Mesiko-szan álmai

Mũvészet
Mesiko-szan•  2022. március 28. 17:15

Vastagbőr és ecset

Az abrakvárosi Szavanna Múzeumban nagy tömeg gyűlt össze. Emberek, állatok az állati királyság minden pontjáról összesereglettek, hogy megtekinthessék az újonnan kiállított tárlatot – és magát a művészt. Riporterek mikrofonnal, operatőrök kamerákkal, fotográfusok fényképezőgéppel  a kezükben, mancsukban, patáik vagy csülkeik közt sorakoztak fel a konferenciateremben, miközben a vendégek megcsodálták az ünnepelt festő- és grafikusművész egy-egy képét.

–Milyen légiesen könnyed ecsetkezelés!– nézte szemüvegén át egy pápaszemes medveasszonyság az egyik képet, mely egy vízre szálló tiszavirág-kérészt ábrázolt

–Út Tündérvárosba.– olvasta  egy másik színpompás mű címét egy fiatal gazella srác – Ez a tündér a sárga fényúton olyan, mint a volt barátnőm. Csak ugrott egyet, és mintha ott se lett volna.

–Ez valami hatalmas! – jegyezte meg egy csimpánz, amint megállt a Noé bárkáját ábrázoló nyolcszor négy méteres olajfestmény előtt a fejét fogta – Én is szoktam festeni, de ezt a művészt legfeljebb majmolni tudom.

– Nem vitás, – mondta egy mandrill, miközben elmélyedt egy, a Csizmás Kandúrt mutató mesekönyv- illusztrációban – a mi Vízi Lacink egy igazán színes egyéniség.

– És már jön is! – rikácsolta Arara Aurél, a zöld színű papagáj, az Esőerdő Hangja nevű műsorcsatorna riportere – Íme, Vízi László, a mester!

Nagy taps és örömujjongás fogadta a testes, vastagbőrű művészt, ahogy komótosan becammogott a konferenciaterembe. A szervezők a főhelyre ültették, mire ő leült (bizony, három széket is elfoglalt a kicsinek nem nevezhető ülepével), kitátotta hatalmas, karószerű fogakkal ékesített száját, és jóízűen beletömött egy maroknyit az asztalra kikészített cukornádból, amit nagy csámcsogással elropogtatott. Rózsaszínes-szürkés ábrázatán kedélyes mosollyal végignézett a tarka társaságon, melynek tagjai fényképezőgépekkel, telefonokkal és kamerákkal vették fel, mit csinál.

– Üdvözlet a kedves jelenlévőknek és azoknak is, akik a tévé képernyőjén keresztül követnek minket! –kezdte Arara Aurél – Itt vagyunk, Abrakváros egyik legnagyobb nevezetességének, a Szavanna Múzeumnak a konferenciatermében. A festészet egy csodálatos művészeti ág. Művelőjének precíz megfigyelőképességre, emlékezőtehetségre, szín- és formaérzékre, valamint fantáziára van szüksége, hogy nagyszerűt tudjon alkotni. De ezt jobban tudja nálam ezeknek a káprázatos képeknek a megalkotója. Szeretettel üdvözlöm Vízi László festő- és grafikusművészt, számos mese- és útikönyv illusztrátorát…

– aki mindezen kívül még víziló is! – mosolygott a nem kissé túlsúlyos festőművész – Szia, Ari, és üdv a  Nagyérdeműnek!

– Szia, Laci! A kedves közönségnek elmondanám, hogy a művész úrral közeli jó ismerősök vagyunk, de erről később ejtenénk egy-két szót. Kezdjük az elejéről! Laci, mesélj nekünk, kérlek magadról! Mivel telt a gyerekkorod?

– Sírással…– felelte a víziló, és egy  elmorzsolt egy könnycseppet tömpe ujjai közt. A hallgatóság döbbent csendben állt és ült. Ez az örökké mosolygós, víg kedélyű művész sírással töltötte a gyermekkorát?

– Ezt, ezt magyarázd el, kérlek, a kedves közönségnek! – Arara Aurél is zavarban volt

– Elég csak rám nézni! – válaszolt Vízi László – Mindig is ilyen, enyhén szólva… molett voltam. Molett?– tette hozz kesernyésen nevetgélve – Hájpacni! Dagadék! Ahogy elmentem az iskola folyosóján, nem győztek beszólogatni nekem: „Vízi lúúúúú! Vízi lúúúúú-zer!” Aztán nem győztek kacagni rajtam.

– Sajnos, még mindig vannak ilyen esetek…– jegyezte meg halkan a riporter – Mesélj tovább, kedves Laci, mi volt még?

– Ahogy mondtam, nehéz gyermekkorom volt. Mint ahogy magam is jó nehéz voltam. Amikor középiskolába kerültem, súlyom elérte a nyolcszáz kilót. Az iskolapadban leghátul ültem – egyedül. Ugyan, ki ült volna mellém, hiszen el se fért volna tőlem senki. Egymagam két széket foglaltam a mázsás sejhajommal . Tanulni egész jól tanultam, mindig igyekeztem, hogy a négy és feles átlagom meglegyen, a tornaórák viszont számomra magát jelentették a poklot. Miközben társaim szélsebesen száguldottak a pályán, én lihegve totyogtam utánuk, fényévnyire elmaradva tőlük.  Rózsástollú Arabella tanárnő, aki a flamingók közt is prímabalerina volt, mindig korholt engem. Valahogy így: „Jaj, Lacikám, este lesz, mire célba érsz!”

– Szóval a flamingó tanárnővel nem volt rózsás a viszonyotok?

–Nem igazán…– ingatta a fejét Vízi László –De voltak keményebb esetek is. Itt volt az osztályfőnököm, Fogas Ferenc tanár úr, minden páviánok legharapósabbika. Még az oroszlán-osztálytársaim se mertek vele ujjat húzni. A dühkitöréseitől mindannyiunkat a hideg rázott. Olykor eleresztett egy-egy poént, amin szinte kötelességszerűen nevettünk.  Fizikát tanított nekünk, és éppen a lift működési elvét magyarázta, amikor felnyújtottam a kezem, és megkérdeztem, hogy az iskolánkban lehet-e lift? Erre ő kikacagott, és azt mondta: „Te szalámigyuri! Nincs az a lift, ami elbírná a habtestedet! Neked akkor a lépcsőn kéne menned, hogy leadd a mázsáidat!” Erre a többiek mind nevettek. Iszonyú kínosan éreztem magam, fülem tövéig elvörösödtem. Az egyik gazella-osztálytársnőm óra végén odajött hozzám, és megjegyezte, hogy Fogas tanár úr csak jót akar nekem, mert a túlsúlytól csak egészségügyi problémáim lesznek. Sorolta is, hogy magas vérnyomás, cukorbetegség, agyvérzés… Bizony, akkorra a testsúlyom már a másfél tonnához közelgett. Amúgy a mostani testsúlyom egy tonna nyolcszáz kiló … nettó.

A közönség mosolygott, miközben Arara Aurél újabb kérdést tett fel:

– Elmondanád, hogy ismerkedtél meg a festészettel?

– Nos, pont azon a napon kezdődött az egész. Miután Fogas tanár úr így megszégyenített, testnevelés óra következett. „Jó kis nap ez!” –  gondoltam magamban. Rózsástollú tanárnő kivezényelt minket az Izzasz-tóhoz, ehhez a meleg vizű tóhoz, hogy fussuk körbe háromszor. Mindenki nagyon jól futott– kivéve engem. A tó mellett illatos magnóliabokrok álltak, rózsaszín és fehér virágokkal. A többiek már a harmadik kör végén tartottak, amikor én csak a második körbe kezdtem. Úgy gondoltam, nem töröm magam: lefeküdtem az egyik magnóliabokor alá, és ott csendben elszenderedtem. A bokrok körül tarka szárnyú pillangók röpdöstek, így én is pillangóvá változtam álmomban. Virágról virágra szálltam, és csodálatosan színesnek láttam a világot. Nem is gondoltam volna, hogy a sárga, a piros, a rózsaszín hány ezernyi árnyalatban tud pompázni: még a fehér és a fehér közt is óriási különbségeket láttam. Szóval gyönyörű virág-világ tárult elém!. Mikor felébredtem, mindent szebbnek láttam. Még Rózsástollú tanárnő tollazatát is pompásabbnak láttam, mint valaha a maga csodás rózsaszín árnyalataival, pedig vagy fél órát most a fejemet azzal, hogy mit képzelek magamról, meg hogy azért megtisztelhetném őt és a többieket, hogy legalább úgy tennék, mintha élnék. Valahogy azonban sikerült ezeket a szitkokat elengednem a fülem mellett. Nem törődtem a vízilúzerezéssel, a hájdagadékozással, semmivel, ami osztálytársaim száját elhagyta, és  ami miatt eddig úgy bőgtem, mint a záporeső. A következő óra rajz lett, és egy kolibrit kellett lerajzolnunk. Ékszer Xerxész tanár úr, az ékszerteknős odacammogott hozzám, megpillantotta a rajzomat, és nem akarta elhinni, hogy ez az én művem.

–Márpedig én rajzoltam, tanár úr! – erősködtem

Erre Ékszer tanár úr, maga teknőci sebességével elviharzott, és Foltos Letícia igazgató asszonnyal tért vissza. Az igazgatónőnek még Fogas tanár úrnál is élesebb fogai és kellemetlenebb hangja volt.

–Ő is pávián volt?– kérdezte Aurél

–Félelmetesebb: hiéna. Megnézte a képemet, és összehúzta amúgy is szúrós szemeit. Sarkon fordult, és intett, hogy kövessem az irodájába

–Ugye, tudod, hogy én csalókat szoktam reggelizni? – kezdte immár az irodájában

A régi énem megszeppent volna a félelmetes nőstényhiéna láttán, Ez az új Vízi Laci azonban mosolyogva a szemébe nézett, és csak ennyit mondott:

–Túl nagy falat lennék az igazgatónőnek!

Erre ő  leültetett az íróasztalához, és papírt, grafitceruzát meg radírt vett elő a fiókjából, majd rámutatott az ablakában álló kaktuszra, hogy rajzoljam le. A kaktusz rideg és éles tüskéjű növény volt, olyan rideg és tüskés, mint az igazgatónő. Ezért gondoltam egyet, és a kaktusznak is szúrós szemeket, hiénaorrot és éles fogakat rajzoltam. Mikor végeztem, az igazgató asszony erélyes mozdulattal elvette tőlem a művemet, majd elviharzott a tanáriba, és telefonálni kezdett.

–Mit éreztél akkor? – kérdezte Aurél

–Bevallom, egy kissé meg voltam ijedve, hiszen az igazgatónő haragjától nem csak a diákok, hanem a tanárok is féltek.   Vártam az irodában az íróasztal mellett, hogy most mi lesz, majd vissza akartam menni az osztályterembe, amikor összefutottam az igazgatónővel, akit egy faarcú, fekete keretes szemüveget viselő zsiráf kísért barna öltönyben, zöld nyakkendővel.

– Hová, hová, művész úr? – kezdte az igazgató asszony – Be se mutatkozik a dékán úrnak?

Én felnéztem a zsiráf-dékán nagy, barna szemeibe, majd odanyújtottam a jobb mellsőmet.

–Jó napot kívánok! – kezdtem – Vízi László vagyok, és itt tanulok a Szavanna Gimnáziumban.

–Örvendek fiam.– rázta meg a mellsőmet a dékán – Nyakas Adorján vagyok, foltos nyakorján, vagyis, közérthetőbben: zsiráf. Én vagyok az Ezerszínű Toll Művészeti Főiskola dékánja. Az igazgató asszony telefonált, hogy egy különös rajztehetség van az iskolájában. Igaz ez?

–Én csak… – kezdtem mondani

–Igen, igen!– szakított félbe (már nem szó szerint )  Foltos igazgatónő – Ő lenne az, a mi Lacink !Nézze! –mutatta a dékánnak a kaktuszos rajzomat– Ezt is ő rajzolta.

–Hmmmm.– ráncolta az orrát a zsiráf-dékán, majd megnyalta a nyelvével a fülét – Nagyon ötletes.–Ekkor hozzám fordult – Fiacskám, nem akarsz a főiskolánkon továbbtanulni?

Nekem felcsillant a szemem „Művész leszek!– gondoltam

– De igen! – válaszoltam nagy bólogatva – Festőművész szeretnék lenni.

Ekkor megkezdődött a felkészülésem a felvételi vizsgára. Ékszer Xerxész tanár úr különórákat adott nekem festészetből és rajzból: megtanultam, mi az aranymetszés, hogyan kell pontosan árnyalni, és külön órákat szánt a mellső végtagok ábrázolására: emberi kéz, majomkéz, leopárdmancs, zebrapata, zsiráfpata, és így tovább. A műszaki rajzokat kissé unalmasnak találtam, viszont mikor színes dzsungeleket, virágoskerteket vagy madarakat kellett festenem, azt nagyon élveztem. Azelőtt úgy tekintettem magamra, mint egy tohonya dagadékra, azután pedig úgy, mint egy tohonya dagadékra, akinek van életcélja. Ezzel az önbizalmam is megnőtt. Emlékszem, mikor Musztáng Márk, a fehérszőrű vezércsődör a lóbarátaival elment mellettem a folyosón, és megjegyezte, hogy én nem ló vagyok, hanem vízidisznó, a többiek kacagtak. Én, ahelyett, hogy szepegve elmentem volna, odamentem hozzájuk, popómat fejéjük fordítottam, és akkorát szellentettem, hogy majd’ leszállt a fejükről pompás sörénykoronájuk.

A büszkeségében megsértett musztáng ekkor telefonált apucinak, hogy szóljon az igazgatónőnek, aki penderítsen ki engem a suliból.

–És? Kipenderítettek? – tette fel a kérdést Aurél

– Nem ők rúgtak ki, én magam mentem. Felvett az Achmed Elefánt Vastagbőrű Gimnázium, ahová hozzám hasonló, nem igazán vékony alkatú diákok jártak: elefántok, orrszarvúak, jávai, szumátrai és indiai vízilovak. Én magam a nílusi faj csapatát erősítem. Az órák itt érdekesebbek voltak, mint a Szavanna suliban. Az órák többsége vízközelben vagy magában a vízben zajlott, így néha láttunk egy-két fókát és bálnát is, ahogy hallgatták osztályfőnökünk, Ormányos Otília tanárnő történelemleckéit. Ormányos tanárnő szeretett engem, és szerette, ahogy illusztrálom a történelmi eseményeket. Onnan jeles érettségi bizonyítvánnyal mentem az Ezerszínű Tollba.

–Kik voltak ott a hallgatótársaid?– fordította Aurél a mikrofont a vastagbőrű festőművésznek.

–Mindenféle élőlény: emlősök, főemlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, még egy kis csiga  is volt köztünk. Hasláb Huba. Őt nagyon csíptem: Úgy festett, hogy belemászott a festékes üvegbe, aztán végigmászott a vásznon. Nagyon érdekes képeket alkotott: egyfajta kubista és szürrealista látomások voltak. Velem amúgy még most is tartjuk a kapcsolatot. Emlékszem, tanítás után együtt mentünk a közeli Kokó-Mangó bárba benyakalni egy-egy jó pofa sört. Akkor éreztem, hogy kiteljesedek. Egy-egy pohár sör nem ártott meg, sőt, még segített is az alkotásban. Huba viszont már egy kortynál kidőlt, mély álomba szenderült. Lehet, hogy ezek az álmok ihlették a festményeit és a rajzait.

–Milyennek érezted a főiskolai éveidet?– kérdezte Aurél

–Nagyon boldog voltam az első két évben. Kiemelt ösztöndíjat kaptam, szóval ment a szekér. Sikereimet az Abrakvárosi Egyházközösségnek is köszönhettem, akik a Noé bárkáját rendelték tőlem. Festettem még számos bibliai jelenetet is, például a tékozló fiúról, hogy milyen rossz sora van idegenben, hogy még a moslékba szánt kenyeret is megenné, vagy ahogy a teve átmegy a tű fokán. Cirmos Cecil atya, a templom macska-plébánosa még restaurálási feladatokkal is megbízott: imádtam újjávarázsolni régi, kopott képeket. Mikor vasárnaponként misére mentem, nem győztem mutogatni a képeket, hogy ezt is én restauráltam, azt is én restauráltam. Anyagi gondokkal nem küzdöttem, a szüleim támogatására se szorultam rá.

–És mi történt azután? ­ ­– kérdezte több riporter is

– Elkövettem a legnagyobb hibát, de így utólag még büszke is vagyok rá.

A közönség szemmé vált a csodálkozástól. „Folytasd!” „Folytasd!”– suttogták mindenfelől.

Vízi László tehát folytatta.

–Emlékeztek még Musztáng Márkra? Na, ő volt a régi gimnáziumunk büszke paripája. Büszkeségét tovább növelte az a tény is, hogy 2025-ben  elnyerte az Állatvilág Szépségkirálya címet, ami nemcsak óriási, ötmillió lapulevél értékű díjjal, de hírnévvel is járt. Mindenféle lóalkatú kanca legyeskedett körülötte: lovak, szamarak, öszvérek, de még zebrák is. Elismerem: nem ok nélkül lett szépségkirály a fehér csődör: minden porcikája, a kiállása, a mozdulatai, a fénylő, dús sörénye: szóval minden pompás volt rajta. Ezért az apja, Musztáng Mihály felhívta iskolánkat, hogy örökítsük meg fiát festményeinken vagy készítsünk róla szobrot.

Ahogy Márk belépett műtermünkbe, egyből kiszúrt engem. Én azt hittem, hogy az évek során érettebb, kedvesebb és megértőbb lett, ezért mosolyogva  odaköszöntem neki:

– Helló, Márk!  Gratulálok a sikeredhez!

Erre ő elfordította minden ízében tökéletes fejét, és csak prüszkölt egyet.

– A vízilúzer! – morogta elég jól hallhatóan  – Hogy ez mit keres itt? A fingáshoz ért, de a festéshez nem konyít, az is biztos.

–Nézd, Márk! Öt év is eltelt, és ….

–Azt mondod, bocsánatot akarsz kérni?

–Igen, bocsánatot kérek….

–Térdelj le előttem, és hangosan kérj bocsánatot! Ismerd el a tökéletességemet és a felsőbbrendűségemet, és mondd el magad mindenféle semmirevaló, hitvány alaknak, hiszen te mindig is az voltál! Na, mi lesz, hájpacni?

Erre én nem szóltam semmit, csak  visszavonultam a festőállványom mögé, és elég gyorsan kész lettem a művemmel.  Mikor a hallgatótársaim bemutatták a festményüket: ki klasszicista stílusban, ki szecessziósan rajzolta le a szépségkirályt, végül rám került a sor.

–Nos, Laci, te jössz!

Erre én elkezdtem.

–Én most a minimalista stílust választottam, abból a célból, hogy megragadjam a modell lényegét, valódi belső énjét.

Akkor megfordítottam a képet, mire az oktató és a hallgatótársaim megdöbbentek. Volt, aki elpirult, volt, aki kuncogott, és volt, aki hangosan felkacagott. A „múzsának” azonban egyáltalán nem volt ínyére a festményem. Én ugyanis festettem egy jó nagy, ágaskodó… lótestrészt, amit akkor mondunk valakinek, amikor az illető szerintünk nem érdemli meg, amit követel…

–Hát ez… – habogott az oktatónk

–Undorító!– nyerítette Musztáng Márk– Van bőr a képeden, te agyatlan zsírpacni, így megalázni?

–És neked? – replikáztam fojtott dühvel a hangomban – Van képed engem megalázni?

–Még nem fogtad fel, kivel állsz szemben! – kezdte az ifjú mén a nagyáriáját– Az apám a vezércsődör, a Pata Parlament elnöke, Őfelségének, XII. Leonard királynak a legfőbb tanácsadója! Egy szavába kerül, és tönkreteszi a karrieredet meg a családodat! Na, most letérdelsz előttem, bocsánatot kérsz a lehető legalázatosabb módon, és talán elfelejtjük azt az incidenst.

Válasz helyett én odamentem hozzá, a szájába tömtem a képemet, és sarkon fordultam. Hallottam Márk átkozódását és fenyegetőzését, hogy feljelent, és hogy életem végéig börtönben fogok csücsülni a többmázsás kufferomon.

–Ezután mi történt? – tette fel a kérdést Aurél – Tényleg tönkretett vagy csak blöffölt?

– Az történt, hogy akármilyen vastagbőrű is lettem az utóbbi időben, nem mertem visszamenni a fősulira. Egész nap az utcán bolyongtam, egyik kocsmából a másikba mentem meginni egy-egy kisfröccsöt. A szüleimhez se mertem visszamenni, mert féltem tőlük is. Apa, ha bedühödött, akkor kő kövön nem maradt, nála pedig csak anya haragja volt rettenetesebb. Azzal tartottam el magamat, hogy az utca állatairól készítettem portrékat vagy karikatúrákat. Az italnak hála, az is egyre kevésbé ment jól. Jó két év telt el így, mire valami visszahúzott a Szavanna gimi közelében található Izzasz-tóhoz. Belevetettem magam a meleg vízbe, és ordítva dagonyáztam. Nyár volt akkor, forró, száraz nyár, és én fuldokoltam a hőségtől, de valahogy éreztem, hogy megtisztulok az iszapos víztől. Miután végeztem a dagonyával, megint lefeküdtem az egyik magnóliabokor alá, és elnyomott az álom. Szivárványszín tündérszárnyakon repültem  a szivárvány ívének útján. eszembe jutott akkor, milyen lenne elmenni innen, elköltözni Tündérországba. Mivel Tündérország nem létezett, úgy gondoltam, magam teremtem meg a saját Tündérországomat. Megmaradt pénzemből papírlapokat, festővásznat, ecseteket és festéket vettem, és kevesebb pia ment le a torkomon. Ebből a korszakomból való az Út Tündérvárosba akvarellem. Megpróbáltam olyan könnyed lenni, mint egy tündér vagy mint egy pillangó az ecsetkezeléssel, és jobban ment, mint hittem.  Éppen az egyik tündérországos festményemen ügyködtem, amikor éreztem, hogy a lábam szárán kúszik fel valami  furcsa, nyálkás érzés. Lenéztem,  és megpillantottam Hasláb Huba barátomat.

–Huba! Hát te…?

–Csak meg akartalak keresni. Miért nem jöttél vissza a suliba?

–Bevallom: féltem, és félek még most is.

–De hiszen nem történt semmi! A tanári kar elismerte, hogy az a Musztáng gyerek valóban az volt, aminek te lefestetted, ahogy veled viselkedett, és ezt az apja is megértette. Úgy látom, a festészettel nem hagytál fel.

– Nem bizony! – válaszoltam – Sőt: új ihletet kaptam a varázslatos magnóliabokrok hatására. Tündéreket festek!

–Tündéreket festesz? – kérdezte a kis csiga– De hát azok csak a mesében léteznek! Apropó, mese! A Tiritarka Kiadó mesekönyv- illusztrátori pályázatot hirdet a klasszikus Grimm-mesék kategóriájában. Tudod: Hófehérke, Csipkerózsika és társaik.

–De hát ezek a mesék mind lerágott csontok!– válaszoltam

–Nekünk talán igen, de a mai gyerekeknek egyáltalán nem az! És szép kis summát fizetnek a nyertesnek.

Mikor Huba tovacsúszott, én elgondolkodtam. Ekkor porkrétát fogtam, és azzal festettem egy színes hátteret magnóliabokrokkal, előtérbe pedig egy kackiás bajuszú, zöld szemű, cirmos kandúrt, lábán piros csizmával, amint a batyujában fogolymadarat visz a királynak. Mivel még mindig féltem, hogy bajom eshet, ha bármit is festek, így álnevet választottam: így lettem Nílusi Ramszesz. Ezen a néven közönségdíjas lettem

A közönség mosolygott a fura álnév hallatán.

– Nyertél más díjakat is? – kérdezte Aurél

– Igen, nyertem pár első, második és harmadik helyezést, sőt néhány különdíjat is.

– És melyik díjadra vagy a legbüszkébb?– folytatta a kérdezősködést a papagáj

– Hogy melyikre? – mosolygott a művész– Az én Amálkám szívére. Ahogy a tündér- portfóliómon dolgoztam az utcán, mázsás lépések hangját hallottam, és megütötte  a fülemet egy édes, mély női hang-

– Az ilyen képek festése gazdag lelki világra vall– mondta

Hátranéztem, és megpillantottam álmaim asszonyát: rengő pocakját, ellenállhatatlanul gömbölyű sonkáit, tokáját. Higgye él a kedves nagyérdemű: szerelem volt első látásra. Bemutatkozott, hogy Zsíros Amáliának hívják, és nílusi víziló, akárcsak jómagam. Azonkívül még pszichológus is. Beszédbe elegyedtünk, és ez olyan volt, mintha már gyerekkorunk óta ismertük volna egymást. Elmondta, hogy gyerekkorában – hozzám hasonlóan – őt is sokan csúfolták, és rájött arra, hogy a gúnyolódó gyerekek a saját kisebbségi érzésüket, a saját gyengeségüket akarják leplezni. Ekkor elmeséltem én is az esetemet Musztáng Márkkal, és ő azt mondta, hogy Márknak kisebbségi érzése lehetett velem szemben. Mire én:

– Mire fel? Tökéletes külső, gazdag, befolyásos szülők, jó érdemjegyek. Bár megtudtam, hogy tanulnia se kellett, és mégis négyeseket-ötösöket szerzett az egyetemen is.

– Látod: épp ez az! Hogy neki semmiért nem kellett megküzdenie, minden adott volt számára. Tudta magáról, hogy belül üres, és feleannyit se ér, mint te.  Lehet, hogy most még szép, és sok lány álmodozik róla, de az évek múltával a szépség megkopik, és ő is csak egy rozzant gebe lesz. Neked viszont hírneved van, és az utókor is emlékezni fog rád.

– Jó festőnek tartanak, az igaz. De hogy tudnék igazi nagy művész lenni szerinted?

– Szerintem úgy, hogy több állattal, sorssal, életúttal ismerkedsz meg. Erre pedig a legjobb út, ha újságoknak kezdesz el dolgozni.

Hát így lettem az Esőerdő Hangja illusztrátora és karikaturistája. Itt ismerkedtem meg veled, kedves Aurél.

–Úgy bizony! Akkor még csak egy kezdő firkász voltam, és  nem tudtam miről riportot készíteni. Laci mondta nekem, hogy „ha jó témát keresel, az utcán hever.” Ekkor körberepülttem az utcát, és megpillantottam egy páviánt az utcán heverni. Lefényképeztem, és elküldtem Laci barátomnak. Ő felismerte benne egykori tanárát, Fogas Ferenc urat.

–Igen, és nagyon megsajnáltam volt osztályfőnökömet, akármilyen rosszul is bánt velem annak idején.  –tette hozzá a víziló-művész – Mentőt hívtam neki, majd mikor a kórházban kijózanították egy jó alapos gyomormosással és injekciókkal, elmondta, hogy  a mostani diákokkal egyszerűen nem lehet bírni.

–Visszafeleselnek, nem figyelnek, sőt, még fenyegetőznek is. Ha meg szóvá merem tenni a szülőknek, hogy neveljék a gyerekeket, akkor meg én vagyok a gonosz. Képzeljétek: egyszer egy varacskos disznó-házaspár még jól meg is vert.  

Így született meg az első újságcikked a pedagógus pálya veszélyeiről.

– Így bizony! – bólogatott Aurél – És miért is hagytál ott minket? Tán nem érezted jól magad nálunk?

– Szó se volt erről. Azért hagytam ott az újságot, mert úgy éreztem, nektek nem volt már szükségetek rám, másrészt meg mást akartam csinálni. Művésztelepet akartam létrehozni, hogy másoknak is megmutassam, milyen jó dolog festeni. Amálkám nem győz ajánlani engem a pácienseinek, hiszen a művészet a legjobb lelki gyógyír. Mindenkinek azt mondom, ragadjon papírt és ceruzát vagy ecsetet, és alkosson! Még ha nem is tökéletes a mű, akkor is sokat segít, és ki tudja? Lehet, hogy valaki vevő lesz rá?

–A múzeumban a tanítványaid képeit is meg lehet csodálni, igaz?

–Ahogy mondod – bólintott a víziló – És azt ajánlom a kedves közönségnek, nézzék meg azokat is!

– Köszönöm szépen a riportot! – zárta a papagáj – kedves nézők,  Vízi László festőművészt láthatták és hallhatták. A szó a stúdióé.

Vége lett a hosszúra nyúlt riportnak, és Vízi László elbúcsúzott Arara Auréltól. Rajongók vették körbe, hogy írja alá vendégkönyvüket vagy papírcetlijüket. Ő örömmel tett eleget a kéréseknek, majd összefutott  Rózsástollú Arabellával, volt testnevelő tanárával, és megköszönte neki, hogy ha akkor nem futtat vele köröket az Izzasz-tónál, nem fekszik leg a magnóliabokor alá, és nem lesz belőle híres festő. Aztán elefánt-gyerekek vették körbe, és megkérdezték tőle, mikor ad legközelebb órát. A legidősebb elmondta, hogy nagymamájuk, Ormányos Otília tanárnő üdvözli őt. Foltos Letícia igazgatónő is megjelent: a hiéna-asszonyság semmit nem változott az elmúlt mintegy harminc év alatt.

Ezután elhagyta a múzeum épületét, majd útja egy építkezésen keresztül vezetett. Hallotta is a borz-műszakvezetőtől a harsány kiáltást:

– Gyere már, Márkó, azzal a talicskával, hát beesteledik, mire ideérsz!

– Ne sürgess! – nyerített vissza dühösen a fehér gebe – Én voltam a 2025 –ös év szépségkirálya!

Hát ez lett Musztáng Márkból! Egy közönséges segédmunkás. A büszke paripából egy rozzant gebe, aki alig bírja vonszolni a talicskát.  „De legalább van munkája.”– gondolta hősünk, majd hazament feleségéhez és gyermekeihez.

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2021. május 5. 07:52

Tánc az örökkévalóságnak

 

 Tánc az örökkévalóságnak.

 

Anikó nagyon szeretett táncolni. Már kétéves kislányként látta a tévében  a balettelőadásokat, ahogy a táncosnők mozognak: ugranak, forognak, és ő rendre utánozta őket. Mivel Sándor, az édesapja szerette ezeket a műsorokat, Anikónak volt alkalma elsajátítani az összes mozdulatot: a piruettet, a spárgát a levegőben, ezenkívül rendkívül hajlékony is volt. Ötévesen már spárgázott, lement hídba, cigánykerekezett, és a talpával meg tudta érinteni a fejét, ha hasra feküdt vagy ha Biellman-piruettet csinált.

Valahányszor produkálta magát apja előtt, Sándor, ahogy a régi, csíkos szövetfotelban ült, arcán bánattal vegyes örömmel mondogatta:

– Anya büszke lenne rád.

Anikó tudta, hogy édesanyja most a Mennyországból vigyáz rá,  és hogy ő is kiváló balett-táncos volt.

A hatodik születésnapjára édesapja elvitte  az Állami Operaház balettiskolájába, ahol a felvételiztető tanároknak is megmutatta, mit tud. Különösen az igazgatónő, Lebegyev Anasztázia asszony volt elragadtatva. Ahogy ült a felvételi bizottság számára felállított asztal mögött sápadtan, a maga fekete hajturbánjában, orrán a napszemüvegével, két kezén összetapasztotta hosszú, világoskékre festett körmű ujjait, úgy bámulta körmeinek hegye fölött a lányt.  Anikó, mint egy gazella, szökellt önfeledten a színpadon Mozart Varázsfuvolájának zenéjére.

– Csodálatos voltál– jegyezte meg az igazgatónő – Elárulnád, hol tanultál táncolni?

– Anya tanít engem álmomban.– vallotta be Anikó

Az apa, az igazgatónő és a bizottság többi tagja is elcsodálkozott ezen a válaszon, mindenesetre rányomták a jelentkezési lapjára a pecsétet: FELVÉVE.

Anikó élete ezután a próbákból és az előadásokból állt, de egyáltalán nem bánta. Örömmel táncolt el bármilyen szerepet: kis szerepet, nagy szerepet, főszerepet.  Azonban, ahogy tehette, hétvégenként hazalátogatott a Bükkben található Cserépfalura édesapjához. Már csak azért is, hogy apja legalább ekkor ne legyen egyedül. Ekkor Anikó a tizenötödik életévébe sasszézott be. Apa és lánya hosszasan sétáltak, és beszélgettek. Anikó beszámolt arról, hogy életében először negatív szerepet kapott: ő lett a Hattyúk tavában Odile, a fekte hattyú. Édesapja mosolyogva bólogatott.

–Ez nagyon fontos szerep. Anyád Odette-et játszotta. Akár gonosz,, akár nem, jól el kell játszanod, tudod, mindig bele kell adnod mindent, ami tőled telik.

– Tudom, tudom. Veled mi újság, apa?

–Az idei kukoricatermés jónak ígérkezik. Ha minden jól megy, az árából veszünk neked egy lakást Pesten.

– Ugyan, apa, jól elvagyok a koleszban  Judittal, és Diával.  Meg, ha elmegyek, ki fog lakni benne?

–Majd kiadjuk albérletbe. – válaszolt Sándor – Hová akarsz menni? Párizsba vagy Moszkvába?

–Máshova… – nézett Anikó az ég felé

A hétvégét Anikó az erdőben töltötte. Gyakorolt, majd táncolt az őzek, a szarvasok, a mókusok és a rókák nagy örömére. Meg persze az ott dolgozó favágók is megbámulták a „bolond lányt”, de úgy voltak vele, hogy inkább itt az erdőben szökdécseljen, minthogy egész nap a számítógép mellett görnyedjen, vagy pláne igyon vagy drogozzon.

Ezután visszament Pestre, és folytatta a gyakorlást. Roland, a vezető táncoktató nem győzte dicsérni Anikót, hogy minden mozdulata tökéletes, és, mintha nem is evilági lenne a tánca.

Anikó csak mosolyogva hallgatott. Társnői is dicsérték, és bevallották neki, irigylik is.

– Hogy lehetsz ilyen jó? – kérdezte Judit, a szobatársnője, aki csak egy felnőtt hattyú szerepét kapta

– Anya tanít engem mindig táncolni álmomban.– suttogta Anikó

– Akkor bemutathatnál engem is az anyukádnak, hátha én is tudok tőle tanulni.

– Te még nagyon soká fogsz vele találkozni. – Anikó zöld szemei a semmibe révedtek.

– Roland jobban figyel rád, mint rám.– jegyezte meg Dia, aki pedig a főszerepet, Odette-ét kapta

– Tudod, a negatív szerepek mindig érdekesebbek. Ha nincs gonosz, nincs történet. Szerintem ezért figyel rám Roland jobban.

Ami viszont a társulat valamennyi tagjának feltűnt: Anikó az utóbbi időben sokat fogyott.

 

Másnap eljött az előadás ideje. A hercegnő, a herceg, a varázsló, valamennyi nagy és kis hattyú szíve a torkában dobogott. Egyedül Odile, a fekete hattyú ült rezzenéstelen arccal, mint aki tudott volna valamit.

– Te nem izgulsz? – kérdezte Dia, miközben az öltözőben vette fel fehér, hattyútollas tütüjét.

Anikó csak a fejét rázta, és szemével  a tükörre, vagy talán inkább egy tükrön túli világra meredt.

– Anikó, valami baj van? – kérdezte Dia, miközben megkocogtatta ujjhegyével társnője vállát.

–Nem… semmi, semmi… – tért magához Anikó – Sok sikert!

–Köszi, majd neked is.

Elérkezett Anikó jelenése is. A közönség el volt bűvölve, ahogy a fekete hattyú kacér módon hajlong, forog, illegeti magát, mintha tényleg el akarná csábítani a herceget.

– Őstehetség. – jegyezték meg többen is a közönség soraiból

Mikor vége lett a szólójának, Anikó visszafelé tartott az öltözőbe, amikor Lebegyev igazgatónő vállon veregette.

– Lenyűgöző voltál! – jegyezte meg, de Anikó egy szót se tudott kinyögni, olyan légszomja volt

– Úgy látom,  mégis izgultál. Fújd ki magad, hiszen még párbajoznod kell Odette-tel a hercegért!

Mikor lenyomta az öltöző kilincsét, Anikó úgy érezte, elszáll minden ereje. A szeme előtt kéken és zölden fénylő karikák csillogtak, ahogy a székre rogyott.

– Anya! – nyögte félhangosan, önkívületi állapotban – Anya, adj még egy kis erőt!

Vagy öt perc pihenő után annyi erőre kapott, hogy zúgó fejjel kitámolyogjon a mosdóba, igyon pár kortyot. Megtörölte az arcát, visszament az öltözőbe, rendbe hozta a sminkjét, és ennyit mondott:

– Minden rendben.

A párbaj a Hattyúkirálynővel annyira jól sikerült, hogy a herceg is szívesebben választotta volna a fekete hattyút párjának. Véget ért az előadás, és valamennyi szereplőnek a színpadra kellett vonulnia meghajolni. A közönség vastapssal és tetszést nyilvánító füttyökkel fogadta őket. A tapsorkán falát azonban sziréna sikítása vágta ketté: a fekete hattyú ugyanis eszméletlenül feküdt a földön.

–Függönyt le! Függönyt le! – ordította a rendező

Anikó a Honvéd Kórház onkológiai osztályán ébredt.  Ágya mellett Lakatos Angéla főorvosnő beszélgetett édesapjával. Mindkettőjük arcán szomorúság ült.

– Ilyen még nem volt a praxisomban. – jegyezte meg a doktornő– És az egyetemi tankönyvünkben is csak két mondat volt róla.  Elsődleges szívrák. Rendkívül ritka eset…

– Az édesanyjának is ez volt. – csuklott el Sándor hangja

– Esetleg a szokásos sugárkezeléssel és kemoterápiával…– jegyezte meg a doktornő, aki derékig érő, dús, fekete haját mókusfarok-szerű copfban hordta – De akkor is kicsi…

– Nem, nem kell a kemó.– suttogta Anikó – Tudom, hogy mennem kell.

Sándor tanácstalanul nézett a roma származású főorvosnőre, aki bólintott.

– Ugyan orvosi kötelességem az lenne, hogy mindent megtegyek élete meghosszabbításáért, de ezzel csak a szenvedését hosszabbítanánk meg. A népem pedig úgy van vele, hogy akinek mennie kell, az menjen. Nem azé a madár, akitől, elrepül, hanem azé, aki megfogja.

Anikó könnyes búcsút vett társaitól a kollégiumban. Mindenki minden jót, gyógyulást kívánt neki. Édesapja már várta őt régi, sötétzöld Toyota terepjárójával.

Az idő már március vége felé járt, de nem akart kitavaszodni. Cserépfalun is novemberes, hideg szelek fújtak. Anikó, aki egyre sápadtabb és soványabb lett, ideje nagy részét a szobájában töltötte, és számítógépén Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művét nézte és hallgatta.  Néha  felkelt az ágyból, és utánozta a Kiválasztott lépéseit.

Azon a bizonyos pénteki napon Anikó felvette balettcipőit, és kiment az Ördögtoronyhoz eltáncolni utolsó szerepét. Az erdő valamennyi lakója szomorúsággal vegyes ámulattal nézte, hogyan adja bele maradék erejét, lendületét a fiatal lány a táncába. Mintha egy angyal röpködött volna körülöttük.  Utolsó lépések, még egy forgás, és a Kiválasztottból elszáll az élet. Ahogy belőle is. Testére délután a munkából hazamenő favágók találtak. Ezek az erős, kemény emberek megdöbbenten álltak, sokan zokogtak is, hogy elvesztették az „ő kis bolondjukat.”

 

 

Másfél hét telt el. Anikó temetésére rengetegen eljöttek. Judit és Dia, két volt szobatársa egyik zsebkendőt sírta teli a másik után. Eljött Lakatos doktornő is, aki hosszú, dús haját fiúsan rövidre vágatta. Lebegyev igazgatónő beszédet mondott arról, hogy Anikó milyen tehetséges volt, és hogy most már az angyalok előtt táncol. Sándor szeme azonban száraz maradt: sírt már eleget lánya, és korábban az édesanyja miatt, akit Annának hívtak. Ahogy a lány koporsójára az utolsó rögöt is rádobták, a nap is melegen kezdett sütni. Úgy látszott, Anikó áldozata nem volt hiábavaló.

Néhány hónap múlva, ott, ahol Anikó elbúcsúzott az élettől, egy furcsa facsemete nőtt ki. Törzse ugyanis olyan volt, mint egy balerina teste, aki karjait és jobb lábát a magasba emeli. Ezt a természet által alkotott szobornak a műértők  a Tánc az örökkévalóságnak címet adták.  A környékbeliek viszont csak az Anikó-fácskaként emlegették. Sándor gyakran kijárt ehhez a kis fához,  és ahogy az ég felé nézett, látta, ahogy Anna és Anikó, anya és lánya együtt balettoznak. A fehér és a fekete hattyú.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2021. március 6. 12:12

Táncolj, Afrika!

Táncolj, Afrika!

 

Színes az ég, lemegy a Nap,

Ekkor lesz a lélek szabad,

A szemekben a tűz kigyúl,

Ritmus nyomán dallam virul

 

Látod: ott a lány, ki játszik kalimbán

Lábbal pengeti karoknak híján

Szívéből dalol, a szél válaszol,

Kezdődjék a tánc, a ritmus zakatol:

 

Refr::

Táncolj, Afrika!

Táncolj, Afrika!

Suhanj, mint a gondolat,

Karod emeld föl,

Táncolj szívedből,

Dobd el minden gondodat.

 

Táncolj, Afrika!

Táncolj, Afrika!

Táncolj, mint eddig soha,

Múltad elfeledd,

Szólnak, fel ne vedd,

Így lesz az élet csoda.

 

Párduc üvölt, zebra kiált,

Itt ettől kerek a világ

Csillagfényű lent a kis tó,

Benne táncol száz flamingó.


Énekel a lány, és játszik kalimbán

Bármi is legyen, az ő dala vidám,

Kerekesszékben ő is táncol lelkében,

Dala valódi varázs forró, csillagos éjben.

 

Refr::

Táncolj, Afrika!

Táncolj, Afrika!

Suhanj, mint a gondolat,

Karod emeld föl,

Táncolj szívedből,

Dobd el minden gondodat.

 

Táncolj, Afrika!

Táncolj, Afrika!

Táncolj, mint eddig soha,

Múltad elfeledd,

Szólnak, fel ne vedd,

Így lesz az élet csoda

 

 

Mesiko-szan•  2021. január 23. 21:59

Versenyszellem

A Napos Oldal Alapítvány rajzpályázatot hirdetett a Napos Mesék mesekönyv illusztrálására. Helyezést ugyan nem nyertem, de a különdíjra esélyes vagyok. Egy lánnyal vagyok versenyben a különdíjárt, és mindketten nagyon meg akarjuk nyerni, különdíj viszont csak egy van.

Itt a link az én rajzomhoz:


https://www.facebook.com/naposoldalalapitvany/photos/pcb.2134587670008469/2134583083342261


Kérlek Titeket, jelöljétek ki a linket, aztán CTRL+C, CTRL+V  aztán lájkoljátok!


Hogy mitől vagyok ilyen agyament, hogy egy tizenhét éves leánykával vérre, vagyis lájkra menő csatát vívjak egy olyan díjért, amiről azt se tudom, mi is valójában?  Ez ősi, állati ösztön, a versengés, a versenyszellem: megmutatni, ki a jobb, kit támogatnak többen. Ezt látjátok, amikor politikai választások s vannak: SZAVAZZ RÁM! SZAVAZZ RÁM! 


Most minden lájk, minden szívecske számít, lehet, hogy a TE pozitív reakciód dönt majd, melyikünk lesz a győztes.


És hogy ki kire szavaz?  azt sok minden befolyásolja. Nekem X szimpatikusabb, mert.... Y szimpatikusabb, mert....


Én viszont olyasmire nem vetemedek, amit sok politikus megcsinál, hogy ellenfele esélyeit rontsa: csalást nem kiáltok, és ha ő nyerne, nem fogom követelni a szavazatok újraszámlálását.


Tehát győzzön a jobbik! (Aki remélhetően én leszek.) 

Mesiko-szan•  2020. október 25. 09:46

A vörös holló tánca

Az őszi nap lemenőben,

Bíborra festi eget,

És vörösen szálló ködben

Énekelnek szellemek,

Dalukra táncol a holló,

Kinek tolla vérvörös,

Tánca szabad és csapongó,

Hullámzó és körkörös.

 

Két világ közt egyre táncol,

S közben éter-zene szól,

Körülötte az ég lángol

Élő más itt nincs sehol.

Kopár a föld, most arattak,

A mag raktárban pihen,

Ünnepelnek, kik meghaltak,

S kiket nem lát senki sem.

 

Nem kell félni, ha jön a vég,

De nem kell rá várni sem,

Gondol egyet, szólít az ég,

Ez az élet már ilyen,

Ott meggyógyul mind, ki beteg,

Fiatal lesz, aki vén,

S annak, ki eddig szenvedett,

Öröm nyílik a szívén.

 

Halkul égi síp- és dobszó,

Küldi az éj árnyait,

Ágra száll a vörös holló

Pihentetni szárnyait

Erőre kap, és tovaszáll,

Mikor a hold felragyog,

Búcsút int neki a határ,

Várják messzi csillagok.