Gebics blogja

Nappal verőfényben fürdik a táj,
a tavasz leheletétől megborzong a tócsák háta,
s bambán meglágyul a fák kérge.
Az út szélére halmozott hó
apró vízerecskéket küld a járdára, úttestre,
erősítésért üzen az északi vizeknek…
Ám alkonyatkor a fagy visszatér,
s könyörtelen hercegként bünteti
a hűtlen fákat, tócsákat,
elnémítja az erecskéket és a csatornákat,
zúzmara-kitüntetéseket osztogat
a konok fagyzugoknak.
A lenyugvó nap megadón,
lángok helyett kifakult drapériát lobogtat
a kába házak oldalán.
Lenyűgöző az alkonyi változás!
Ámultában csippent egy kismadár,
egy csélcsap kóró szilánkos magvait a hóra szórja,
s csatakos kutya szalad
egy bután billegő galamb után.
Beesteledik,
szobám fényei és alakjai
kísértetként lebegnek az ablakok hideg tükreiben…
Nagyon hosszú még a január!
Émelygek,
lelkem az asztalon felejtett,
cukorkristályoktól mámoros pezsgősüvegbe vágyik
palackba zárt szellemnek.

Pompádról írtak költők s mesélők,
Mindenki ismeri azt a várakozásteli izgalmat,
amellyel feldíszített a család.
Néhány napra a tündérvilág szereplőivé tettél minket
a kopott, szabványos lakásban;
ágaid között jótevő mesefigurák bujkáltak,
s színes varázsgömbjeid mint apró űrhajók várakoztak,
indulófélben a mesevilágba.
Amikor illatos fényednél összegyűltünk,
s csengő-bongó dalokat énekeltünk,
tán’ egy nagyon távoli erdő üvegágai is megcsendültek,
s akkor talán meghallgatott minket az Isten!
Az óévbúcsúztató mámorában
néha már utunkban voltál,
sértődős tündérként ráztad díszeid,
ha ágaidhoz értünk.
Január elseje fakó fényében
vettük észre,
hogy a kelleténél jobban hullajtod tűleveleidet...
Most elmúlt vízkereszt.
Közeledik lecsupaszításod és kidobásod ideje...
Mélázok melletted,
gyorsan elmúló tündérvilágod bűvkörébe
próbálom meríteni üstököm,
Mélázok arról, mit hozhat a megkezdett év,
melyik lesz a legközelebbi ünnep,
s hány karácsonyom van még...
Napjaid megszámláltattak!
Kidobunk nemsokára!
Díszeid dobozokba csomagolva,
puha szalvéták között várják,
hogy elsuhanjon az illatos, izgága tavasz,
a testet próbáló, bódult nyár
és a jó füstillatú, ezüstködű ősz...
Minderről mit sem tudva várják,
hogy az új karácsony kegyeletes idejében
ismét csilloghassanak egy másik karácsonyfán.
A te időd lejárt.
Kidobunk, hogy megmaradt zöld leveleid
kemény könnyekként pergesd a hóra, sárra.
Kidobunk,
azután a mohó gégéjű porszívóval eltüntetjük
maradványaid,
kitakarítjuk a lakást, sétálni megyünk,
megeszünk egy süteményt a közeli cukrászdában,
mintha ezzel is bizonygatnánk,
hogy nélküled is együtt van a család,
és szépek a mindennapok is.
Kidobunk.
Pár hetet voltál csupán nálunk,
mégis megkönnyezünk majd – ki-ki magában.
Hallgatagok leszünk azon a napon,
amelyen a begyűjtőhelyre viszünk,
nagy kupac megkopaszodott, megtöretett fenyőfa közé vetünk,
mint csavargót a tömegsírba.
Szomorúak leszünk, mintha távoli, ritkán látott rokontól válnánk el
egy nyirkos pályaudvaron,
mintha olyan épülettől, szobától vagy oltártól
búcsúznánk,
amely örökké állni fog,
de mi ritkán jutunk a közelébe.

Ez a havas erdő még a múlt századé.
Itt urak vadásznak.
Harsányak és elszántak,
mintha ősi címerükért pattannának párás lovaikra.
Kutyáik csaholása messzire cselleng,
s ideges orrú nyulat, apró szúrásokkal lépő őzet, hőkölő vaddisznót talál.
Az erdei alkonyra kastélyablakok merengnek,
tükrös sötétjük mögött
riadt szívvel párbajról ábrándoznak
a lelküket illatos borítékba hajtogató nők –
gyertyájuk imára várja a Szűzanyát.

A durva szánon lőtt vadak,
szájukból, orrukból vagy oldalukból kevéske vér csepeg,
illendő díszlet – fölöttük megitták már a fanyar áldomást.
Az úri társaságot hulladék fát gyűjtő parasztok kerülik
illendőségből és óvatosságból.

A kastély melletti erdő süllyed a hóesésben,
állok egy magasles alatt,
tátom a szám a kusza időben,
s várom, hogy engem is meghívjanak.

Tél volt, és hó is volt. Zeller kertje kicsi, de fa azért akadt benne. Az egyik fára kirakott egy takaros madáretetőt, igazi faházikót, zöld tetővel, egyetlen szobával. Teleszórta kölessel, napraforgóval, zabbal, búzával, mindennel, ami az állateledel-gyártók fantáziája szerint a madaraknak kedves. Vett egy necchálós madáreledel-gömböt is, ebbe összegyúrtak sok-sok madárcsemegét, s hogy fölakasztotta a fára a madáretető mellé, hintázhat is rajta a madárvendég-sereg.

Zeller ezután izgatottan figyelte a kertre néző szoba ablakból az etetőt, de hosszú ideig egyetlen madár se tért be ide. Ebben szerencsétlenséget látott, s némi magyarázatot magányára: akit a madarak elkerülnek, az mit várhat a Sorstól? Legelsőként Káin érezhetett így, amikor Isten csak testvére, Ábel áldozatát fogadta jóindulattal. S Káin óta még mennyien! Talán ezért motoszkál annyi gyilkos gondolat az emberekben.

Egy vasárnap délután, amikor Zeller éppen a kertre néző szobában hevert, észrevett egy madarat. Széncinegét. A madáretetőt kerülgette. Sőt, csipegetett belőle! Zeller elnézte, milyen ügyes. Pálcika lábaival megkapaszkodott a madáretető-házikón, csőrével magához húzta a necchálóval fölakasztott madáreledel-gömböt. Úgy csipegett a gömbből. Azután megjelent egy másik cinege, majd egy veréb, majd még egy színes madár – az ő fajtáját nem ismerte Zeller. Röpködtek a madáretető körüli ágakon, csipegették a kitett magokat. A hangjuk is hallatszott. Az egyik, mint a metszőollók csettegése a február végi szőlőskertekben. A másik apró, szorgalmas öltögetés. A harmadik lágy, monoton, mint az édesanyák altatódala. Belekeveredett a koncertbe vagány „hipp-hipp” és csélcsap cserregés.

Jó volt nézni az ablaküveg mögül ezeket az apró életeket! Jó volt nem gondolni arra, hogyan élték túl a tél zord napjait, nem gondolni arra, hol húzódnak meg a mostani fagyos éjszakán. Nem kívánta, hogy mindig az ő kertjében legyenek, nem akart befogni közülük egyet sem. Gyönyörködött kis, színes testükben, amelyeket mintha finom, vékony ecsetvéggel rajzolt volna rizspapírra a természet. Hagyta, hogy csörgedezzen fülében a sok madárhang.

Megkívántad más asszonyát,
házát, kertjét és gépkocsiját,
sikereit is elirigyelted?
Rajta, ma még áll az időkerék,
meg-megnyikordul, de áll kegyelmesen,
szerethetsz zabolátlanul,
rabolhatsz, ölhetsz kéjesen!
Holnap helyreáll a rend,
és kifosztanak törvényesen.