…

Hangját félbeszakította népének üvöltése és fujjolása.  Éva egész testében megremegett, majd elájult. Ahogy a teste földre rogyott volna,  amikor hátulról megragadták Ádám karjai.

–Éva! Éva! – szólongatta asszonyát az Első férfi – Éva, kérlek, ébredj fel! Belátom, szükségem van rád! De hidd el, neked is szükséged van rám!

Az asszony felnyitotta szemét, ami tisztább volt és kékebb, mint az óceán mélye. Ádám ekkor a szájához tette az Élet Fájának gyümölcsét.

– Harapj bele, kérlek!

Éva egy gyenge harapást tett az almába fogatlan szájával., de ez is elég volt ahhoz, hogy visszanyerje életerejét, Haja újra sűrűn, aranyszínben pompázott, ráncai kisimultak, teste izmos és karcsú lett, mint húszéves korában.

A szetuk, a démonok, az ördögök, és a Külső Világ valamennyi népe örömujjongásban tört ki. Azon pillanatban megkötötték a békét, és eldöntötték, hogy a Napnak meglesz az ideje a ragyogásra, és meglesz az ideje a pihenésre.

Évánál volt még pár ősi mag a Jó és Rossz Tudásának a fájáról, ami az évek során az Egyetemes Tudás Fájává nemesedett. Ezen a helyen ültette el, és évek múltán fa nőtt azon a helyen.

Ádám és Éva ekkor átölelték egymást, és csókban eggyé vált a testük és a lelkük.

– Micsoda nyálas románc! – fanyalgott Lilit, és a Kígyóval elhagyták a Külső Világot.  Visszamentek a Pokolba cselt, ravaszságot és gonoszságot főzni, hogy a világ teremtményeinek főjön valamiért a fejük, és hogy az alkotók ihletet kapjanak valamiből. Mert, ha minden jó, az, ugye unalmas.

 

 

5.: A tudás gyümölcsei

 

Évszázadok, évezredek múltak. A fa azóta is ott van a Külső Világban, és termi a fénygömbjeit, vagyis a gyümölcseit. Egy lány ült a fa alatt, Ádámnak és Évának a kései leszármazója, és olvasott.

– Te elhiszed ezt a sok sültelenséget, amit a Teremtéstörténet összehord? – kérdezte egy démon-fiú

– Nem is tudom. – mosolygott a lány – Mindenesetre jövő héten ebből vizsgázom, és Prospero professzor előtt úgy kell tennem, mintha elhinném. Ha nem sikerül, akkor nem kaphatok azokból a gyümölcsökből, mert ezeket a fénygyümölcsöket ki kell érdemelni.

–Akkor hajrá! – mondta a démon – De addig is, még vizsga előtt, dobjunk be egy jó pohár almabort.

A lány mosolygott, és csak ennyit mondott:

–Ennyi kísértés belefér.

 

 

 

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2023. június 28. 20:53

Tanulmány az emberről

Tanulmány az emberről

Zoralia Luxon, az ifjú szkvidion lány mély levegőt vett, ahogy belépett az Intersztelláris Egyetem Nagy Aulájába, hogy megvédje szakdolgozatát. Ott várt rá az elnök, az ugyancsak szkvidion Windgo Grovon professzor, a kérdező: Xiléza tanárnő, aki faját tekintve bárin volt, valamint a galaxis-szerte ismert kriptozoológus: a dzselitán Kehir Lancsin.

–Üdvözlet a Háromtagú Bizottságnak! – hajolt meg Zoralia

– Üdv Önnek is, ifjú Zoralia! – mormolta szakállába Grovon professzor, mire a másik két tag is bólintott – Foglaljon helyet!

A jelölt leült a fehér,  lebegő székbe.

– Olvasztuk a szakdolgoszatát! – sziszegte Xiléza tanárnő –  Egész jó kisz olvaszmánynak biszonyult. Hogy isz hívják aszokat a lényeket, amikről írt?

-Ember. Azért választottam témámnak ezt a lényt, szerintem értelmes, és talán menthető.

-Menthető? - Xiléza nagy szemei, ha lehet, még nagyobbra tágultak - Hogy érti eszt? Fenyegeti valami?

-Leginkább  önmaga. - válaszolta a lány, mire a tanárnő a fejét csóválta

-Hogy lehet valami értelmesz, ami magára nészve isz veszélyesz?

-Hagyja, hadd fejtse ki!- mormolta Grovon professzor

-Az ember mint faj három részre osztható. - Zoralia komoly arcot vágott - Bolygójának nyugati részén élnek a viszonylagos jólétben élők. Ott a faj hímnemű egyedei a nőneműeket magukkal egyenrangúnak tekintik, ami azt jelenti, hogyha egy ember

nősténynek születik, az is meg tudja valósítani önmagát megfelelő szorgalommal és tehetséggel. Aztán van a Köztes Világ. Ott régen egy bizonyos eszmerendszer irányában fejlődtek, aminek nyomán  rengeteg pusztítás és rom keletkezett. A munka volt a példa, és annak jegyében gyárakat emeltek,amiket fenntartani se lehetett.. Ott az  egyenlőség jegyében a nőnemű lényeknek is hasonló munkákat kellett végezni a hímneműekkel, így például, traktorozás, darukezelés vagy éppen bányászat. Előnye az volt, hogy mindenkinek volt munkája, és nem volt bűnözés, viszont az egész egy evolúciós zsákutca volt. A Köztes Világ még most is próbálja megtalálni az identitását.

-Ész mi a helyszet a a legutolszó világgal? -kérdezte Xiléza

-Az ottani helyzet a legrosszabb. - válaszolt Zoralia, mire Lancsin felsikoltott

-Igen, professzor úr! - helyeselt a jelöltt - Ott sajnos még mindig a tudatlanság a meghatározó. A tudatlanság pedig babonákba sodorja őket, amit gyakran emlegetnek úgy: vallás. Ezzel a vallás nevű dologgal nyomják el egymást, különösen a hímnemű egyedek a nőneműeket. Itt van az, hogy a nők jobbára árucikkek, és úgy adják-veszik őket, mint például azt a kijelzőt, ami a tanárnőnél van.

–Esz iszonyatosz! - képedt el Xiléza -Ész mi a nősztényeknek a feladatuk, ami boldoggá teheti őket?

–Jobbára a szaporodás. Csak azokat a nőstényeket  becsülik, amelyek szaporodnak, és minél több utódot hoznak a világra. Azt is hímnemű utódot.

Xiléza élénkzöld színe halvány türkizkékbe váltott a döbbenettől és a felháborodástól. 

–Ráadásul, , ezek a harmadik világbeli lények többnyire tudatlanok, és fenyegetik a jóléti és a köztes világ rendszerét is. Viszont a tudatlanság mint betegség ott is felütötte a fejét éppen az agyuk által fel nem fogható információmennyiség miatt. Ez vezethet pusztuláshoz.

 –Meg lehet azt akadályozni? - kérdezte Grovon-És ha igen, hogyan?

–Erre dolgoztam ki néhány elméletet. Először is a tudást és az elfogadást kell erénynek elfogadniuk. Azt kell tudatukig juttatni, hogy "Amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd embertársadnak. És hogy a nőnemű lények is emberek. A feladataikat pedig tehetségük és szorgalmuk szerint osszák szét maguk közt, ne aszerint ki kinek a barátja és rokona. Az anyaság és az apaság senki számára ne legyen kötelező, ugyanakkor a gyermekeket szeretni és nevelni kell. Tanítsák meg, hogy minden élet érték. És akkor elérhetik azt az állapotot, melyet úgy hívnak: fenntartható fejlődés.

–Rendben van. – bólintott Grovon –Az érdemjegye jó. Jelest akkor tudnánk adni, ha az emberek tényleg megfogadnák, amit mond.

– Ennek az akadálya, ami egyben a segítője is lehetne: – felelte a lány – a szabad akarat.

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2023. május 14. 18:40

Vizsga

Vizsga

 

Igor könnyűnek érezte magát. Nem nyomta már a golyóálló mellény, a rohamsisak, a málha és a gépfegyver súlya a testét, nem csípte az arcát se a szúrós szagú puskapor, se a metsző szél. Látta, ahogy a szürke füstfal egyre ritkásabb, egyre vékonyabb lesz, és a háború zord, gyilkos szmogját felváltja a béke fehér fellegekkel borított, kék egű, napfényes csendje.

Már csak emlék volt a tankok robaja, a puskaropogás, a felrobbanó bombák, taposóaknák és gránátok hangja, a parancsnokok ordítozása, a sebesült bajtársak sírása, fájdalmas nyögései, és hogy édesanyjuk után nyöszörögnek,

„Szegény anya!” – villant át az agyán –„ Hogy fogja elviselni, hogy már nem vagyok?”

– Hogy érted azt, hogy nem vagy? – kérdezte egy kedves, fiatal férfihang

Igor a hang irányába fordult, és megpillantott egy közepes termetű, vékony, sötétbarna hajú, szakállas embert, feje körül ragyogó, fehér fénnyel, tiszta, kék szemében bölcs megértéssel, kezében egy csukott könyvvel.

– Igor Sztyepánovics Sevcov, hogy érted azt, hogy nem vagy?

– Úgy értem… – habogta Igor – Úgy értem,  hogy meghaltam.

– Az csak a tested. Te most itt állsz előttem, és vizsgázol.

– Vizsgázom? – rezzent össze a tizenkilenc éves, fekete hajú fiatalember

– Nyugodj meg! – mondta a Mester – Ezeket az anyagokat már tanultad.

Igor, ha lehet, még jobban elbizonytalanodott. Sose volt jó tanuló, nem is szeretett tanulni. Nem akart olyan savanyú és unalmas alak lenni, mint bátyja, Jurij, a napokig tudott beszélni a baktériumok és a vírusok életéről, szaporodásáról és pusztulásáról. Jurijon kívül ez a téma senkit nem érdekelt a családban.

Ő, Igor, más volt. Ő élni és mozogni szeretett: kézilabdázott, jégkorongozott, birkózott, egyszóval a kihívásokat kereste. Ezért is jelentkezett katonának, meg azért is, hogy megmutassa ezeknek a fránya ukránoknak, hogy nem fain dolog az orosz medvével ujjat húzni.

– Akkor kezdhetjük? – kérdezte a Mester

– I… igen. – rettent fel gondolataiból Igor – Kezdhetjük.

– Első kérdés. kiben hiszel?

– Istenben… és Jézusban … és a Szentlélekben.

– És ez hány Isten?

–Három!

– Rossz válasz. Kapsz még egy esélyt. Mikor keresztet vetsz, azt hogyan teszed?

Igor szívére tette a kezét, majd felidézte magában:

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek…

– Na, és ez hány kereszt?

Igor nagy szemeket meresztett a Mesterre.

– Csak egy…

–És akkor hány isten van?

– Egy… – suttogta Igor

– Bizony, hogy egy! Egy Isten három személyében.

A volt katona értetlenül pislogott, miközben a Mester feltette a következő kérdést:

–Én ki vagyok?

– Valami tanár… talán egy szent? Jézusom! Bocsáss, meg, de nem tudom!

A Mester felkacagott:

– Most mondtad ki a nevemet, te bohó!

– Jézus? Te vagy az? – Igor térdre borult vizsgáztatója előtt

– Ki más lennék? – a Mester kezét nyújtotta a fiúnak, aki megpillantotta a csuklóján a szög ütötte sebeket.

–Bocsáss meg, Jézusom! – Igor reszketett, mint a nyárfalevél

– Már hogyne bocsájtanék meg! Harmadik kérdésemet fel se kell tennem, úgy látom.

Igor ugyanis lenézett a Földre, és látta a borzalmakat: a lerombolt házakat, a holttesteket, a gyermekeikért síró szülőket, az özvegyeket, a kórházakat.

– Ez a bajtársam, Grisa! – hőkölt egy fiatal férfi láttán, akinek feje véres fáslival volt bekötve, mellkasát ugyancsak kötések fedték, két lába pedig térd fölött hiányzott. Két nővér igyekezett beültetni egy kerekesszékbe.

– Édes Istenem! – Igor zokogásban tört ki – Ennek mikor lesz vége?

– Erre neked kell választ adnod. – felelt Jézus, mire a kezében lévő könyv kinyílt, és Igor előtt elsötétedett minden. Érdezte, hogy zuhan egyre sebesebben, mikor meghallott egy hangot.

– Igor, ébredj!

A fiatalember felnyitotta a szemét. Szülei mosolyogtak rá. Körülnézett, és látta, hogy kórházi ágyban fekszik. Kezei, lábai, ujjai hál’ Istennek, megvoltak, mellkasát és hasát viszont kötések fedték.

– Pár hét, és hazajöhetsz. – mondta mosolyogva az apja

– Igen! – bólintott az anyja is – És ezt Jurij bátyádnak köszönheted.

– Jurij? – Igor nagy szemeket meresztett

– Ő fejlesztett ki egy olyan vírust, ami megölte a sebeidet elfertőző baktériumokat. Ha nincs az ő tudása, téged már temetnénk.

– Köszönöm! – Igor szeme könnybe lábadt–  És Neked is köszönöm, Uram! Ennél jobb vizsgajegyet nem is kaphattam volna!

 

 

 

Mesiko-szan•  2023. január 18. 22:27

Robotszív

Robotszív

Andrew Bates-t mindig is érdekelte a robotika. Már gyermekkorában gépeket tervezett: ember formájúakat, egyszerű robotkarokat, mindent, ami emberi erő nélkül mozog, dolgozik, vagy éppen gondolkozik.  A gépek és a mesterséges intelligencia szeretete annyira bejött neki, hogy 2213-ra cége, a RoboHeart Inc. a Naprendszer vezető  üzletláncává vált: megrendelőinek kérésére robot-testőröket, önjáró katonai és civil járműveket, valamint automata fegyvereket és védelmi berendezéseket gyártott és adott el. Ezekből az üzletekből milliárdos, mi több, trilliárdos vagyonra tett szert. Volt ugyan felesége, de elvált tőle, mondván, hogy nem illenek össze. Volt neki gyereke, egy fiú,  akit a válás után neki ítéltek, miközben az asszonyt minden nélkül, üres kézzel elküldhette, hiszen annyi pénze volt, hogy a legdrágább, legprofibb jogászokat is meg tudta fizetni, akik őt képviselték, de a fiúval, mit sem törődött. Andrew nem igazán szerette a fiút, inkább csak azért követelte magának, mert birtokolni akarta, és hogy halála után az óriási robotbirodalom méltó örökös kezében maradjon. Szóval, Andrew Bates-t az, hogy a fia mit gondol, mit érez, hogy van, egyáltalán nem érdekelte. Évtizedek óta felé se nézett, és a nevét is elfelejtette.

 

Andrew Bates-t a későbbiekben csak egy valami érdekelte: galaxisokat hódítani a robotjai segítségével, megváltoztatni a világ rendjét, és olyan valóságot teremteni, melyben ő az egyedüli uralkodó, minden és mindenki neki engedelmeskedik. Ebben látta a jövőt, és ennek megvalósításban a Generálisra mint hadai legfőbb vezérére számított igazán.  A Generális egy meglehetősen emberi formájú, aranyszín borítású robot volt, borostyánsárgán világító szemekkel és mély, mégse lassú vagy tompa hanggal.  Bates nem tudta, melyik gyárának futószalagjáról gördült le, és regisztrációs száma se volt, de első sikeres hódításai után már nem is érdekelte. Azt viszont furcsállta, hogy a Generális ragaszkodott egy öreg alkalmazotthoz,  Nestor Calas-hoz, aki állandóan vele volt.

– Mester, – kezdte az aranyszínű robot-parancsnok – Annak érdekében, hogy személyi egységem teljesítménye továbbra is megfelelő legyen, Calas szerelőnek biztosítsa a munkát, emelt munkabért, és amennyiben nyugdíjba kíván vonulni, javaslom, hogy tisztességes nyugdíjat biztosítson a számára.

– Ha ez az ára annak, hogy továbbra is sikeres hódításokat végezz a Galaxisban – dünnyögte Bates – ám legyen! A szerelőd megkapja a fizetésemelését, valamint a nyugdíjprémiumot is.

– Köszönöm, Mester, Calas szerelő nevében is!

– Elmehetsz, Generális!

A robot szabályos, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és katonás, szögletes léptekkel kiment Bates irodájából. Az ajtó mögött Calas, a vékony, barna bőrű, vállig érő hajú, hosszú, ősz szakállú szerelő fehér pólóban, kantáras farmernadrágban és ugyanolyan színű és anyagú baseballsapkában, kuncogva nézett a Generálisra, mire a gép ránézett, és ujját respirátora elé helyezte. Erre Calas megköszörülte a torkát, és igyekezett faarccal követni a Generálist. Csak, amikor kiértek a gyár udvaráról, mert az idős szerelő megszólalni:

– Ha lenne fiam vagy unokám, azt kívánnám, bár olyan lenne, mint te!

A Generális nem válaszolt semmit, csak ment egyenesen Calas légpárnás járművébe, amellyel az öreg városszéli kertes házába hajtottak. Miután megvacsoráztak,  (a Generális is!), mindketten számítógéphez ültek, és Calas mosolyogva nyugtázta, hogy aranypáncélos szövetségese a sakkprogramba való belépéskor azt a feliratot ikszelte be: „NEM VAGYOK ROBOT!”

Andrew Bates tehát elfelejtette a fia nevét. Volt felesége, Eleanor azonban szívébe véste, és egyáltalán nem akarta elfelejteni.  Nem azt fájlalta, hogy egy hajléktalanszállón kellett meghúznia magát, nem azt, hogy egyetlen fillérje sem maradt, hanem azt, hogy megfosztották a gyermekétől. Nem simogathatta meg szőke, fürtös fejecskéjét, nem ölelhette át, nem játszhatott vele bújócskát, és nem olvashatott neki mesét. Ahogy így az ágyán ült a gondolataiba merülve, egy visító hang ütötte meg a fülét.

– Eleanor! Eleanor, segíts!

Az ágyszomszédja volt az, Bella, akit a férje zavart az utcára állapotosan, miután az asszony rajtakapta a férfit, hogy megcsalja őt.  Bella esete nagyon dühítette Eleanor-t, a férfi lépett félre, és még neki volt jogában dobni az asszonyt! Magában imádkozott, hogy az ő fia ne legyen ilyen.

– Eleanor! – sikította Bella – Folyik a magzatvizem!

Eleanor orvosért akart kiáltani, de hol lehet ilyen csövesszállón orvost találni? Így ő maga vette kezébe az irányítást. Elküldte két társnőjét meleg vízért és törülközőkért, ő meg a vajúdó kismamával maradt.

– Vegyél mély levegőt, Bella! – biztatta a kismamát – Ez az, és most nyomd teljes erőből! Még egyszer! Ez az! A feje kint van! Csak tarts ki! Ez az! Bella, ébredj! Megszületett a kislányod!

Eleanor egy bicska segítségével elvágta a köldökzsinórt, majd megmosdatta, és törülközőkbe bugyolálta a síró csöppséget, és, mikor az anyja mellkasára akarta helyezni, akkor látta, hogy a fiatalasszony nem lélegzik.

– Bella! – kiáltotta – Bella, ébredj!

Hiába ébresztgette Bellát, hiába mesterséges lélegeztetés, szívmasszázs, Bella, a fekete hajú, fehér bőrű,  szép fiatalasszony nem ébredt fel többé.  Eleanor szomorúan nézett társnője élettelen testére, majd a karjában lévő kislányra tévedt a tekintete.

– Édesanyád szép volt, ezért hívták Bellának. Te csodaszép vagy, ezért legyen a te neved Mirabella!

Ahogy tartotta a karjában a kislányt, Eleanor érezte, hogy új erőre kap. Nem maradhat tovább ezen a menedékhelyen már csak Mirabella miatt se!  Elhatározta, hogy új életet kezd, és ezzel jövőt teremt fogadott kislányának. Néhány számkivetett társával, férfiakkal és nőkkel vegyesen egy csapatot épített, majd egy csillagközi szemétszállítóra  fellopódzva, eljutottak egy olyan bolygóra, melyen a légköre lehetővé tette az életet, de a RoboHeart Inc. szemétlerakót csinált belőle. Hosszú évek alatt a sok szemetet újrahasznosították, űrhajókat, lakóépületeket, kórházakat és iskolákat építettek belőlük, hogy azután mindenki tudjon lakni, tanulni, dolgozni, egyszóval élni. Ennek a bolygónak addig nem volt neve, de Eleanor a Kormányzótanács élén elnevezte ezt a planétát Főnixnek, mivel ezt a bolygót is a haló poraiból támasztották fel.

A Főnix egyre fejlődött és szépült, vele együtt fejlődött és szépült Mirabella is, aki azzal töltötte a szabadidejét, hogy a természetet járta, és az élővilágot tanulmányozta. Fehér bőre volt, mint vér szerinti édesanyjának, de vele ellentétben neki barna hajat és fénylő, világoszöld szemeket adott a Teremtő. Boldog volt a Fönixen, és tudta, hogy Eleanor kormányzóasszonynak csak a fogadott gyermeke. Azt is tudta, hogy Eleanornak van valahol egy vér szerinti fia, akit úgy hívnak…

– Isaac, gyere ki a táblához! – szólt az ezüstös hajú professzor, mikor felírta a másodfokú egyenletet – Hadd lássuk, mire jutottál, amíg távol voltál szeretett iskolánktól!

A szőke, göndör hajú, kisportolt testű fiú, aki fehér pólót és farmernadrágot, nyakában pedig egy smaragdamulettet viselt, magabiztosan lépett a táblához. Felírta a megoldóképletet, majd magát a megoldást is tanára és osztálytársai nagy csodálkozására.

– Úgy látom, otthon is tanultál. – vakarta a fejét a professzor – Nagyon jók az érdemjegyeid, bár aggaszt, hogy rengeteget hiányzol. Nem hinném, hogy betegség miatt, mert nekem egyáltalán nem tűnsz betegnek.

– Hál’ Istennek, nem vagyok beteg. – mosolygott a fiú – Inkább azt mondom, dolgoznom kellett.

– Dolgozni? A te korodban?

– Igen. – sütötte le a szemét Isaac – Egy számítógépes program fejlesztésében kell segítenem.

– Értelek, fiam. – bólintott a professzor – És az megvan már, hol szeretnél továbbtanulni?

– Felvettek a Miltiadész Katonai Akadémiára. – válaszolt a tizennyolc éves fiú

– A Miltire? – súgtak össze az osztálytársak – Oda csak nagyon magas pontszámmal vagy nagyon vastag pénztárcával lehet bekerülni.

– De Isaac egy csóró szerelő neveltfia.

– De az tény, hogy nagyon nagy koponya.

Isaac egyébként nemcsak a tanulásban jeleskedett. Nagyon szeretette színjátszást is. Egyfajta felüdülést jelentett számára bárkit is alakítani tanulmányai és más teendői mellett. Ahogy véget ért az Óz, a csodák csodájának előadása, fergeteges tapsot kaptak.

– Szenzációs voltál mint Bádogember! – jegyezte meg Mirabella, aki pedig Glindát, a Jóságos  Déli Boszorkányt alakította – Te választottad ezt a szerepet, vagy csak úgy rád írták?

– Az a helyzet, hogy én választottam. – felelt Isaac, mikor az előadás végén együtt iszogatták a Zafírkoktéljukat a Mangó Bárban – Ezt a karaktert éreztem magamhoz a legközelebb.

Mirabella csillogó szemekkel nézte barátját, aki így folytatta:

– Szerintem a Bádogember a legérdekesebb karakter az egész történetben. Hallottál már a Thészeusz-paradoxonról? Thészeusz egy ókori görög hős volt, aki szeretett hajókázni. Kifutott a hajójával A kikötőből, közben ennek a hajónak kicserélték minden egyes alkatrészét, és mire B kikötőbe ért, az összes alkatrésze más lett. Ugyanez történt a Bádogemberrel is. Mikor a Gonosz Keleti Boszorkány megátkozta a fejszéjét…

Mirabella mosolyogva bólogatott, hogy érti.

– A másik dolog pedig, amiért közel érzem magamhoz ezt a szerepet, nos, sokszor én magam is úgy tekintek magamra, mint valami gépre, mintha magam is robot lennék. A munkám miatt.

– De neked van szíved! – ölelte át Mirabella Isaac-et

– Ami csakis a tiéd! – fogta karjaiba Isaac a lányt, és hajtotta a mellkasára a fejét. Ez  a lány többet jelentett számára, mint egy egyszerű barátnő.  Sok korabeli fiú csak azért járt valamelyik lánnyal, mert fel akart vágni a többiek előtt, hogy „ilyen-olyan dögös csajt csíptem fel”, ugyanúgy sok lány is azért kezdett el ismerkedni fiúkkal, hogy ne kelljen szégyenkeznie a barátnői előtt, hogy neki nincs senkije. Isaac és Mirabella azonban TÉNYLEG szerették egymást.

– Szóval katona leszel? – kérdezte a lány

– Igen, szívem.

– És nem félsz a RoboHeart hadseregétől? Attól az aranyhéjas vezetőjüktől?

– Á! – nevetett Isaac – Sufnituning Generális nem árthat nekem!

– Sufnituning Generális! – Mirabella úgy kacagott, mint ahogy friss vizű patak csobog – Jó név annak a sárga pléhkaszninak! Szerinted egy sufniban tuningolják, attól olyan hiper-szuper robot?

– Láttál azon az aranyozott bádogdobozon bármilyen regisztrációs számot? Láttál már hozzá hasonlót? Mert én sem! Azért gondolom, hogy valami fészerben vagy garázsban tákolta össze egy zugszerelő.

Mirabella nevetett, közben a fejét rázta.

– Fényűző tábornoki lakosztály vagy monumentális főhadiszállás: egy sarki garázs. A tábornok úr tisztiszolgája pedig egy olajfoltos kezeslábast viselő szerelő… Nem tudom, miben fizeti meg: csavaranyában  vagy reszelőzsírban?

Ezen Isaac is jót derült, magában viszont ezt gondolta: „Szeretetben. Meg hogy kiáll érte. Ebben tud fizetni Sufnituning Generális!”

Egy darabig még pihentek, és ő magába szívta Mirabella hajának és bőrének illatát. Ezután megmarkolta a fénylő, zöld amulettet, amit a lánytól kapott. Mirabella azt mondta, hogy örökbefogadó anyjától kapta, aki azt mondta neki:

„– Annak add, akit igazán szeretsz!”

Ez a medál máshonnan is ismerős volt neki, de nem tudta volna megmondani, honnan és miért. Egy csókkal elbúcsúzott Mirabellától, majd hazasietett – Nestor Calas-hoz

– Helló, Nestor! – kezdte – Mi jót alkottál?

– Ma a  Generális megtanul repülni. – mosolygott az öreg

– Ez azt jelenti, hogy…

- Ez azt jelenti, hogy miután ebédeltél, és végeztél a leckéiddel, belebújsz a páncélodba, és repülni fogsz!

Ezért mondta azt Isaac, hogy neki a Generális nem árthat, és ezért mondta azt, hogy a Bádogember a hozzá legközelebb álló karakter! Isaac Calas Bates és a Nagy Generális egy és ugyanaz volt! Isaac már úgy bújt aranyszínű robotpáncéljába, ahogy más az otthoni melegítőjébe egy fárasztó nap után. Felvette hő- és áramszigetelő, mégis könnyű és szellőző tűzálló aláöltözetét: térdharisnyáját, nadrágját, hosszú ujjú ingét, kesztyűjét és teljes arcát takaró maszkját, majd erre jöhetett az aranypáncél. Ehhez be kellett bújnia egy fémszekrénybe, melyből robotkarok nyúltak ki: először ráadták a fémnadrágot, majd a védőcsizmát, a térdvédőt, az ágyékvédőt, a páncélinget, a mellvértet, a karvédőt,  a könyökvédőt, a protektoros acélkesztyűt, és végül a sisakot. Ahogy az aranyozott sisak a fejére került, a vizuális szenzorok borostyánsárgán felvillantak, és a Generális készen állt. Vagyis mégse! A gépkarok rakétát szereltek a hátára, és csak azután villant fel a szekrényben a zöld lámpa, hogy készen áll.

A Generális kilépett a szekrényből, egyenesen a szerelőjéhez.

– Miért van erre szükség? – kérdezte az öreget

– Katona akarsz lenni, igaz? Eddig úgy nyertél meg minden ütközetet, hogy a számítógép monitorjai előtt ültél, utasítottad a robotokat, meg az önjáró gépeket, hogy hová menjenek, mit foglaljanak el, és mit romboljanak le. Mintha egy stratégiai játékot játszottál volna.

– Igen, de a visszajelzések azt mutatták, hogy egyetlen embernek vagy más értelmes élőlénynek a halálát se okoztam. Mindig erre törekedtem.

– Azok a visszajelzések hamisak is lehettek. Másrészt pedig attól, hogy nem akarsz megölni senkit, azzal, hogy annyi épületet leromboltál a seregeiddel, rengeteg életet tönkretettél. Sokan kényszerültek menekülni, elhagyni az otthonukat. Addig nem vagy igazi katona, amíg nem látsz valódi csatateret, nem látod a társaid és az ellenség szenvedését, és nem látod tetteid következményeit! Most viszont térjünk át a repülésre! A mellvérted jobb oldalán találsz egy piros gombot, ha azt megnyomod, aktiválod a hátirakétákat. A sisakodba épített kormányberendezéssel irányítod magadat, vagyis arra fogsz repülni, amerre a fejedet fordítod.  Aztán pedig a legnehezebb dolog: a landolás. Egyetlen rossz vagy elkapkodott mozdulat, és neked véged. Úgyhogy a landolásnál csakis kis szögben nézz a földre, és csakis lassan közelíts! Értetted?

– Nem lehetne inkább valami járművel repülnöm?

– Azt majd akkor, ha igazán jó fiú leszel! Ebben a fejlesztésben is elég sok munkám és anyag van.  Na, hadd lássam, hogy repülsz.

Erre a Generális megnyomta a piros gombot a mellvértjén, majd felemelkedett, de azzal a lendülettel az ülepén landolt. Calas harsány hahotában tört ki.

– Mondtam, hogy arra fogsz repülni, amerre nézel.

Időbe tellett, mire a Generális megtanulta, hogyan irányítsa  önmagát a levegőben. A nap végére azonban már elhagyta a Föld légkörét, és a védőöltözetének hála, átjutott a Jupiter egyik holdjára, az emberek által élhetővé tett és lakott Ióra.

„Ezt a holdat is sikeresen meghódítottam.” – gondolta – „Ideje körülnéznem rajta egy kicsit,”

Ahogy azonban a felszínre érkezett, a fővárosban,  Iopoliszban találta magát. Mindenütt lerombolt házak és törmelék fogadta.  Látta, ahogy emberek és robotok igyekeztek újjáépíteni a házakat és az utakat. Látta a férfiak és a nők elkeseredett arcát, és hallotta, ahogy szidják a RoboHeart-ot, Andrew Bates-et, de legfőképpen a Generálist, vagyis őt.

Ahogy a romos sikátorokon keresztülhaladt, látta az utca végén, egy kereszteződésben, hogy öt-hat fiú kővel dobál egy náluk kisebb, vékonyabb, sötétebb bőrű gyereket. Ő azonnal a kődobálók és a földön fekvő áldozat közé ugrott valamennyiük rémületére.

– Megállni! – kezdte a Generális –  Miért bántjátok ezt a szerencsétlent? Tán a bőrszíne vagy az öltözete miatt?

Ekkor a kődobálók vezére mély levegőt vett, és megszólalt:

– Nem, uram. Hanem azért, mert tolvaj.

Ekkor a Generális a földön fekvő fiúhoz fordult:

– Igaz, ez? – kérdezte tőle

– Uram, én… – kezdte volna a megkövezett fiú, de a Generális belefojtotta a szót

– Igaz vagy nem igaz? – dörrent rá – Szenzoraim megérzik, ha hazudsz.

– Igen, tolvaj vagyok. – felelte a sötét bőrű fiú, akinek vállig érő, fekete haja rasztákba volt fonva. Hangjában düh és keserűség keveredett.

– És miket lopsz? – faggatta tovább a Generális

– Járműalkatrészeket szerelek ki: kerekeket, kormányszervót, motort, és azokat adom el, hogy tudjak kaját venni.

– Szüleid?

Erre a tizenkét éves tolvaj sírásban tört ki.

– Meghaltak! – kiáltotta – A háborúban! Amit maga csinált! Maga a gyilkosuk! Öljön meg, ha akar, nekem már úgysincs mit vesztenem!

A Generális páncélja alatt Isaac teljes testében megremegett. Ezért mondta neki Calas, hogy azok a visszajelzések, amik azt állították, hogy nincs emberi áldozat, hamisak lehetnek. Nemcsak lehettek, azok is voltak. Megnyomott tehát a sisakja halántékánál egy gombot, amivel a távbeszélőjét aktiválta. Megadta tartózkodási helyének koordinátáit, majd megparancsolta robotjainak, hogy küldjenek egy űrcirkálót a fiatal tolvajért, akit vagy Nad-nak hívtak, és vigyék a RoboHeart Incorporation székhelyére. Miután a zöld űrrepülő elszállította Nad-ot,  a támadókhoz fordult:

– A káraitok meg lesznek térítve.

A fiúk összenéztek.

– Ez a Generális valahol mégiscsak jó fej. – suttogták egymásnak

A Generális elhagyta az Iót, visszatért a Földre, és megfogadta, hogy felelős, jó katona lesz, és azon lesz majd, hogy elkerüljön minden háborút.

Ezalatt a Főnixen Mirabella eljutott egy titkos barlangba, hogy cseppköveket tanulmányozzon. Ahogy beljebb ment, egyre az édesanyjának a gondjai, és az egyre szaporodó menekültek jártak az eszében. A Generális rengeteg embernek lerombolta az otthonát, milliók lettek miatta földönfutóvá! De hogyan tudná az anyja és a Kormányzótanács megállítani „Sufnituning” Generálist, ahogy kedvese, Isaac nevezte az aranypáncélos robotot?

Már a barlang gyomrában járt, ahol a szivárvány minden színében világító, ragyogó kristályrudakat és –oszlopokat  látott.  A sok csillogó kristályon kívül az a csodálatos dallam is vonzotta, ami az oszlopok alól jött. Közelebb lépett a kristályokhoz, lenézett, és  apró, kék,  fénylő pikkelyes bőrű, piros szemű, ormányos lények fogadták, fejükön két-két antennaszerű csáppal. Ők voltak az azuleánok, a Főnix bolygó őslakosai, akik hálásak voltak Eleanor kormányzóasszonynak és népének, amiért bolygójukat megszabadították a sok szeméttől, újra élhetővé tették. Ezt a maguk nyelvén közölték is Mirabellával is a maguk füllel nem hallható, mégis érzékelhető és érthető nyelvükkel. Ezután az egyik azuleán arra kérte a lányt, hogy guggoljon le vele szembe, csukja be mindkét szemét, és ürítse ki az elméjét. Mirabella így is tett. Megkezdődött az ő kiképzése is tankönyvek, tananyagok és fizikai értelemben vett edzés nélkül, ami végén egy zöld kristály jelent meg a lány homloka közepén. Ez jelentette azt, hogy Mirabella megtanult gondolatával tárgyakat mozgatni, láthatatlan pajzsot varázsolni aköré, akit vagy amit meg akart védeni, valamint megértetni és megszerettetni magát más élőlényekkel

– Számítunk rád! – mondta az azuleánok sámánja, akit azt különböztetett meg társaitól, hogy hátán hosszú , világoskék szőrzetet viselt, fején pedig barna  achát süveget viselt – Mert a RoboHeart és a Generális hamarosan támadni fognak.

A RoboHeart Incorporation székhelyén, Andrew Bates irodájában a vezérigazgató fogadta a Generálist. Nem is nézett aranypáncélos hadvezérére, csak ült a számítógépe előtt, és újabb robotokat tervezett.

– Milyen ügyben jöttél? – kérdezte Bates

– Mester, engedelmével felvettem Calas szerelő utódját, Nad szerelőtanoncot.

– Mióta vesznek fel a robotok személyzetet? – nézett fel munkájából Bates

– A mesterséges intelligencia okán. – válaszolt a Generális – Calas szerelő életének végső stádiuma felé tart, kell számára utánpótlás. Valamint egységem számára is.

– Ám legyen. – bólintott Bates – A szerelőtanonc Calas felelőssége lesz. Rád pedig jó ideig nem lesz szükség, hiszen a Galaxis valamennyi ismert naprendszerét sikerült meghódítanod. Ha ember lennél, büszke lehetnél magadra.

„Ne hidd, apám, hogy olyan büszke vagyok!” –  a sisak és a maszk  mögött Isaac szeméből könny csordult.

– Távozhatsz, Generális! – zárta a beszélgetést Bates

A Generális távozott. A folyosón, egy elrejtett sarokban megnyomott a vállán egy nagy, aranyszínű gombot, mire a robotpáncél lehullott róla, és átalakult egyetlen CD- nagyságú és formájú koronggá. Levette az aláöltözetét is, így alakult vissza Isaac-ké. Egy fémszekrényből elővett egy kék overallt, munkavédelmi bakancsot és simlis sapkát, amiben úgy nézett ki, mint akármelyik szerelő, vagy más emberi munkás, akik az apjának dolgoztak. Így kereste meg Nad-ot.

– Szia, én Isaac vagyok! – üdvözölte a barna bőrű fiút, mire Nad ránézett. Egész bizalomgerjesztőnek találta a magas, szőke, göndör hajú fiatalembert.

Ezután szólt a szerelőtanoncnak, hogy kövesse. Elértek abba a szobába, ahol Isaac a kisgyerekkorát töltötte. A szobában egy fehér, memóriahabos ágy, mellette ugyancsak fehér íróasztal, rajta nagy monitorú számítógép fogadta őket. Isaac-nek gondja volt rá, hogy a takarító robotok rendbe rakják és kitisztítsák egykori gyerekszobáját.

–Ez lesz a te szobád. – mondta Nad-nak, mire a rasztás hajú fiú szemmé vált a csodálkozástól.

– És itt minden…

– Minden a tiéd.

– Ezek is? – Nad leemelt az ágy feletti polcról néhány akciófigurát: egy Pókembert és egy Batmant

– Igen, azok is. És ez is. Ez volt a kedvencem. – mutatta meg Isaac új barátjának a Vasember figuráját

– Ezt mindet nekem adod? – Nad alig jutott szóhoz a csodálkozástól  – Király vagy! És akkor neked mi marad?

– Nekem már más játékokat kell játszanom. – mosolygott a szőke fiú – Viszont mindennek ára van: szorgalmasan tanulsz Nestor bácsitól, vagyis Calas szerelőtől, szót fogadsz neki, és Sufnitunig Generálisnak is szót fogadsz, ha szüksége lesz rád.

– Sufnitunig! – nevetett a szerelőtanonc – Jó név annak a bádoghólyagnak!

Isaac ezután elvitte Nad-ot Calas házához, ahol az idős szerelő örömmel fogadta az új tanítványt. Jól megértették egymást a szakállas öregember és a rasztás hajú, barna bőrű árva.

Ezalatt Isaac visszatette a garázsban az öltözőszekrény lemezmeghajtójába a koronggá átalakított robotpáncélt, arra gondolva, hogy hosszú ideig nem lesz rá majd szüksége. Összeszedte holmiját: ruháit, hordozható számítógépét, és ami a számára legfontosabb volt: a smaragdamulettjét. A menetrend szerinti csillagközi űrkomppal elrepült a Mars Deinosz nevű holdjára, melyet az Ióhoz hasonlóan az emberek élhetővé tettek maguk számára. Itt működött a Miltiadész Katonai Akadémia, mely névadójának szobra fogadta őt a főkapunál.

– Üdv, Milti! – intett a szobornak – Öt évig a te vendégszeretetedet fogom élvezni. Úgy is mondhatjuk, te leszel az apám. Szerintem még a kőszobrodban is több szeretet van irántam, mint az én hús-vér ősömben.

A katonai akadémián Isaac kitűnően tanult, mind a fizikai, mind a szellemi akadályokat könnyedén vette, hála generálisi múltjának, hiszen jól megtanulta, mik azok a hadi taktikák és stratégiák, amikkel győzni lehet. Gyakran írt Mirabellának, nem felejtette el őt. Ő e-mail írt mindig, míg a lány ősi technikával, tollal papírra írta a leveleit és egy postás-drón segítségével küldte el azokat kedvesének.  Isaac nem is sejtette, hogy Mirabella a kezei segítsége nélkül, pusztán a gondolatával mozgatta a tollat.

Mirabella egyébként mázsás sziklákat is el tudott mozdítani telekinetikus úton, és gondolataival befolyásolni tudta más élőlények érzéseit önmaga iránt. Még a legvérengzőbb ragadozók: az ebonit farkasok vagy az urszauruszok se ártottak neki. Sőt: odamentek hozzá, hogy megsimogassák, ő pedig tanulmányozta ezeket az élőlényeket. Könyveket írt róluk, amik segítettek a Főnix emberi lakosainak abban, hogy mit lehet termeszteni, és  hogy melyik állattal hogyan kell viselkedni. Eltelt az öt év. Isaac évfolyamának legkiválóbbjaként végezte el az akadémiát, egyből századossá is kinvezték.

– Gratulálok, fiam. – szorította meg a kezét Blackburn tábornok, az iskola dékánja – És reméljük, hogy a megszerzett tudására hosszú ideig nem lesz szükség. Legyen béke és fejlődés!

– Béke és fejlődés! – tisztelgett a szőke, göndör százados

Másként gondolta ezt  Andrew Bates, Isaac apja. Monitorain felfigyelt arra, hogy a galaxis szélén található Főnix bolygón és annak kísérő planétáin egyre nagyobb az emberi népesség, és hogy ezek az égitestek egyre inkább fejlődnek a maguk útján, nem pedig azon a módon, ahogy Bates azt elvárta.

Fel is hívta Calas-t, hogy készítse elő a Generálist, akinek az lesz a küldetése, hogy igázza le a Főnix és a környező planéták népét. Az öreg Nad segítségével éppen akkor végzett az aranyszínű űrmotor megépítésével, melyet Isaac-nek szántak amolyan ballagási ajándékként.

Isaac éppen akkor tért vissza a Földre, és Calas háza felé tartott.  Az öreg félrevonta Isaac-et, és elmondta, mi az apja parancsa.

– Értem, Nestor. Tehát megint egy újabb háború.

Calas Bates százados már nem élvezte a háborút, ahogy az ifjú Isaac tette. A kötelesség azonban arra szólította, hogy vegye fel a robotgúnyáját, állítsa hadrendbe seregeit, de mivel a Főnix olyan messze volt, hogy a Földről számítógépes vezérléssel nem lehetett a robothadat irányítani, Calas és Nad ezért készítették neki a  hiperszonikus úrmotort. Amikor aranypáncéljában  felült az aranyjárgány nyergébe, Nad megjegyezte.

– De ez Isaac-é!

– Kölcsönveszem! – felelt a Generális

Mikor robotkatonáival és önműködő járműveivel elérte a Főnixet, a bolygó népe és a szomszéd égitestek katonái már készen várták a támadást. Élükön pedig nem más állt, mint – Mirabella! Ott állt királykék ruhájában, és telekinetikus erejének első lökéshullámával harcképtelenné tette a robothad frontvonalát.

A Generális tudta, hogyha a háborút meg akarja nyerni, a lányt kell legyőznie. Közeledett felé. A lány hiába küldte a lökéshullámokat, aranypáncélos ellenfele dacolt velük. Aztán megpróbálta befolyásolni a gondolatait, hogy kezdje el szeretni őt, de azt vette észre, hogy a Generális gondolataiban nem történt változás. Már hogy történt volna, hiszen az aranypáncélos ellenfele már szerette őt azzal a bizonyos szívével, ami előre hajtotta. Mirabella, mivel nem bírta a nagy erőveszítést tovább, elájult. A Generális a karjaiba vette a harcoló felek szeme láttára az eszméletlen lányt, úgy vitte egy menedékhelyre.

Ahogy visszament volna a csatatérre, találkozott Eleanor kormányzóasszonnyal.

– Mit tettél a lányommal? – nézett szúrós szemmel a Generálisra– Azonnal add meg magad, vagy itt helyben lelövetlek!

A Generális nem szólt semmit, hanem a menedékhely egyik szertárába vonta félre Eleanort. Benyúlt a mellkasi páncélja alá, és kivette a nyakából a smaragdamulettet. Az asszony döbbent arccal figyelt.

– Ezt én a lányomnak adtam!

– Ő pedig nekem adta. Már emlékszem, hogy ez az amulett honnan volt ismerős nekem! Te hordtad! Mikor meséltél nekem a szuperhősökről! A Vasember volt a kedvencem, emlékszel? És még most is olyan szép vagy, mint az emlékeimben… ANYA!

– Isaac… kisfiam…te vagy az? – kérdezte Eleanor, majd könnyes szemmel ölelték meg egymást

– Igen, anya! És, ugye, Mirabella csak a fogadott lányod?

– Igen. Miért kérdezed?

Isaac súgott valamit vér szerinti anyjának, mire az asszony bólintott.

A Generális visszatért Andrew Bates irodájába jelenteni.

– Mester, a Főnix bolygót és annak rendszerét lehetetlen háborús úton megszerezni.

Bates dühösen nézett parancsnokára.

– És akkor mi lesz? – vicsorgott – Generális, csalódást okoztál nekem.

– Az annexiónak más módja is van.  Házasság.

– Azt képzeled, hogy feleségül veszem a kormányzóasszonyt? Valami vírus támadta meg a szoftveredet?

– Nem, Mester. Én veszem feleségül Mirabella Dunlop-ot, a kormányzóasszony fogadott lányát.

– Téged vagy félreprogramoztak a szerelőid, vagy az egész rendszeredet megtámadta egy vírus! Te, a robot, mit tudnál adni egy hús-vér nőnek?

– Mindent, amit csak kíván. Andrew Bates, Mester, meg van hívva az esküvőmre.

Generálisként közölte ezt a hírt Nad-dal is. A fiúnak leesett az álla, hogy egy robot megnősül, ráadásul embert vesz feleségül! Az aranypáncélos harcos rábízott ifjú szerelőjére egy arany karikagyűrűt meg agy csavaranyát. A fiú azon is csodálkozott, hogy öreg tanítója, Nestor Calas, mosolyogva fogadta a hírt.

Egy hét sem telt el, és a Generális, volt miltiadészes katonatisztekkel és robotokkal megjelent a polgármesteri hivatalban az anyakönyvvezető előtt. Andrew Bates is ott ült az első sorban mint örömapa. Nad fekete öltönyben előjött, és átadta  az aranypáncélos robotnak a karikagyűrűt és a csavaranyát. Arrébb egy sorral a vén Nestor Calas pedig csak kuncogott magában.

Ekkor a menyasszony anyja kíséretében belépett a házasságkötő terembe. Csodaszép volt hófehér, csipkés ruhája, fehér gyöngynyakéke, rajta a smaragdamulettel, de a legszebb ékszere a sugárzó mosolya volt. Uszályát és fátylát apró azuleánok vitték.

Az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy  a Generális, akarja-e hites feleségéül az itt megjelent Mirabella Dunlop-ot, mire a „robot” igent mondott. Ezután Mirabellának tette fel az anyakönyvvezető a kérdést, akarja-e a Generálist hites férjéül, a lány így válaszolt:

– Én, Mirabella Dunlop, nem a Generálist akarom férjemül.

Magával szembe fordította vőlegényét, és telekinetikus erejével levette róla a sisakot és a maszkot. A legtöbb vendég arcára kiült a döbbenet, amikor megtudták, hogy az aranyszínű robot, és a szőke, göndör hajú fiatalember egy és ugyanaz.

–Isaac Calas Bates-et akarom hites férjemül, akit már régóta szeretek!

Mikor a fiatalok megcsókolták egymást, Bates vezérigazgató egyik döbbenetből a másikba esett.

– A Generális... ember?! – lihegte

–Igen, te barom! – a vén Calas könnyes szemmel fordult a főnökéhez – És ráadásul a TE fiad! A te egyetlen gyereked, aki csak azért öltözött be robotnak, és kezdte el ezeket a galaktikus hódításokat, hogy elnyerje a szeretetedet! Mindenre volt időd, csak őrá nem! Pedig bármelyik apa büszke lenne egy ilyen fiúra!

– Anya mondta el? – kérdezte Isaac újdonsült feleségétől

– Anya egy szót se szólt. Én raktam össze a dolgokat. Ahogy biztosan kijelentetted, hogy „Sufnitunig” Generális nem árthat neked… hogy néha robotnak érzed magad… szóval ezért volt! És ahogy akkor a karjaidba vettél…

Eleanor is odament az ifjú párhoz, és megölelte mindkettőjüket.

– Ezentúl mindig veletek maradok! – suttogta nekik

Összeölelkeztek, majd mindhárman Andrew Bates-re néztek.

– Bocsássatok meg! – suttogta a gyárigazgató – Eleanor, Isaac, ígérem,  jó férj és apa leszek! És neked is jó apósod, Mirabella!

– Végre együtt a család! – Nad összekulcsolta két kezét, és felfelé nézett, majd a vendégseregben megakadt a szeme egy szőke lányon, aki visszamosolygott rá….

 

 

 

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2022. október 6. 16:52

A Mikulás macskája

A Mikulás macskája

– Ezt nem hiszem el! – fújt nagyot Bajusz úr, mikor meghallotta a 2022. évi Királyi Macskakiállítás végeredményét – Hogy én? Csak a második? És  ki nyerte a kiállítást? Egy valahonnan, a Kárpát-alomtálcából  ideszalasztott közönséges házimacska! Egy Cirmike! Bezzeg én, a  törzskönyvezett, előkelő felmenőkkel rendelkező norvég erdei macska, csakis az utolsók közt lehetek első! Hát ezért illegettem magam a kétlábúak előtt? Ezért ültem, feküdtem, bukfenceztem a kétlábú parancsára, és még azt a szintetizátornak nevezett zajládát is pötyögtettem! Ügyvédet akarok, de azonnal! Beperelem ezt az egész kócerájt!

Az emberek csak annyit láttak, hogy Bajusz úr, az ezüstszínű, hosszú szőrű, pompás küllemű cica begörbíti a hátát, a szőrét felborzolja, fúj és dühösen vernyákol. A többi versenytárs: perzsák, sziámik, koratok, szfinxek és brit rövidszőrűek nem győztek derülni a nagy esélyes norvég erdei macska sirámán.

– Nyugodj meg, Bajusz úr, te nagyon jó voltál! – próbálta vigasztalni gazdasszonya, Ninni, egy harmincéves-forma, barna hajú, feltűnően fehér bőrű hölgy

–Semmi baj, Kisöreg!  – nyugtatta Bajusz urat Alfred is, Ninni férje, egy kopaszodó, szakállas, szemüveges úriember – Hazamegyünk, és kapsz sült lazacot!

– Aztán egy jókora adag tejszínes tejet is! – tette hozzá Ninni – Na, gyere szépen a kosaradba!

Bajusz úr morogva-zsörtölődve, kelletlenül mászott be a hordozóládájába, miközben a többi macska kuncogva figyelte, ahogy gazdái elviszik.

– Szajonara, Bajusz-szan! – integetett egy fehér alapon vörös-fekete foltos, kurta farkú cica

A hordozóládát, benne Bajusz úrral a fehér SAAB hátsó ülésére tették, és úgy vitték haza, a hatszobás, emeletes házukba, ahol Bajusz úrnak külön apartmanja volt a padlástéren,  cicapalotával, kaparófával, macskaalommal, mindenféle világító és csipogó játékokkal, szóval mindennel, amire csak egy macska vágyhatott – legalábbis a kétlábúak szerint.  Most azonban Bajusz úrnak nem volt kedve se játszani, se enni. Csak ült az ablakban, és kifelé bámult: nézte a tejszínű ködöt, benne a szürkén felsejlő fákat és villanyoszlopokat. Eddig mindig ő volt a macskakiállítások sztárja, a felséges és intelligens jelenség, aki még zenélni is tud, most pedig ideszalasztottak egy Magyarország nevű helyről egy közönséges házi cirmos nősténymacskát, aki azzal rabolta el a közönség és a zsűri szívét, hogy egy pamutgombolyaggal kezdett játszani.

–Micsoda giccses ócskaság! – mormolta magában Bajusz úr, miközben Ninni behozta neki a sült lazacát némi vörös kaviárral. Az ezüstszürke kandúr azonban hozzá se nyúlt amúgy kedvenc menüjéhez.

– Ez a vereség nagyon megviselte szegény Bajusz urat. – nézett aggódó szemekkel férjére Ninni

– Ugyan! – legyintett Alfred – Majd kiheveri, és megint a mi mókás, játékos Bajusz urunk lesz. És különben is: az ezüst is szépen csillog.

– Neki nem! – sóhajtotta az asszony

Mikor a házaspár végzett a vacsorájával, keserves nyávogást hallottak az előszobából. Ninni odament, és látta, ahogy Bajusz úr bejárati ajtót kaparja.

– Ki akarsz menni? – kérdezte az asszony, mire a macska helyeslően nyávogott

Ninni épphogy egy résnyire nyitotta ki az ajtót, mire Bajusz úr szemvillanás alatt kirohant a kertbe, át a kerítésen, egyenesen a közeli erdőbe.

– Bajusz úr, gyere vissza! – sikított az asszony – Bajusz úr! Bajusz úr!

A macskának azonban esze ágában se volt visszamenni. Nem tudta pontosan megmondani, miért, de el akarta hagyni a házat, ahol minden és mindenki csakis őérte volt. Talán a szégyenérzet? Talán csak friss levegőre vágyott? Mindenesetre ő macska, és, mint olyan, önállóan hozza meg döntéseit. Elhatározta, új életet kezd, mint igazi erdei macsek, mint ősei, akik nem szorultak semmilyen gondozásra vagy kényeztetésre.  „Igazi viking macska leszek!”– gondolta. Ekkor azonban megkordult a gyomra. Visszamenjen a gazdáihoz? Nem, olyan macskaisten nincs! Eleredt az eső, és neki menedéket kellett keresnie. Talált is egy faodúban, ahol eltöltötte az éjszakát.

– Mit képzelsz magadról? – ébresztette egy éles hang

Bajusz úr felnyitotta sárgászöld szemeit, és látta, hogy egy mókus áll előtte. A kis rágcsáló folytatta:

– Azonnal eltűnsz az odúmból, különben…

Ezek voltak a mókuska utolsó szavai. Bajusz úr ugyanis rácsapott, hogy elvesztette az eszméletét, majd elfogyasztotta.

– Előételnek megteszi. – nyalta meg a száját, majd sikerén felbuzdulva, elindult egerekre és pockokra vadászni.

Ahogy bóklászott az erdőben, rátalált egy elhagyott vadászházra. A vadászház mellet farakás állt, amire felmászott, majd benézett az ablakon. Ott látta, hogy egy tízéves-forma fiú ölel magához egy négy-ötéves kisfiút és egy hasonló korú kislányt

– Eric, Ada, ne féljetek! Nem kerültök árvaházba! Nem hagyom!

– Chris, bátyus, én úgy fázom! – nyafogta a kis Ada – És éhes is vagyok!

Bajusz úr úgy érezte, segítenie kell ezeken a kétlábú kölykökön. Ők sokkal gyámoltalanabbak, mint a macskák! Elhatározta, szerez nekik élelmet. Éles orra a közeli faluba, annak is a piacára vezette őt, ahol a lacikonyhás sütögette a kolbászokat és az oldalasokat. Ekkor már közeledett a karácsony, és az árusok nem győzték fogadni a vásárlókat. Bajusz úr is „vásárló” lett – csak éppen pénz nélkül, ami az emberek szótárában tolvajként szerepel. El is csent a lacikonyhástól egy szép, nagy oldalast, majd iszkiri vissza a vadászkunyhóhoz! Ott elkezdte kaparni az ajtót, mire Christoffer, a legidősebb, ajtót nyitott. Ezután Bajusz úr minden nap meglátogatta őket, és hozott nekik valami ételt vagy nyalánkságot. Egy nap a kis Eric megsimogatta Bajusz úr fejét, és azt mondta neki:

– Te vagy a Mikulás macskája!

Az ezüstszürke macska tettei nem maradtak titokban. A piaci árusok már nem haragudtak rá, amiért elcsent egy-két húst vagy péksüteményt, amikor pedig követték a nyomait az akkor már leesett hóban, mindenki számára világossá vált, hogy a macskakiállítások egykori bajnokából miért lett tolvaj.  A macska egyik „akcióját” videóra vették, és adventkor, mint valami megható történetet, a tévé is közvetítette.

Az adást Ninni és Alfred is látták, és az asszony felismerte a Mikulás macskájában az ő eltűnt Bajusz urát.  A házaspár meglátogatta a vadászkunyhót, ahol a három árva tanyázott, és, mivel nekik nem lehettek gyerekeik, pedig nagyon vágytak rá, némi hivatali procedúra után mindhármat örökbe fogadták.  Eljött a karácsony, és a hatszobás, nagy ház teljesen más lett, mint a többi karácsony idején. Már nem volt sem csendes, sem üres: fénnyel, gyerekzsivajjal telt meg, hiszen a három gyerkőc a barátait is elhívta ünnepelni, és hogy meghallgassák a Mikulás macskájának a legendáját. A Mikulás macskájáét, aki rájött arra, hogy fontosabb dolgok is vannak, mint egy macskakiállítás.