Gebics blogja

Zamatos ősz van. Langyos mézet önt a napsugár a kuporgó gombákra, a földre koppanással érkező fényes makkszemekre, a színes bogyókra és a fanyar erdei gyümölcsökre. Az erdőszélen, az egyik bokor alatt, egy eldobott nejlonzacskóban egy szem löttyedt körte. Valószínűleg túlérett már, olyannyira, hogy valakinek nem volt gusztusa hozzá, eldobta. Valamelyik kiránduló. Az utolsó szem körte lehetett az elemózsiás csomagban, ezért nejlonzacskóstól repült a bokor alá. Már hosszúak az árnyak, közeledik az alkony. Néhol madárcsicsergés pislákol a bokrok és lombok között, az esti elhelyezkedés pipiskedő hangjai ezek. A nappali zajok enyhültével erősödik a fákról lepattanó száraz ágak roppanása, s hallhatóvá válnak azok a neszek, amelyek eredetéről senki se tud biztosat: talán valóban a fák sóhajtoznak.

A sötétedő erdőből hirtelen darázs repül az eldobott körtéhez. Egyetlen darázs, magányos lovag. Döngicsélése erősíti magányát. Köröz a váratlan zsákmány fölött, majd mohón lecsap. A nejlonzacskóra. Nem adja fel. Újabb kör, pontosabb navigálás. Lehet valami íz a nejlonzacskón is – de a darázs a körtét akarja! Most szálkás lábaival aprólékosan végigtapogatja a zacskót. A nejlon jól őrzi az ízeket, de a darázs tudja miért törekszik. Ismét fölrepül, új helyen kezd tapogatni lábaival. Próbálkozik, újból és újból próbálkozik. Kitartó zümmögését néha fölerősíti a nejlon zizegése: ilyenkor a darázs a zacskó valamelyik ránca alá kerül. Így hallani igazán, micsoda energiával dolgozik ez a kis rovar. S egyszer csak megtalálja a bejáratot, azt a szűk alagutat, amelyet az eldobott zacskó gyűrődései alakítottak ki. A darázs szinte vágtázik a körte felé, szárnyát, méltóságát nem kímélve. Mohón szívja az édes, zamatos nedveket. Csíkos potroha erőszakosan pumpál.

Az alkony arca elkomolyodik. Eltűnik a napsugár, de az erdőn kívül még ácsorog a világosság. A darázs kifúrja magát a nejlonzacskóból és széles, kajla Z betűket írva röpül az erdőbe.

Holnap, vagy két hét múlva lehet, hogy örökre megdermeszti egy áttetsző őszi hajnal, lehet, hogy halálra ostorozza egy vihar. S én irigylem azért, mert ma úgy küzdött, s olyan jóízűen evett, mintha az élet sohasem érne véget. 

Ha téboly ül az arcodon,
ha őrület rezeg mozdulataidban,
még nem biztos, hogy költő vagy.
Ha okosan beszélsz valamiről,
lehet, hogy tudós vagy,
lehet, hogy csak jó napod van.
Ha képes vagy ódákba foglalni
a női test fortélyait,
nagy csábító lehetsz…
A költő egészen más.
A költő felnéz a sötét égre,
s felsóhajt:
mindjárt elpattan egy mély hang húrja,
a költő meglesi teliholdkor
a lányként szepegő galagonyabokrot,
s friss kenyér illatát érzi,
ha a gyermekek homlokára néz,
a költő látja, hogy a holdvilág
gazdaggá tesz egy nyomorgó falut,
meghallja, amint a tavaszi szél üvegre lép,
a költő elolvassa az újságot,
és azt üvölti: nincsen hazám,
de könnybe lábad szeme a szép magyar szóra…

Már a költő sem reméli,
hogy halálával megválthatná az embereket.

Tél volt, és hó is volt. Zeller kertje kicsi, de fa azért akadt benne. Az egyik fára kirakott egy takaros madáretetőt, igazi faházikót, zöld tetővel, egyetlen szobával. Teleszórta kölessel, napraforgóval, zabbal, búzával, mindennel, ami az állateledel-gyártók fantáziája szerint a madaraknak kedves. Vett egy necchálós madáreledel-gömböt is, ebbe összegyúrtak sok-sok madárcsemegét, s hogy fölakasztotta a fára a madáretető mellé, hintázhat is rajta a madárvendég-sereg.

Zeller ezután izgatottan figyelte a kertre néző szoba ablakból az etetőt, de hosszú ideig egyetlen madár se tért be ide. Ebben szerencsétlenséget látott, s némi magyarázatot magányára: akit a madarak elkerülnek, az mit várhat a Sorstól? Legelsőként Káin érezhetett így, amikor Isten csak testvére, Ábel áldozatát fogadta jóindulattal. S Káin óta még mennyien! Talán ezért motoszkál annyi gyilkos gondolat az emberekben.

Egy vasárnap délután, amikor Zeller éppen a kertre néző szobában hevert, észrevett egy madarat. Széncinegét. A madáretetőt kerülgette. Sőt, csipegetett belőle! Zeller elnézte, milyen ügyes. Pálcika lábaival megkapaszkodott a madáretető-házikón, csőrével magához húzta a necchálóval fölakasztott madáreledel-gömböt. Úgy csipegett a gömbből. Azután megjelent egy másik cinege, majd egy veréb, majd még egy színes madár – az ő fajtáját nem ismerte Zeller. Röpködtek a madáretető körüli ágakon, csipegették a kitett magokat. A hangjuk is hallatszott. Az egyik, mint a metszőollók csettegése a február végi szőlőskertekben. A másik apró, szorgalmas öltögetés. A harmadik lágy, monoton, mint az édesanyák altatódala. Belekeveredett a koncertbe vagány „hipp-hipp” és csélcsap cserregés.

Jó volt nézni az ablaküveg mögül ezeket az apró életeket! Jó volt nem gondolni arra, hogyan élték túl a tél zord napjait, nem gondolni arra, hol húzódnak meg a mostani fagyos éjszakán. Nem kívánta, hogy mindig az ő kertjében legyenek, nem akart befogni közülük egyet sem. Gyönyörködött kis, színes testükben, amelyeket mintha finom, vékony ecsetvéggel rajzolt volna rizspapírra a természet. Hagyta, hogy csörgedezzen fülében a sok madárhang.

A budakeszi Vadasparkban, mindjárt a bejárat közelében nagy röptéje van a hollóknak, varjaknak, s más efféle gyászmadaraknak. Sokan borzonganak e madaraktól, mert a csataterekre emlékeztetnek, vagy az ellopott kiscsibékre. Én csodálom őket, különösen a hollókat, csontkemény tollukért, erős csőrükért, megfontolt viselkedésükért, de leginkább a hangjukért. Áttetsző reccsenés ez, olyan, mint az irdatlan távolság intő hangja.

Ma is meglátogattam a Vadasparkot, főleg a hollókért. Vittem nekik kekszet, afféle dísztelen tésztájú, négyzet alakú ropogtatnivalót.

Megálltam a röpte nagy lyukú drótkerítésénél, s egyenként dobáltam be a kekszeket. Élveztem a kavarodást, ahogyan a röpte valamennyi madara rástartol az elemózsiára, kergetik azt, aki megkaparintja, mókás ugrásokkal próbálják elvenni tőle. Figyeltem a madártestek működését, a nagy csőrök tövében kéklő sörtetollakat, amelyek akkor tehetnek jó szolgálatot a madárnak, ha egy tetem belsejét szaggatja, amint a nagy karmoknak és az érzéketlenségig erős lábaknak is meglehet a hasznosságuk.

Egyenként dobáltam a kekszeket. Észrevettem, hogy végül valamennyit ugyanaz a nagy testű madár szerzi meg. Kitanult jószág volt. Hiába volt már a csőrében a keksz, az újabb darabra is rárepült. Régi zsákmányát ekkor ügyesen az új mellé helyezte, majd egymásra tolva a darabokat fölkapta mindkettőt, és huss, tovább repült, biztonságos távolságra a zsákmány hűlt helyén zajongó, népgyűlésező kollégáktól. Képes volt három kekszdarabot is ügyesen összefogni a csőrében…

Lehet, hogy az egyenlőtlenség a madarak társadalmában teljesen elfogadott, az ember azonban alakítani szeretne olyasmin is, amihez sok köze nincsen. Én is eldöntöttem, hogy igazságtalan az, hogy mindent a nagy madár szerez meg. Különösen fölháborítónak tartottam, hogy amint befalta, másrészt eldugta zsákmányát az ágas-bogas avarban, már újra ott billegett, ugrándozott a drótkerítésnél, várva az újabb kekszdarabot. Megrúgtam kissé a röpte kerítését, hogy a nagy madár megijedjen. De a többi is föllebbent, ugyanolyan távolságra. Így megint a nagy madár aratott.

A felkavarodó többiek között felfigyeltem egy jóval kisebb madárra – lehet, hogy ifjonc holló volt, lehet, hogy varjú. Nagyon érdeklődött a keksz iránt ő is. Volt, hogy előbb ért oda a bedobott falathoz, mint a nagy madár – de az csak ráreccsent, lebbent egyet, s emez, a kisebb máris ráhagyta.

Hm… hogyan is igazíthatnám helyre ezt a dolgot. A kerítés rugdosása nem vezetett eredményre, így mást eszeltem ki. Eltávolodtam a röptétől, más ketrecek felé. Hamarosan megnyugodtak a kedélyek, a madarak szétszóródtak, szunyókáltak, vagy maguk körül motoszkáltak. Ekkor visszamentem a röptéhez, s feltűnés nélkül behajítottam az újabb kekszdarabot. A kicsi volt hozzá legközelebb, s a többiek még nem eszméltek. A kicsi szárnycsapás nélkül odalépett a kekszhez, megkarmintotta a csőrével, majd fölemelte fejét, mintha csak úgy motoszkálás közben tartana pihenőt. Miért nem csípi már föl? Lenyúlt, a csőrébe is vette a falatot, majd megint ledobta. Bátortalan károgást is hallatott. Azután ismét fölemelte a kekszet – már azt hittem, döntött végre. Akkor, egy vitorlavászon-szakadás szerű lebbenéssel már ott feketéllett mellette a nagy madár. A kicsi egy pillanatig elröppeni látszott, csőrében a zsákmánnyal. De inkább leejtette a kekszet az avarra, s egy kárintással hátrébb ugrott.

Nézte, amint a nagy madár a csőrébe igazítja a kekszet, ügyesen elroppantja és falatozni kezdi.

Érzelmek nehezen látszanak a madarakon. Különösen, ha hangot nem adnak éppen. Talán a tartásuk, talán a nézésük…? Figyeltem még egy ideig a kisebb madarat. A tolla kékesen fénylett, tartása büszke volt. Szemében sem láttam bánatot vagy haragot. Inkább bizakodást. Bizakodást abban, hogy majd jóllakik a nagy madár, vagy abban, hogy egyszer ő is nagy madár lesz.