Mesiko-szan álmai

Világ, tárulj!

Ujjamat a lapra teszem,

Kitapintom a betűt,

Tornáztatom képzeletem:

Ez csal arcomra derűt.

Fénnyé válik a sötétség,

A pontok ujjam alatt,

Új értelmet kap a szépség,

E világban lát a vak.

A pontokból új világok,

Új életek teremnek,

Ujjaimmal én is látok:

Csoda ez a kezemnek.

Háborúk, szerelmek, ármány,

Virágzó varázslatok,

Utam lesz fénylő szivárvány,

Közel jönnek távlatok.

S ha a történetnek vége,

Jön majd újabb, számtalan,

Hív új mesék hangja, fénye:

Nem vagyok világtalan.

(Louis Braille születésének 170. évfordulójára)

Nem is tudom kik nyerik meg a háborút; a mássalhangzók határozottan többen vannak, de Szun Ce megmondta, hogy attól, hogy ha egy hadsereg számbeli fölényben van, még nem biztos a győzelem. Ellenben a magánhangzók erősebbek, és egymaguk is képesek szótagot alkotni.. A mássalhangzók mellett viszont az is szólhat, hogy a régi írások csak őket jelölték, és a héber és az arab ábécékben is övék a főszerep.

 Mit lépnek erre a magánhangzók? A rímekre hivatkoznak! Azokra a rímekre, amik a verssorok végén összecsengenek. Erre a a mássalhangzók: Nana!: Ha mi nem vagyunk összhangban, akkor a rímeteket fújhatjátok! Pl. az "édes"-re nem rímel az "étel" , ellenben a "kényes" rímel, és ezt nekünk, mássalhangzóknak köszönhetitek. A magánhangzóknak el kell ismerniük, hogy a mássalhangzóknak igazuk van. 

Új fronton kell támadniuk: az esztétika frontján meg is teszik. Azzal érvelnek, minél több a magánhangzó egy szóban, annál szebb egy nyelv. Ezért olyan szép nyelv a francia vagy a spanyol, mert sok magánhangzó egymás mellett áll, és azért csúnya nyelv a cseh vagy a német:, mert azokban a nyelvekben mássalhangzó-torlódások vannak. Mit lépnek erre a mássalhangzók? "Kedves magánhangzók, azért ne szálljatok el magatoktól! Nektek is vannak csúf kombinációitok, mint pl. amikor valaki öklendezik, és a kellemes zizegést és a susogást , amit a fák lombjai adnak, nekünk köszönhetitek. "Erre a magánhangzók visszavágnak: nélkülünk az emberi lények azt se hallanák.

 Miközben ők ádáz csatát vívnak, ejtsünk pár szót Y ügynökről! Y ügynök I magánhangzó és J mássalhangzó törvénytelen kapcsolatából származik. Feltehetőleg görög gyökerei vannak, ahogy az a spanyol elnevezése is bizonyítja: "Griega". Ő maga azonban állandóan depresszióval küzd: folyton felteszi magának a kérdést: "WHY?", vagyis miért? Miért létezek? Mi értelme van az életemnek? Ha a biológiában is a csonkaság, a tökéletlenség jelképe vagyok, ami a kromoszómákat illeti. Ha egy X kromoszóma sérül, az Y kromoszóma nem tudja átvenni a funkcióját, ezért több fiúnak van genetikai rendellenessége, mint lánynak. Próbálja magát megnyugtatni, hogy az Y kromoszóma a férfiasság, az erő, a lehetőségek jelképe, és ezzel meg is nyugszik. Ilyenkor pozitív dolgokra gondol, ami neki köszönhető: az igen angolul yes, vagy a szlengben yeah, aztán a yetire meg a yachtra gondol, hogy azok nagy dolgok, és sokat foglalkoztatják az embereket. A yukka növény szép és illatos és a Yukon folyóból aranyat bányásznak.

 Eközben a magánhangzók és a mássalhangzók továbbra is dúl. A magánhangzók bevetik a hosszú osztagot: Á parancsnokkal az élen. mire a mássalhangzók legyintenek: "Á', ugyan nem sok vizet zavar. . Vessük be kettős és kettőzött kommandósainkat, mi is tudunk hosszúak lenni!. Ekkor a magánhangzók taktikát váltanak: két fronton támadnak. E , É, I, Í Ö, Ő, Ü és Ű fentről, egyenesen az ÉTERből vagyis az ŰRből támadnak, míg A, Á, O, Ó és U, Ú lentről a mélyből, vagyis az AKNÁból meg az ALAGSORból támadnak. Erre a mássalhangzók bevetik a titkos fegyverüket: a zöngét. Ez a rezgés azonban nem képes megállítani a magánhangzók támadását. Megjelenik ekkor a mássalhangzók közül V tábornok. V, mint Victory, vagyis Győzelem! Erre a magánhangzók összedugják a fejüket, és azzal válaszolnak, hogy bevágják a ti-ti-ti tá morzejelet, miben a magánhangzók hallatszanak..

 Erre megjelennek Kelet sárkányai, akik betűiket nem magán- és mássalhangzók, hanem gondolati egységek alapján írják szavaikat. A magánhangzók szövetségest, erősítést látnak bennük, hiszen a keleti nyelvek is sok magánhangzót használnak, valójában ők a békét képviselik. Először a Nagy Vörös Sárkány szólal meg: Ti ősibbek vagytok.-- mondja a magánhangzóknak. Hiszen , mikor a kisbaba megszületik, azt mondja: OÁÁÁÁÁ, és az ősemberek is inkább titeket használtak. A magánhangzók fölényesen mosolyognak, mire a sárkányok a mássalhangzókhoz fordulnak: Viszont, ha ti nem vagytok, ők még mindig megmaradtak volna egy primitív, ősi szinten: csak ordítoznának és sikítoznának. Sokat köszönhetnek nektek. Mindkét csapatra szükség van, írjátok alá a békeszerződést! Ekkor két magán- és két mássalhangzó odamegy, és igazságosan aláírják: VÉGE.

Felüljáró

–Pont az ellenkező irányban van! – igazította útba Csabit a piros csíkos pólós  asszony –Végigmegy az utcán a vasútig, de… ott van a felüljáró… azon át kell menni. És ez több, mint egy kilométer!

–Nem baj, bírni fogom! – mosolygott Csabi, majd járóbotja segítségével megfordult.

–Tényleg nem kell segítség? A felüljáró…

–Nem, nem, köszönöm. Viszontlátásra!

Csabi folytatta az útját… visszafelé. Megszemlélte ismét a cukrászdát, beleszimatolt a kenyérillatba, ami a pékségből áradt, majd megnézte a karóráját. Még fél óra van kilencig. Nem árt igyekezni. Botja kopogott a járdán, ahogy sietett visszafelé. Bot-jobb-bal, bot-jobb-bal.

Az út balra kanyarodott, a végén pedig ott várt rá a vasútállomás, ami felett átívelt a zöld felüljáró. Talán a sínek közt átvergődni gyorsabb lenne? Mit képzelsz, a te állapotodban? Kockázatosssz!... Kockázatosssz! –idézte fel magában legutóbbi filmélményét.

Napocska egyre jobban sütött, és Csabi érezte magán forró csókjait. „Legalább neki bejövök”—gondolta. Már csak azért is inkább a felüljáró, mint a sínek, mert:

-- A második vágányon gép közlekedik, kérjük, a vágány mellett vigyázzanak!

A bemondó utolsó szavait már nem lehetett hallani a dübörgő zakatolástól, ahogy átsuhant a tájon a nem túl szerencsés nevű Corona  Intercity,  amint megálló nélkül robogott végső állomása, a Keleti Pályaudvar felé.

„A síneken át tényleg nem lett volna jó ötlet.—nyugtázta Csabi—A Corona áldozatának lenni. Magyarázkodni, hogy nem a vírus, hanem a vonat… Aztán az a sok papírmunka vele. Rendőrség, mentők, halottkém, jegyzőkönyvek… Az utasok pedig rághatnák a kefét, hogy kedvenc vonatuk már megint késik. Valami idióta miatt, aki meg akart tekinteni egy vonatot békaperspektívából is. Szóval akkor felüljáró! Helló felüljáró, te szép, zöld felüljáró, én Székely Csaba vagyok, diplomás megváltozott munkaképességű. Vagyishogy munkaképességem egy szikrányit se változott meg, de ezt így mondják azokra, akik mások, mint a nem megváltozott munkaképességűek. Te pedig felüljáró vagy, aki nem jár se felül, se alul.  Most pedig, ha nem haragszol, rád helyezem a botomat, aztán—ha minden sikerül—a lábamat is.

Ahogy tette volna lefelé a botját, Csabi észlelte, hogy a kopott élű, szürkésbarna kőlépcsőfokok alacsonyabbak, mint ahogy ő azt elképzelte, mint ahogy az egy „normál” lépcsőfoktól elvárható lett volna. Akkor a lábait is kell tennie: kicsit úgy, mintha lépcsőn, kicsit úgy, mintha emelkedőn lépkedne: Bot… jobb… bal,,, bot….jobb.. bal…

Itt eszébe jutott a kis mondóka, amit még a Pető Intézetben tanult, és amit a konduktor nénik nem győztek elégszer szajkózni: „Lábacskámat talpra teszem, talpra, talpra!”

Ő igyekezett lábait talpra tenni, ahogy tudta. Nem volt könnyű akkor se és most se, most főleg azért nem, mert ezek a lépcsőfokok igazán tréfás hangulatban voltak: egyik megtörtet játszott, a másik még külön lejtőset, a harmadik pedig:”én keskenyebb vagyok, mint a többiek”-et. Csabinak tehát a szemét is próbára kellett tennie, mert a lépcsőfokok játszótársai, a repedések még csibészebbek voltak gazdáiknál.  Hát akkor bot, jöhet a jobb, és a bal is. Na akkor megint hová rakhatom a botot? Igen, oda a lépcsőfok sarkához jó lesz! Jobb-bal! Ez az! Na, még egyszer! Jól van, kitűzhetjük a pihenőszintre a zászlót, vagyis a botot!

--De, tanár néni, a nyomorékok nem tűzhetnek zászlót!—nyafogta a kis Ancsa, amikor hétévesek voltok, és egy március tizenötödikei ünnepség alkalmával   papírzászlókat tűztek a domb  földjébe, ahol az emlékmű-oszlop állt. A tanár néni, ez a magas, vékony, vörös hajú, szép arcú asszony nem szólt semmit, csak állt, és nézte, ahogy diákjai a földbe szurkálják a hurkapálcikákat, végükön a kis piros-fehér-zöld zászlócskákkal. Az ünnep végén Csabi zászlaját valaki el is tüntette a dombról. Hogy sírt-e miatta, arra már nem emlékezett.  Na, most irány a következő lépcsősor! Ott már a fokok szabályosabbak, és barátságosabbnak tűnnek. Bot-jobb-bal, bot-jobb-bal.

Csabit kezdte fárasztani a lépcsőzés, így megállt, és megigazította a pólójának gallérját a nyakán. „Kék nyakkendő lesz rajtatot/ büszkék lesztek egy kicsit….”—jutott eszébe az ovisok búcsúztató verse. Mikor második osztályosok lettek, ő is kapott kék nyakkendőt. Sőt: kisdobos inget, kisdobos igazolványt, de még kék zsinóros sípot is. Rá is csodálkoztak az osztálytársai és a párhuzamos osztály tanulói is: --A nyomi is kisdobos?

A kisdobos igazolványt egy kisebb ünnepély keretében vették át. Ő emlékezett arra, hogyan ment ki érte két bottal az igazgató bácsihoz. A gyerekek és a szülők is megtapsoltak minden kisdobost, még őt is.

Na, még egy lépcsőfok! Akkor két botja volt még. Hosszú, fárasztó tornagyakorlatok, guggolások, helyben biciklizés, ollózás. Apa nem hagyta ellógni a délutáni tornákat. Meg is lett az eredménye: megtanult végre egy bottal közlekedni. Míg más fiúk, akik az utcában laktak, egy keréken bicikliztek, ő egy bottal járt. Ekkor lehetett olyan kilenc-tíz éves Ez is valami! Lépjünk tovább!

Felső tagozatba léptek, amikor a tanár néni közölte, hogy a kisdobos-úttörő életnek vége, ők már nem kaphatnak piros nyakkendőt. Osztálytársai szomorúan vették tudomásul, hiszen megszűntek a kirándulások, a sportrendezvények, ő viszont, még ha nem is mutatta, de megkönnyebbült. Mert mit is jelentettek számára ezek a rendezvények? Míg a többiek fogócskáztak, fociztak, a lányok ugróköteleztek vagy ugróiskoláztak, ő csak ült egy padon, és ügyet se vetettek rá. Rosszabb esetben pedig megkapta, milyen béna, milyen nyomorék. Persze, testnevelés órák továbbra is voltak, amikre nem szívesen emlékezett vissza.

Nagyon bántotta, hogy az osztálytársai csak akkor kedvesek vele, amikor segíteni kellet házi feladatot készíteni, vagy ha puskázni akartak az ő dolgozatáról., ezért úgy gondolta, hogy jobb lesz neki egy hatosztályos gimnáziumban. A gimnázium viszont csak vödör volt, amibe az ember a csöbörből szokott kerülni. Az ottani osztálytársai még annyira se álltak vele szóba, mint az általános iskolai „pajtásai”. Ők ugyanos valamennyien jó tanulók voltak, nekik nem kellett Csabi segítsége. Ráadásul a teremrend úgy volt, hogy az egyik órát a földszinten, a következőt pedig már a második emeleten tartották, és a fiúk nem győztek élcelődni azon, hogyan megy fel a lépcsőn,  miközben fogadást kötöttek arra, hogy felér-e időben. Hiába, a lépcsők mindig is élete keresztjei voltak! Következő lépcsőfok.

Bár a tanárai és diáktársai erősen kételkedtek benne, őt mégis felvették az egyetem számítástechnika szakára, ahol elszámította magát. Élvezte az akadálymentes  környezetet, azt, hogy nem kell órákra bejárnia. Ennek meg is lett az eredménye: a második félévet meg kellett ismételnie. Lépjünk csak még egyszer arra a lépcsőfokra a jobb lábunkkal! Ez az, most már megvan!

Attól, hogy nem úgy közlekedett, mint hallgatótársai, vele se kivételeztek. Ugyanúgy beírták neki is az elégtelent, ha nem volt jó egy szóbeli vagy egy írásbeli vizsgája, mint bárki másnak.

De, végül sok görcsölés és áttanult éjszaka után elvégezte az egyetemet. Ez az! Felértünk a hídra!

Egy vonat éppen akkor állt meg alatta. Modern, alacsony padozatú szerelvény, a mozdonya piros puskagolyó. Hatvan felé megy. „Én meg negyven felé.”—gondolta Csabi. Mindjárt negyven éves lesz, és se rendes munkahely, se pár, se család. A szüleinél húzza meg magát még mindig, Néha ugyan megkérik a szomszédok, családi ismerősök, hogy segítsen összeszerelni egy-egy új számítógépet, vagy telepítsen fel egy programot, és magyarázza el, hogyan működik. Ő mindig apróra elmesélte, mit mikor kell megnyomni, lehetett szó munka- avagy játékprogramról. Ezért kapott néha egy-egy tíz vagy húszezrest, de még mindig abból élt, amit a szülei adtak neki. Volt osztály- és évfolyamtársai bezzeg rendesen dolgoztak, megnősültek, férjhez mentek, lakást vagy házat vettek maguknak, ahogy ezt látta a közösségi oldalakon. Neki többször is megfordult a fejében, hogy letörli magát a Facebookról, hiszen az irigység olyan betegség, amit az ember nagyon könnyen megkap, és nagyon nehezen lábal ki belőle. A Facebook pedig első rangú irigység-generátor. Látni a volt osztálytársak, barátok, ismerősök képeit, ahogy a strandon a gyerkőcökkel lubickolnak, vagy akik kimentek Nyugatra, azoktól látni, hogy kint milyen szép, és hogy milyen jó dolguk van!  „Istenem, ha nem lennék mozgássérült, én is rohannék ki Nyugatra!” De ennek mi, pontosabban ki az akadálya? Anya! Ő fenyegetőzik mindig, hogy oda csak mosogatni9 meg takarítani kellenek az olyanok, mint ő, hiába a több nyelvvizsga, és hiába érteti meg magát bárkivel angolul vagy németül.  Ő akárhogy mondta, hogy  ott lenne rendes munkája, és ott az állapota miatt nem néznék le….

Lenézett. „Fentről nézve minden szép!” Látta a házakat, a síneket, a zöld mezőt, a vonatokat. Mint az a játékvasút, amit a MÁV kiállításán látott Szolnokon. Azon a Szolnokon,  aminek vasútállomásán nincs akadálymentes mosdó, és úgy kellett hármójuknak Kovács Gergővel és a vécés nénivel  besegíteni a férfivécébe Boross Palit, hogy ne  a gatyájába végezze el a dolgát. Pali elektromos kerekesszékben  ül, és sokkal rosszabb állapotban van, mint ő. Még a kezét is alig tudja használni. Még szerencse, hogy csak kisdolgoznia kellett, mert más valagát kitörölni elég gyomorfogató. Rágondolt, és öklendeznie kellett. Váltsunk témát! Itt a lefelé vezető lépcsősor, ami nagyobb feladat, mint felfelé menni. Gyerünk:bot…!

A szülei még élnek, és, eltekintve a magas vérnyomástól, a cukorbetegségtől, meg az időskori más nyavalyáktól, jól bírják magukat. Neki is jár némi rokkantsági ellátás, ami,  nem egy csillagászati összeg, és ha úgy hozná a sors, hogy jövedelme egymás után három hónapon át elérné a minimálbér másfélszeresét, vissza kéne adnia. Ez a veszély nem fenyegette, de akkor is ostobának és értelmetlennek találta ezt a rendelkezést. Tehet ő arról, hogy ő ilyen? Mivel rokkantként az egészséges többségi társadalom rosszallását, megvetését és diszkriminációját ki kell állnia, tessék ezt valahogy honorálni, kedves Állam bácsi!

Szóval a szülei még élnek. De mi lesz, ha már nem lesznek? Egészséges párt úgyse talál magának, egy rokkant lánnyal meg mihez kezdene? Magát is alig tudja vonszolni, és ha még a lány kerekesszékes is lenne…. Menjen ki külföldre? De hát már nem fiatal. És mi lesz, ha anyának van igaza? Ha ott is diszkriminálnák? Ha oda csak mint mosogató vagy vécépucoló kellene?

Már most is küszködik lefelé a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva jobb kezével a botjába, a ballal pedig a lépcsőkorlátba. Csak lassan, óvatosan. Ha megöregszik, akkor is rá fognak szólni a lépcsőn lefelé menet, hogy siessen? Most viszont nincs senki mögötte, aki siettetné.  Jó, most megint leszúrni a botot, aztán jöhet a jobb láb, és a bal.  Jöhet a következő lépcső.. Ha nincs munkahely, nincs megfelelő nyugdíj se. Ha nincs megfelelő nyugdíj, nem lesz miből fizetnie a lakásfenntartást, a számlákat, és akkor még nem is evett. Irány az utca! Majd valami koldusmaffia pártfogásba veszi, és majd ő is kalapozhat valamelyik aluljáróban vagy felüljáró alatt. Pihenőszint. Ha cigizne, most rágyújtana egy bűzrúdra, de még a szagától is rosszul van. Meg aztán retteg a ráktól. Az a fránya rák vitt már el olyan ismerősét is, aki életében nem gyújtott rá, úgyhogy ő sincs védve tőle. Lehet, hogy egy rák megváltás lenne az ő állapotában? Úgyse gyógyítana senki egy mozgássérült hajléktalant, egy koldust, hiszen akkor a TB-járulékot se tudná fizetni. Gyerünk tovább lefelé! Élne csak egyik napról a másikra, egyik fokról a másikra lejjebb és lejjebb! Bot… jobb… bal…bot… jobb… bal….. Ha majd eltemetik, ha eltemetik egyáltalán, és nem valami húsfeldolgozóban köt ki a holtteste vagy valami kínai étteremben édesz-szavaányú cíke-ként, akkor hogyan emlékeznének meg róla? I Hogy élt egy nyomi lúzer, aki az égvilágon semmit nem tett le az asztalra?  És ki menne el a temetésére? A sírásókon meg a temetkezési vállalkozón kívül biztos nem lesz ott senki. Még egy lépcső, és lejutottunk! Ez azért nem volt kis teljesítmény egy megváltozott munkaképességűtől! Másfél kilométer, melynek csúcspontja a felüljáróval való csata volt, amiből győztesen kerültünk ki! Köszi, felüljáró, te úgyis hagysz nyerni mindenkit! Még engem is!

Néhány útbaigazítás után Csabi elért a klubházhoz, ahol javában folyt a buli, fogyott az üdítő, a pogácsa meg az édes sütemény-mix, és végre találkozhatott Gergővel és Palival.

–Nem hallottál minket? – kérdezte Gergő – Ott kiabáltunk, hogy a másik irány, de te észre se vettél minket.

–Elhoztunk volna kocsival. – tette hozzá Pali

–Nem baj. – mosolygott Csabi – Legalább sportoltam egyet.

Lesz még tavasz

Lesz még tavasz, csak kell, maradjunk meg jónak,

Céljainkhoz hűnek, késznek, kitartónak,

Jöjjön bár száz csapás, nem törhet le minket,

Büszkén vállaljuk a kapott sebeinket.

Lesz még tavasz, lesznek még újra mosolyok,

Mivel elkergetjük téli sötét gonoszt,

Rügyet hoznak a fák, virágok kinyílnak,

Nyomasztó füstszagot felvált virágillat.

Lesz még tavasz, és majd az ég is kiderül,

Nagykabát helyére színes ruha kerül,

Magányból szeretet, szerelem virágzik,

Kik messzire űzik tél zord katonáit.

Lesz még tavasz újra, napfény, madárének

Új fényeket kapnak a régi értékek,

Csak tartsunk ki addig, ez az, mit tehetünk,

És utána végre önmagunk lehetünk.

Kedves Druon Mester!

Olvastam csodálatos regényciklusodat, Az elátkozott királyokat, és, bevallom, az elejétől az utolsó betűjéig, nagyon élveztem. Most, hogy megírtam a magam Killzone fanfiction-nek nevezett történetét, tudom, mit éreztél, hogy el kellett veszejtened kedvenc hősödet, Robert D'Artois nagyurat.

Te nem játszhattál számítógépes vagy videojátékokkal, bevallom,  újabban én is csak egy-két online játékkal szoktam. A Killzone-t, mely a Guerilla Games alkotása, és a Play Station forgalmazza, is csak a youtube videófelvételeiről , illetve különböző adatbázisokból  ismerem.

Igen, Radec ezredes az én kedvencem is ebből a modern mondakörből, mint annyi mindenki másnak. Kicsit hasonlít a Te hősödre, kedves Mester,  Robert Nagyúrra, hiszen mindketten olyanok voltak (olyanok), mint a mesebeli harcosok: nagyok, erősek, ravaszak, és jaj volt annak, aki szembe mert szállni velük! Hogy gonoszok lettek volna? Hogy könnyedén oltottak ki életeket? Ez bizony igaz mindkettőjükre, de gondoljunk bele: mindketten olyan korban éltek, mikor nehéz dolog volt maga a túlélés is. Háborúk dúltak, békeidőben pedig intrikák szövődtek, tehát csak két választásuk lehetett, (ahogy Radec mondaná:) ölni vagy meghalni.
Közös tulajdonságuk még, hogy mindketten szeretik a piros színt. De míg Artois grófja teljesen vörösbe öltözött, az Arcnélküli Ezredes csak kiegészítőként hordta a vér színét a köpenyén, a váll- és karszalagján valamint a jobb térdvédőjén.

Van viszont regényednek egy másik szereplője, akihez az ezredes jobban hasonlít, mint Robert D'Artois-hoz. Ő lenne az a kimondhatatlan nevű miniszter, aki igaz ügyekért igaztalan tetteket követett el, és amit megbánt a Montfaucon-i bitó árnyékában:  Enguerrand de Marigny.

Ahogy Radec Visarihoz, ő Szép Fülöphöz volt feltétlenül hűséges. Mindketten csakis önmaguknak köszönhették, hogy azzá váltak, akik lettek. (Bár, mondjuk Te , kedves Mester azt írtad, hogy Marigny polgári származású volt, valójában egy kisnemesi család szülötteként látta meg a napvilágot.) Mindkettőjüket jobbára csak kísérők jelenlétében lehetett látni: (Marigny-t mindenhová négy poroszló, míg Radecet az emberei követték.)

Képletesen Marigny is maszkot viselt, amolyan fordított Tartuffe volt a maga világában. Ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, gyakran kellett lelkiismerete, jobb belátása ellenére cselekedni, elhallgattatni lekiismeretét. (Itt első sorban a templomosok perére gondolok.) 
Radecről a források azt írják , hogy "a cápa emberi megtestesülése", olyan mértékben kiölte magából az emberi érzéseket, és egyedül Visarinak engedelmeskedik. Jómagam is, és sokan mások, akik megkedvelték őt,  feltételezzük, hogy azért neki is vannak érzései, neki is van szíve. Megnyerő benne viszont hogy ő (Scolar Visarival ellentétben) nem akarja leigázni az emberi fajt, és nem kíván részt venni népirtásban.

Még valami: intézmények alapítása. Marigny megalapította az Ecouis-i társaskáptalant, melynek temploma most is áll a maga román stílusú díszében, míg az ezredes az őróla elnevezett katonai akadémiát hozta létre.
És még itt van az a tény is, hogy mindkettőjüknek történetük második része végén kellett távozniuk az élők sorából. Egyikülk se félt a halától, de egyikük halálába se tudtam beletörődni, ezért mindkettőt (egy-egy történet erejéig) feltámasztom.

Marigny feltámasztásának gondolata már 2003-ban megfogalmazódott bennem, hogy halálától számított ezer év múlva élő számítógépes rendszerként újra visszatér ebbe a világba, és feladata az lesz, mint ezelőtt: válságkezelés. Szegény Mester, ha ezt tudnád, mire készülök, biztos forognál a sírodban. Érzem viszont, hogy ő az egyetlen, aki képes lenne megoldani azt a rengeteg problémát, orvosolni azt a sok bajt, ami a világunkat sújtja. Akárcsak Radec, harcos ő is, és ő is igyekezett legjobb tudása szerint cselekedni, bármihez is fogott..

Így tehát kezdődjön az új történet, új hősökkel, új reményekkel! Minden jót, Druon Mester, érezd jól magad a Túlvilágon!

Emese

U.I. :Ha találkoznál Robert D'Artois-val, Enguerrand de Marigny-val vagy esetleg Radec ezredessel, add át nekik üdvözletemet!